Keress veresen, veresi veresen

1987-ben elhatároztuk, hogy Budapest környékén valamely csendes természethez és lehetőleg vízhez közeli faluban telket veszünk, ahol építkeznénk. Végigjártuk Pest megyében az összes települést, és Veresegyház tűnt a legvonzóbbnak. Ugyanígy megközelíthető volt autóval az M3-as autópályán és a Fóti úton keresztül, tömegközlekedéssel pedig vonattal és Volán busszal is… Tiszta volt a tóban a víz, le lehetett látni kb. egy méter mélységig. Kellemesebbnek ítéltem akkor itt a strandot, mint a Balatont. A tó körül és a környéken érdemes volt kirándulni. Reméltük, hogy a környezet fejlődni fog. Így aztán egy helybéli lakótól megvásároltuk az eladó fél telkét.

A fejlődés azonban nem egészen azt hozta, mint amit vártunk.

Persze ezzel a „fejlődés” szóval vigyázni kell, ha egy településről van szó. A változás, de még a növekedés sem fejlődés. A szakemberek települések esetén olyan naturális mutatókkal mérik a fejlődést, hogy pl. 100 lakosra hány járda, vagy szilárd burkolatú út négyzetmétere jut, avagy 100 iskoláskorúra hány szakképzett tanár, hány tanterem, és így tovább. A települések összehasonlítása során, ha minden ilyen mutató azonos értéket mutat, akkor – értelemszerűen – azonos fejlettségről beszélhetünk, míg egyébként fontosság szerint súlyozva átlagolják és állapítják meg a sorrendet úgy, hogy az a szubjektív életminőséget kifejezze. A részleteket illetően el lehet vitatkozgatni a módszeren, de így számszerűsítve már igencsak megkérdőjelezhető a Veresen tapasztalt – úgynevezett – fejlődés. Az idő együtt jár ezeknek a mutatóknak a változásával, a fejlődéssel. A 100 háztartásra jutó vonalas telefonok számában például radikális volt ez a 20 évvel korábbi állapothoz képest. Mégis ez már érdektelen a mobil telefonok korában. Ha azonban a vezetékes vízhálózatba kötött lakások arányát néznénk, akkor lehet, hogy egy településen jelentős növekedés történt, de ha még nem közelíti meg a 100%-ot, akkor minden bizonnyal a fejlettségi listában sereghajtó. Ezért országon belül egy település fejlődését az alapján minősítik, hogy a települések közötti sorrendben hányadik, mennyivel lépett előrébb, vagy maradt le.

Ilyen felmérést 2009. szeptember végére ígérnek a szakemberek, lásd interneten, kíváncsian várjuk.

A telkek kiparcellázásával (mert kellett Veresegyháznak a bevétel) a forgalom is nőtt. Ezért még inkább hátrányként jelentkezett, hogy az utak mentén nincs járda és esővíz elvezetés. A lejtős utakon esős időben hömpölyög lefelé a koszos víz, (ami többnyire a tóba vagy a patakba folyik). Okkal félhet a gyalogos, hogy az autósok ráfröcskölik a sarat – még eső után is – a tócsákból.

Veresegyház létszámának növekedésével a vendéglátóhelyek száma is nőtt, ami egyrészről örvendetes volt, de a szabályozatlanság miatt az éjszakai mulatozásoktól és lakodalmaktól a hangszennyezettség is jelentősen növekedett.

Csak 2007-ben alkotta meg az önkormányzat a helyi csendrendeletét, amivel a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény felhatalmazásához képest több mint 10 évet elcsúsztak. Bár azóta sem helyeznek különös hangsúlyt az érvényesítésére

A várakozásomnál hamarabb kiépült a csatornahálózat. Amint tudtam ráköttettem. Nem tudtam ekkor még, hogy ezzel hozzájárulok a tó romlásához, ugyanis a szennyvíztisztító (óvatosan csak úgy fogalmazok, hogy) alulméretezettsége miatt a többletet a tavakba üríti.

Fizet is ezért az önkormányzat a Környezetvédelmi Hatóságnak minden évben büntetést.

Ráadásul a korábbi ígéretekkel szemben az öntözővíz után is csatornadíjat kell fizetni. (De hát sok ígéret nem lett itt betartva, mint ahogy az sem, hogy a Garabonciás utcán túli rész „mindig is mezőgazdasági terület lesz, legfeljebb golfpálya”, pedig ekkor már – feltehetően – tudta a polgármester, hogy ott ipari területet akar létrehozni, mégis így adta el a szomszédos területeket a csonkási lakóknak.)

A tavak körüli sétaút az elmúlt 20 évben szinte semmit nem változott. Esős napokon és azt követően sárban dagonyázhat az ember. Ráadásul, ha ilyen időben vonattal jön, és a hídon visz haza az útja, akkor elkerülhetetlen a sár. A sétaút kiépítésén túl hiányzik itt a szórt fényű világítás és néhány pihenőpad. Ez relatíve alacsony költséggel megvalósítható lett volna (lenne).

Nyilvánvaló, hogy Veresegyház legnagyobb értéke a tórendszere. Minden bizonnyal ezért volt a 90-es években még számottevő az idegenforgalom, a túrizmus. Akkor nyüzsgő élet volt a strand környékén. Volt még kemping, ahol számos – főleg holland – turista élvezte a természet nyújtotta értékeket. (Mára már nincs kemping, és turista is csak a Medvefarm miatt jön, majd azt követően hamarosan el is megy.) Közben ugyanis közép-Európa egyik legszennyezettebb tavává vált a Malom-tó, ahogy egy külföldi internetes honlapon értesülhettek az érdeklődők. A kemping területét eladták, de melléfogtak, mert azóta – a bezárásán kívül – semmi nem történt. A strandra ki kellene írni, hogy A tóban érzékeny bőrűeknek nem ajánlott a fürdés (sőt azt is, hogy Vigyázzon nehogy horgász-horogba lépjen). Egyszer már bezáratta az ÁNTSZ a tó strandját, mert egészségügyi határértéket meghaladó mértékben volt fertőzött. Azóta inkább manipulálja a baktérium koncentráció mérését a Polgármesteri Hivatal.

A tó értékét nem sikerült megőrizni. Rehabilitációja jelentős pénzbe fog kerülni.

Régebben egy kellemes falu volt Veresegyház, mára a „dinamikus fejlődés” egyszerűen csak egy várost csinált belőle.

Világosan kellene látni, hogy a termálvizünk értéke csak akkor volna jól kiaknázható, ha párosulna egy természetes és jól kiépített stranddal, hiszen nem mindenhol van tó, ahol termálvíz is. Ki kellene használni azt a lehetőséget is, amelyet a Misszió léte – mint érték – nyújt. A fejlesztéseket a rekreáció irányába kéne vinni, amelynek csak az egyik – bár lényeges eleme – a túrizmus (aminek azért sok fajtája van). Ez az itt élők számára is hozna számtalan különböző munkahelyet és jobb életminőséget. Ez feltételezi a természeti értékek megőrzését is. Mindezzel termékenyen párosulhatna egy kulturális, sport és oktatásfejlesztés. Ez a helyben élő szakmabelieket kapcsolhatná be a város vérkeringésébe, akik szerencsére nem kis számban vannak.

Ehhez azonban sok pénz kellene. Ez igaz, de nem szocialista vállalatként kell működtetni és fejleszteni egy várost, mert úgy a pénzhiány – átléphetetlen – akadály. Minél világosabb és koncepciózusabb publikus jövőképe volna a településnek, annál inkább lefedné ezt a befektetők pénze. Ennek hiányában nem kockáztatnak.

A település gazdagságának nem az önkormányzat gazdagságában, hanem az ott élők jólétében kell testet öltenie. A fejlődésnek a magántőke kezdeményezésein kell alapulnia. Ebben a városvezetésnek csupán annyi dolga van, hogy a befektetési lehetőségeknek ésszerű irányt, előre rögzített világos határokat és feltételrendszereket szabjon, de ezen belül szabad teret biztosítson. Így a helyi vállalkozások is (nem protekcionista módon) találhatnák meg számításaikat.

A település növekedése látszik, de világos irány nem. Így csak az erre érzéketlen ipart lehet vonzani.

Az iparfejlesztési elképzelések preferálása – valójában – a koncepciótlanság tünete. (A polgármester krematórium telepítési ötlete sem igazából a kreativitásának megnyilvánulása.) Ha a városnak valóban szüksége van az adóbevételek növelése miatt gazdasági tevékenység telepítésére, akkor a mai posztindusztriális világunkban a GDP többségét termelő szolgáltatási ágazatból szabadna csak idevonzani cégeket, nem az iparból.

Iparűzési adót – amelyet néhány éven belül fel kell váltani valami mással, mert nem EU-konform – minden gazdasági társaságnak kell fizetnie a forgalma alapján, nem csak az iparnak.

Még jobb volna azonban az úgynevezett tudásipart vonzani (ez – a megtévesztő neve ellenére – a szolgáltatási ágazatba tartozik). A kutatás-fejlesztési tevékenységnek (úgynevezett K+F-nek, amit az EU erősen támogat) kitűnő helyszínt lehetne biztosítani. (Nem csak névleg lehetne Veresegyházon Innovációs Központ, hanem valóságosan is.)