Agglomeráció politológiája – XXVIII. fejezet

Agglomeráció politológiája – XXVIII. fejezet

Talán emlékeznek még, az agglomeráció napjának ötletére, s arra a megállapításra, hogy ami velünk történik az általánosabb jelenség. Minden településen az agglomerációkban sittlerakások, ipartelepítések, robbanásszerű lakosságnövekedés, közlekedési-ingázási problémák, infrastrukturális hiányosságok, anyagi kényszerek, csalódás és a nagyvárosba való visszatelepülési hullám a megfigyelhető. Ezek szociológiai jellemzők, s e fejezetben ennek kiegészítésével kezdeném, hogy aztán áttérjünk a politikai közös jellemzőkre is.

1. Közös szociológiai jellemzők

A mi esetünk nem volt rendkívüli, Budapest, mint egy felértékelődő terület kiköpte magából az ipart, és pont oda, ahová a magunkfajták letelepedtek. Bár nagyon keveset foglalkoztam városszociológiával, mégis annyit laikusként is kijelentenék, hogy Budapest belvárosának megmentéséért nagyon komoly lépések történtek, lakóinak megtartásáért koncepciózus tervek, és milliárdok mozdultak meg, szigetek épültek, rehabilitáció történt stb. A IX. kerületet – ahol egyébként születtem és felnőttem – mindenki csodálta.

A visszaáramlás részben azért indult meg, mert javult Budapest élhetősége. Vége lett a kertvárosba költözés divatjának is, a nagyváros alternatívája, hogy dzsungellé válik vagy kertté, jó irányba fordult. A rendszerváltás körül rácsozta be mindenki az ajtaját a betörések miatt, és kezdték zárni a házak kapuit. Amikor a családommal Budapestről kiköltöztem a hajléktalanok számának szaporodása, a kutyapiszok, a házak állapota stb. mind romló tendenciát mutatott. Amikor viszont tíz évvel később az agglomerációban a gyárat akarták építeni nálunk, Budapest újra „kertté” kezdett válni, a kiköltözési hullám alábbhagyott, sőt kezdett visszafordulni. Ráadásul a kiköltözők gyerekei iskoláskorba léptek, és a legjobb iskolákat nem tudtuk kihozni, azok bennmaradtak Budapesten. (ELLE cikk, a nyomtatott anyag bővebb információt tartalmaz)

Budapest sok területe vonzó lett, kiszámítható, és szabadságot árasztó. Ezzel szemben az agglomeráció kiszámíthatatlanná vált, egészségtelenül fejlődött, infrastrukturális hiányokkal küzdött, a fiatal családok közül pedig nem egynek volt annyi energiája, hogy akár vissza is költözzön. Valamikor a 70-es évek vége felé Amerikában is kialakultak hasonló gyűrűk a metropolisok körül. Az itt élő családok az átlag amerikai állampolgároknál valamivel jobb módúaknak számítottak. A feleségek drága bundát hordtak, és nagy autóval hozták-vitték gyerekeiket az iskolákból a különórákra. Tömegközlekedés itt sem volt, tehát a gyerekszállítást az összefogott családok asszonyai oldották meg, akárcsak nálunk.

A mi városunkba újonnan betelepülők is, az átlag magyar családoknál gazdagabbak, s ha nem is hordanak drága bundát, de hasonló életmódot folytatnak, mint a marketingesek által felfedezett 70-es évekbeli amerikai „bunda és nagy autó” asszonyai. Bevásárlóközpontba mennek, háztartást vezetek, gyerekeket szállítgatnák a különórákra. (sokan nálunk szemben az amerikaival emellett dolgozni is bejárnak.)

Városunk korfája a hirtelen beáramlás miatt roppant egészségtelen módon, egyetlen generáció túlzott jelenlétét mutatta. A miénket és a gyerekeinkét. Először, mikor beköltöztem azt gondoltam milyen jó, hogy ilyen sok hasonszőrű van, hogy a városvezetés sikerességét bizonyítja a nagyarányú beáramlás. Valójában azonban a legnagyobb fusizás épp ezen a téren volt megfigyelhető, mert a nem itt dolgozó szülők autóval napközben eltűntek a városból, de többségük gyerekeit itt taníttatta, ami pedig alig megoldható feladat elé állította a városvezetést.

Ez a spontán káosz, az eladósodottság, a helyi lakosok identitáshiánya, a költözködési hajlandóság, azaz a mobilitáskészség, valamint a nagyváros ipari kipárolgása az agglomeráció speciális helyzetét hozta magával. Minél inkább beleugrott valaki ebbe a spirálba, annál nehezebb helyzetbe került később. Sajnos a helyzet olyan súlyos, hogy nem is látok más megoldást, mint a központi politika felé történő, az agglomerációs összefogásra épülő egységes lobbizást. S van is annak alapja, hogy ahogy a családi adózás igazságosabb, mint az egyéni, úgy a városok közül is könnyítést érdemelnek azok, ahol egy főre több ellátandó gyerek jut. Megoldható volna ez olyan finanszírozással, hogy a nagyobb gyerekszámmal rendelkező városok, a náluk adózó állampolgáraik jövedelméből többet tarthatnának meg maguknak.

A helyzet ugyanis az, hogy az agglomerációs városok eladósodási hullámát, s végső anyagi csődjét valahogy majd meg kell előznie az aktuális kormányzatnak, és egy lehetséges politikai útvonal a kevesebb elvonás, mely ötlet éppenséggel nem csak az agglomerációkon segít, de magán a kormányon is. Mert hiába laknak és adóznak itt gazdagabb emberek, ha abból az önkormányzat nem részesedik, az önkormányzat tönkremegy, a helyi politikai feszültségek viszont növekedni fognak. Nyilván olyan politikát is érdemes követni, ami nem bünteti azokat a településeket, ahol felfut a gyerekvállalási kedv, hanem jutalmazza, hiszen ez szintén elég fontos egy olyan ország számára, ahol évente 30 ezer fővel élnek kevesebben.

2. Közös politikai jellemzők

A Budapest körül gyűrűszerűen spontán módon fejlődő övezetben csak néhány falu és város volt képes az iparosodással szembeni ellenállásra, ezek közé tartozott például Piliscsaba. Politikai értelemben egy sajátos összefogás jellemezte Piliscsabát, amely bizonyos mértékig nálunk is megfigyelhető volt. Tulajdonképp tanulhattunk a példájukból, mely valószínűleg más agglomerációs településen is, hasonlóképp működött.

Az őslakosok között – azaz az igazi őslakosok között, akiket nem darált be a szocializmus -, a hagyományos élet utáni elköteleződés, a közösségi érzés a vallásosság és a magyarságtudat megőrzése adta az ellenálló képességet. Táborukban erős jobboldaliság volt tetten érhető. A betelepülő új közeg közt viszont a mobil felsőközép és értelmiségi réteg esetében jóval több SZDSZ-es szimpatizáns volt található, mint az őslakosok közt. A betelepülők közül az SZDSZ-es kapcsolatokkal rendelkezők tudtak valami újat hozni a küzdelembe. Általánosítva, valamint pártszimpátiára ezt lefordítva a MIÉP és az SZDSZ szimpatizálók és aktivisták összefogásának képességétől függött, hogy az agglomeráció mely településein sikerül gátat vetni az iparvárosokká válásnak. Az SZDSZ szimpatizánsok jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek, a MIÉP szimpatizánsok pedig jó helyi ismeretekkel és szervezőképességgel.

Az alábbiakban erre a két pártra fókuszálnánk, nem mintha az összefogás lényege nem épp az lett volna, hogy bennük a párthoz kötődés meghatározói elhalványodtak, vagy nem mintha csak ennek a két pártnak a szimpatizánsai vettek volna részt az ellenállásban, sőt… A karakterességük és egymáshoz való viszonyuk miatt azonban érdemesnek látom, hogy velük foglalkozzam.

Az egyszerűnek látszó képlet ugyanakkor a valóságot leegyszerűsítő általánosítás is, mert egyrészt nem pusztán az SZDSZ körében van magas kapcsolati tőke, vagy mert nem pusztán csak a helyi jobboldal képes a mozgósításra. Másrészt, mert a mi városunk MIÉP-esei, bár elkötelezett és harcos globalizálódás ellenesek voltak, de éppenséggel nem voltak túl sokan. S a pusztán politológiai nézőponttal magával is csínján kell bánni, mert gyakran rosszul írja le a valóságot. Például bár a városban elvileg jobboldali többségű képviselőtestület működött, ez semmit sem jelentett.

A mi városunk volt gazdagabb földbirtokosaiból („kulákjaiból”) és két háború közti értelmiségieiből kevesebb maradt, mint más agglomerációs városokban, sőt, a volt gazdag parasztcsaládok talán jelentősebb része az évek során a tanácselnök legfőbb szövetségesei lettek. Ennek oka részben a tanácselnök-polgármester (mert hisz egyazon személyről van szó) emberi kapcsolatokat ápoló tehetségében rejlett, részben pedig talán abban – ahogy a helytörténészünk megpróbálta megmagyarázni nekem -, hogy a falu a váci püspökség uradalmához tartozva sosem termelhette ki magából a független embereket, mindig szolgalelkűségre volt kényszerítve. A második világháború után pedig elment az értelmiség, s itt maradt az ingázó munkásság, akik eredeti paraszti életformájukat feladták. Olyan közösségé váltak, amit könnyen lehetett irányítani.

Visszatérve a mi korunkba viszont, a betelepülők meg épp az individuálisabb, mobilabb közegből jöttek. Ahogy azonban távolodunk a rendszerváltástól, még egy új probléma vetődik fel: az SZDSZ-es kapcsolati háló már árnyéka volt korábbi önmagának. Az egyik összetartó erejét, a kommunistaellenességét már rég elvesztette, ezért – és ez bármily meglepően is hangzik -, néhány MIÉP-es szimpatizáns az első szabad választáskor még akár SZDSZ szavazó is lehetett. Az SZDSZ-en belüli összetartó erő ideológiai alapjai csökkentek, a kormányzásban az elvek felőrlődtek.

Vagyis összefoglalva, sem a jobboldali harciasság nem jellemezte a helyi közösséget, a hagyományos kommunistaellenesség összetartó erőként nem volt számottevőnek nevezhető, sem pedig a betelepültek közül, az SZDSZ-es lobbiképesség nem volt már olyan ütőképes országos szinten, mint amilyen korábban lehetett volna. Ettől függetlenül azonban az összefogás létrejött, és bár nem SZDSZ-MIÉP összefogásként artikulálódott, de a politológiai szemüvegen keresztül nézve a gyárellenes küzdelemben ez is megtörtént.

Igazából viszont nem a politikai szövetségkötésen volt a hangsúly, hanem épp ellenkezőleg, azon, hogy civillé tettük még azokat is, akik amúgy ismert politizálók voltak. Az egyesületünkön belül nem faggattuk egymás politikai hovatartozását, a velünk együttműködőktől pedig azt kértük, hogy a gyár ellenes küzdelem idejére, politikai nézeteit a világról ne hangoztassa.

A liberális gyengeségünkre példaként csak annyit, hogy mi már az SZDSZ-es országos környezetvédelmi kabinetvezetés szerint is a nemzetgazdaság tönkretevőinek színében tündököltünk azzal, ha ezt a „nagyszerű” beruházást elüldözzük az országból. Hol volt már az SZDSZ a szocialista megalomán dunai vízlépcsőellenes identitásától? Ehelyett felerősödött a szimbolikus politizálás és a szélsőjobbal meg a szélsőjobbtól el nem határolódó Fidesszel szembeni ellenségkép-gyártás, ahogy a szélsőjobb számára pedig maradtak a maguk fóbiái meg összeesküvés-elméletei. Mindeközben az élet létrehozta azt a helyzetet, hogy agglomerációs településünkön összefogtak a konkrét településfejlesztési elképzeléseikért az egymástól a politikai palettán oly messze lévők is. Nem olyan rendkívüli dolog ez, hiszen a helyi politizálás mindig más, mint az országos.

Más agglomerációs településsel szemben mi nem is akármilyen multival akadtunk össze. A pletykák szerint mögötte volt a világ egyik legtekintélyesebb gyógyszergyártója, és a mi gyárunk projektjét – legalábbis termékeik afrikai országokba való exportálását, és ennek humanitárius vonatkozásait – Bill Gates támogatta volna. Nem tudom ezekből mi igaz és mi nem, s bár annyira megbízható a forrás, hogy ezt ide le mertem írni, de hát az is épp elég, hogy a maga képességeit tekintve is egy multinacionális céggel volt dolgunk, Bill Gatestől és gyógyszergyártóktól függetlenül.