A harc és az egészség – XXIX. fejezet

Több hónapja már, hogy állandó stressz alatt álltunk. Gyakorlatilag nem volt 3 napnál több időnk, hogy ne kelljen reagálni valamire, beadványra, helyzetváltozásra, megnyilatkozásra stb. Éreztem magamon is a kimerülés jeleit, és csak azt nem értettem, hogy a polgármester miképp bírja. Hát nem bírta.

Egy temetésen rosszul lett. Maga ment be az ügyeletre, ahonnan mentővel a közeli korházba szállították. Nem tudtuk mi történt, mert titkolózás övezte az eseményt, és hivatalosan szabadságra ment. A küzdelmek előli elmenekülés nem volt rá jellemző, másfelől persze az lett volna a legokosabb lépés, hogy beteget jelent és eltűnik, ha az adott helyzetben kikerüli a felhalmozódó konfliktusokat. (Volt erre már példa, hiszen a konferenciára nem jött el, vagy ahogy a jegyző is eltűnt azután, miután megfenyegetett engem.)

Lehetett ok az aggodalomra, mert az országos kereskedelmi csatornában komoly televíziós vitára hívták az egyesületünket, a jogászunkat, és gondolom őt is. De ha pár napig nem is tudtuk a betegsége valódi-e, vagy egy taktika része, a fizikai összeroppanása egyáltalán nem volt hihetetlen. Már ha csak magamra gondoltam, nekem is volt olyan napom – amikor mint bizottsági tag arra készültem, hogy elmondom a képviselőknek, hogy nem ránk van szükségük – amely igen csak stresszes volt. Több napig készültem erre a 15 perces szereplésre. Az egyik éjszakát a nappaliban végigsétáltam, ahogy átgondoltam miket fogok mondani. Izgatott voltam, és ahogy újra meg újra végigmentem a szempontokon rájöttem, hogy nagyszerű szónoki lehetőségek előtt állok, melyek magából a helyzetből adódnak. Az adott napon gyakorlatilag nem tettem semmit, csak pihentem, így is alig bírtam, noha nekem a szakmám is az, hogy folyamatosan kiállok az emberek elé, és beszélek, hiszen egyetemi oktató vagyok, és ahhoz is hozzá vagyok szokva, hogy saját szakmámban médiaszerepeljek.

Tehát nem a nyilvános szereplés, mint inkább a körülmények voltak nehezen viselhetők a számomra: ellenséges környezetben megszólalni, olyanban, amelyben senkinek számítunk, ahol még szót sem kapunk, egyáltalán nem könnyű. A riporter kíváncsi a válaszunkra, hiszen ezért kérdez, a diákok pedig azt hiszik, hogy a tanár tud valamit, mert hisz másképp miért is kapta meg ezt a státuszt?

Ezzel szembe viszont az alapattitűd egy lakossági mozgolódás esetén a hatalom részéről az, hogy „ki a fene kíváncsi a te véleményedre?”, „miért pont te beszélsz, te kis felfuvalkodott hólyag, te kis önjelölt messiás, te kis béna manipulátor?”, „Ki kérdezett, kit is képviselsz?”, „S egyáltalán, te kisember lenyomjuk a torkodon azt a gyárat, és jobb ha elhúzol”.

A polgármestert érő nyomás pedig még nagyobb lehetett ennél is. Én például a szívemet éreztem vacakolni, és ezért tartottam a fellépés előtt egy napos semmittevést. A polgármestert viszont nem láttam pihenni, ugyan úgy végezte a többi teendőjét, mint máskor. Ráadásul ő nem is miattunk volt igazi nyomás alatt, mert nem nekünk akart megfelelni. Sokkal inkább az eredményezett stresszes állapotot nála, hogy a gyárral nem tudott megegyezni. Próbált nekik új területet mutatni, de a válasz kemény volt: csak ez a terület, és mindennek stimmelnie kell szeptember végéig. Már így is több volt a csúszás, mint amit megengedhettek maguknak.

A polgármester számára saját technikájának alkalmatlansága is kirajzolódott. A jogi játszadozás és bedarálás művészete, a megfenyegetés és rábeszélés művészete kezdett csődöt mondani. Nem volt más ötlete csak a magasabb fokozatra kapcsolás. Ahogy baráti egyesületünk alelnöke jellemezte már a helyzetet korábban, két mozdony versengett itt egymással. Egy régi gőzmozdony, amelynek teljesítményfokozása csak a szén minél gyorsabb lapátolásával volt elérhető, és egy másik, amely a modern elektromos technikával működött.

A polgármester velem szemben semmit sem pihent, tehát akár meg lehetett volna jósolni, hogy ez fizikailag nem bírható. Persze egy harc hevében az ember csak azt tudja, hogy neki milyen bajai vannak, de arról, hogy a másikat mi viseli meg, nincs tudomásunk. Ha belehallgatunk a polgármesternek ekkori testületi üléseinek vezetésébe, elképedhetünk azon, hogy semmilyen kritika nem fogott rajta. Még egyszer elmondja, és még egyszer elmondja ugyanazt, (2007.08.09 teljes anyag 40 MB) nem válaszol amire nem akar stb. Elképesztő volt, hogy a képviselők egyenként ráolvasták, hogy átverte őket, ahogy a felháborodás szele átjárta a legszorosabb munkatársait, és őt mintha mindez nem érdekelné, látszólag lepergett róla.

Ha azonban a hullámok összecsapnak, akkor az ember menekülni kényszerül, s ha az ember ezt nem is tenné, a szervezet maga teszi meg. A betegség is a menekülés egy formája. Számomra ekkor mindegy volt, hogy színészi játékot, a szappanoperából ismert stratégia újabb jelenetét láthatom-e, vagy pedig valódi drámát. Voltaképp az is mindegy volt, hogy egy tragikus végkifejlett felé rohanunk-e. A magam részéről végig mindent megtettem azért, hogy ne éleződjön ki a helyzet. Kézben tartottuk a tüntetésünk, nem akartunk útlezárást, s tompító szándék érvényesült abban is, hogy eltekintve a kezdeti felvetéstől, a népszavazás helyett – mely számomra a nyílt csatát jelentette – mindig inkább más megoldásokat javasoltam.