Zsolt Péter elemez – civilnek lenni nem könnyű

Gondolkodtam azon, hogy érdemes volna elindulni a helyi választáson képviselőjelöltként. Ez a civilség egyik fejlődési lehetősége, ahogy Hankiss mondta a szocializmusban a politikáról, civilként osztjuk az észt, de ha beköszönt a demokrácia, akkor az a hiteles, aki bele is áll. Nem ezekkel a szavakkal mondta, de a lényege ez volt, aztán bevállalta a médiaelnöki szerepet és kitört körülötte a médiaháború, egyik baj jött a másik után. A kapitalizmus és a demokrácia nem egy leányálom. Különösen a magyar, amelyik ha nem is horrorisztikus, de a hatalom valahogy sokakat megront. A politikához közel kerülve elfeledkeznek a honfitársaim és helyi politikai barátaim is az elveikről, az értékeikről és arról, hogy miért is szeretnék megszerezni a hatalmat.

Valami ilyen élményem volt a napokban Veresegyházon is, ezért gyorsan lemondtam az indulásról, de így legalább még az ajánlások gyűjtése előtt kiléptem mindenfajta küzdelemből. Nem mintha nem szeretnék versenyezni, vagy ne tudnék beleállni értelmes célokért való küzdelmekbe.

A civilség másik lehetősége, hogy nyomást gyakoroljunk azokra, akik viszont politikai pozíciót szereztek maguknak, s ilyen mód, ahogy Max Weber mondaná, beleavatkozhatunk a világ folyásába. Bár ő ezt a politikusra mondta, mondjuk egy képviselőre, nem pedig a civil kívülállóra, ám tegyük fel, hogy a politika ma más, mint az ő korában, és Veresegyház következő vezetése tényleg kíváncsi valamiféle érintett civilségre és arra a szakértőiségre, amivel a civilek kikupálják magukat, vagy eleve értenek hozzá. Én is értek valamelyest a helyi nyilvánosság feljavításának módszereihez, intézményi struktúrájának megteremtési lehetőségeihez.

Létezik a norvég-probléma, így nevezném azt a helyzetet, ami Norvégiában azért alakult ki, mert a fejlett liberális demokráciában a civilek támogatása olyan magas, hogy a fiatalok inkább civil szervezetekből akarják befolyásolni a politikát, semhogy, maguk is politikusi pályára lépnének. Ez akkor válik még nagyobb bajjá, amikor a döntéseket valakinek kritizálni kéne, mert a civileket olyan mértékben bevonják a döntési folyamatokba, hogy tulajdonképpen magukat kritizálnák, így nem látják el a kontrollt.

A fejlődési lehetőségnek az az iránya, amelyben mondjuk bevonódok a helyi politikába, mint civil szintén magával hordozza a norvég-problémát, de nem azért, mert minden civil tudást ilyen erősen beépít Veresegyház, hanem mert mondjuk nekem egyénileg sikerül kooptálódnom.

Van még két másik lehetőség. Az egyik, hogy hálózatosodási munkát végzek, azaz más települések civiljeivel kapcsolódok össze és együtt fejtünk ki érdekérvényesítést. Ez főként nyugati típusú támogatással valósulhat meg. Van benne ráció, de mivel nagyon autonóm, ezért a NER rendszer gynúsnak tekinti. NGO-ként tekint rá, és csak abban a civil szervezetben bízik, melyet vagy ő hozott létre (GONGO), vagy legalább ő finanszíroz. Az állami függés kialakítása putyini modell. Putyin találta ki először, hogy a külföldi pénzt elfogadó civileket ügynökökként kell regisztrálni, és ennek megfelelően állandóan vegzálni kell, míg az orosz kormányzati pénzekből fenntartott civileket politikai függésben lehet tartani, ilyesformán ártatlan dolgokkal foglalkozhatnak csak.  

A másik, amit sok veresegyházi csinál, hogy magánemberként egyszerűen csak kritizál. Méltatlankodik a helyi működésen, Nos. ez tipikus kelet-európai megoldás, a kultúránk része. Bármilyen okosak és képzettek a magányos kritikus civilek, a kutya ugat, ahogy mondani szokás, a karaván meg halad. Egyedül szervezetiség nélkül nem sokat számítanak. Akad néhány település, ahol tartanak a hangos magányos facebook-huszároktól, de ez se normális, egy vársovezetésnek nem kellene hozzájuk alkalmazkodni, de az esetek többségében nincs is erről szó.

Haladhatnánk a demokráciánkban másként is, természetesen. Ennek a feltétele az volna, hogy a politika ne legyen olyan utált és mégis vonzó, mint a Gyűrűk urában a gyűrű. Volna erre is mód, de nem úgy, hogy elvárjuk, csak azok induljanak képviselőnek, akikben nincs hatalom és/vagy nyerészkedési vágy, mert ha nincs bennünk ilyen, akkor alighanem el sem indulunk. De legalábbis a többségben kell legyen ilyen attitűd. Egy másik struktúrájú demokrácia kell ehhez, valami, ami nem hátramegy, de a liberálison túl van. Szociológusként sokat beszéltem már az ilyen struktúrák létezéséről, a nyugati kísérletekről és kudarcokról, mert a struktúra sem elég önmagában.