Találkozásom az útépítő mesterrel – IV. fejezet

Találkozásom az útépítő mesterrel – IV. fejezet

A városépítő fusizás – épp úgy, ahogy esetemben egy szakszöveg fusizásánál is lenni szokott – velejárója, hogy az ember menet közben jön rá dolgokra. Ha és egyáltalán rájön. De például az útépítés hogyanját a polgármester állítom, hogy az útépítés közben tanulta meg. Mert a mi városunkban az útépítő mérnök is a polgármester volt természetesen. A garázskiállókhoz túl meredek követ vásároltak, ami miatt leért a kiálló autók alja. Amikor a lakosok kihívták a helyszínre – mert a polgármestert hívták, hiszen csak ő adhatott parancsot a megoldásra – és megmutatták, hogy baj lesz, a polgármester odafordult a főmérnökhöz, és azt mondta:

Kicsit több aszfaltot terítsenek, hogy magasabbra kerüljön az út.

A főmérnök bólintott, és úgy is lett. Emiatt persze a csatornafedelek is mélyen az aszfalt szintje alá kerültek, mert azt már elfelejtette mondani a polgármester, hogy ott törjék fel a betont, és emeljék meg a fedelet. A csatornafedelek környékét inkább kimélyítették, ami miatt ott megáll a víz, megfagy, és az út gyorsan romlásnak indul. A látszólagos jó megoldás a nem szakembertől, milliós károkat okoz, viszont a megoldás előadásában tagadhatatlan volt az atyáskodó pozőrség, hiszen ahány helyre kihívták, annyi helyen előadta ezt a számot. Amikor esetleg majd szembesül az ilyen városvezető, hogy valamiben mekkelek módjára járt el, legközelebbre már ezt is megtanulja, csakhogy nem olyan hosszú az élet, hogy ilyen módon mindenben szakértőkké válhassunk, ezért ezzel a mentalitással jött egyik hiba a másik után. (Az említett jelenetet akkor figyelhettem meg, amikor 70 éves volt, ekkor tanulta a lakosok kárán az útépítő szakmát.)

Az ipartelepítési koncepció is valami olyasmi, ami később már nem helyrehozható. A fő probléma itt az, hogy a témához nem értő polgármester úgy képzelte, az ipari üzemeket szét kell szórnia a településen, mintegy felülről belepotyogtatva a lakók közé. Talán a kényszer és a gyors iparosítási vágy szülte ezt a megoldást, de ideológiát is keresett rá: az emberekhez legyen közel a munkahelyük. Szinte minden alkalommal, hogy ezt tette az ott lakók kétségbeesetten tiltakoztak, hiszen a zöldövezet miatt költöztek ide, és kertesházaikat nagy munkával gondozták, s egyszeriben egy üzem mellett találták magukat eltörpülővé váló kis házukban. Nekik maguknak pedig eszük ágában sem volt dolgozni a mellettük nyíló üzemben, tekintve, hogy nem is voltak munka nélkül. Számukra a megoldás a beletörődés, vagy az elköltözés.

Ám a város számára nincs jó megoldás ezek után, hiszen ma nem az a városfejlesztő jár el okosan, aki „közel viszi az emberekhez az üzemet”, hanem aki jó messzire telepíti, aki egy ipari parkot hoz létre, és oda hívja az új vállalatokat. Így megmaradhat az értékes zöldövezeti lakónegyed, és a város különböző területein megmarad a fejlődési lehetőség az irodai tevékenység, a kultúra és a túrizmus felé.

A fenti észrevételeket barátaimmal jómagam tettem már, belépve ennek a közösségnek az életébe. Meg kellett értenem, hogy mi végre is ez a fusizott fejlődés, és azon is el kellett gondolkodnunk, hogy miképp tudunk beleavatkozni a folyamatokba. Az ébredést annak köszönhettük, hogy egy rákkeltő anyaggal sterilizáló multinacionális cég kívánt letelepedni a kertünk aljába. Minket is utolért az ipart potyogtató polgármesteri koncepció vagy koncepciótlanság. Láthattuk, hogy a multinacionális cég és a polgármester egymásba karolva tűzön-vízen át ránk akarta tukmálni a veszélyes szerekkel dolgozó üzemet.

Gyakorlatilag az ellenállást nekünk a semmiből kellett felépítenünk. Frusztrált-tanácstalan egyéni dühöngés, saját utcagyűlés, s egy szórólap után végre összedugtuk a fejünk, s először mi magunk találtuk ki saját magunkat, miképp is szerveződjünk. Az első feladat az volt, hogy tájékozódjunk a városról, hogy a helyi szervezetek adatait, vezetőinek nevét begyűjtsük, hogy megkeressük a potenciális szövetségeket, akik segíteni tudnak nekünk, és kiderüljön kikre nem számíthatunk. Mi a semmiből építkeztünk, de nem a semmiben. Itt már volt élet, csak alig ismertük.

Amit még a helyi politikában találtunk, az egy dolgozó, zömében jót akaró, de a polgármesteren fogást nem találó képviselőtestület. Elénk tárult a város szociológiája is, ami egyrészt állt a polgármester érdekhálózatából és/vagy imádóiból, valamint a más fejlődést akaró őslakosokból és betelepültekből. Itt volt az új konfliktusforrás, az apropó, a multinacionális letelepedni akaró cég arroganciájával és propagandájával. Nem akartunk magunk mellé ipart, s pláne veszélyes üzemet.