Zsolt Péter: Egy életmentő történet – ajánló és kritika
Zsolt Péter: Egy életmentő történet – ajánló és kritika
A történet a Trianon utáni időszakig nyúlik vissza, valódi életrajztöredékeket mutat be, amelyek aztán beleszövődnek a második világháború után a fikciós szálba. Az erdélyi ferencesek kolostorai épp olyanok, mint a középkorban és a szerelem sem különbözik a XII. századi Abelard és Eloise viszonytól.
Voltaképp Abelard és Eloise klasszikus történetét olvashatjuk újra. Itt is Abelard-ral (így volna helyes, és nem ahogy a regényben van, Abelarddal) hasonló szörnyűség esik meg, Eloise pedig épp oly fontos kolostor alapító lesz a rendszerváltás után, mint a XII. századi. Abelard-ral épp úgy születik egy közös gyerekük, és a közöttük lévő viszony is hasonlóképp tanár-diák viszony, majd távlati levelezős, majd Eloise követi Abelard-t törekvéseiben. Igen, Eloise bármilyen okos, ma is épp olyan bizonytalan identitásában mint a hajdani, és épp úgy, ami igazán mozgatja, az a férfihez tartozás vágya, s nem a hit. Nem egy feminista regény, ahol elvárt, hogy a nő egyedül megállja a helyét, ugyanakkor mégis itt a nő épp oly hős, mint a férfi, szenvedni sem szenved kevesebbet, sőt…
Addig már nem jut a történet, hogy miként éli túl Eloise az apátot, de egymástól való időskori távolkerülésüket a regény végén megismerhetjük. Ez is az eredeti mítosszal egybevág. Abelard és Eloise sírja ma zarándokhelye az életükben szétvált szerelmeseknek. Sokan azonosulhatnak a képpel, mert sokunkkal megesik, hogy szakítottunk már valakivel, aki mégis bennünk él.
A regény központi szála elmeséli mi történt 1952 és 1955 között Romániában a vallásüldözés időszakában. Megvilágítja azt a komplexitást, bonyolultságot, melyet történészek próbálnak nekünk elmesélni. Olyan valós konspirációs trükköket és párbeszédeket ismertet, melyet más munkákban nem olvashatunk. Bemutatja hogy lehet az elnyomó hatalommal szemben sok-sok áldozat és hit segítségével felülkerekedni. Azoknak a könyveknek a sorába tartozik, amelyek az elnyomással szemben a szabadságszeretetet éltetik, és amelyek akár ötleteket is adnak az ellenállásra. Egy olyan hatalomnak sem fognak tetszeni azok az áthallások, amelyekben ügynökváddal illetik a lejáratni akarókat. (Az Egyházat Romániában az 50-es évek végén propagandisztikusan támadták és vatikáni ügynököknek nevezték azokat, akik nem akartak békepapok lenni.)
S miközben hullanak a mártírok – a regény sorolja őket -, mégis, aligha várhatja a kritikus történelemábrázolása miatt, hogy az Egyház méltányolja. A katolikusok helytállássáról szól egyfelől, de másfelől a vatikáni rendszer politizálásának legsötétebb lapjaiba lát bele Eloise abban a részben, ahol az erdélyi nuncius megpróbálja a pápával fogadtatni őt. Nem számíthat a könyv a nacionalisták elismerésére sem, mert Márton Áron nagyságát többek közt azzal támasztja alá, hogy a börtönből kiszabadulva azt mondja, sokkal pozitívabban tekint az emberre, mint korábban, és már nem számít neki ki román, ki magyar. (Valóban ezt mondta!) A regény a püspök kiszabadulásáig tart, majd a legvége előtt a 90-es évek rendszerváltásáig ugrik. A szöveg néhány kiszólásából kiderül, hogy a nézőpontjának évszáma 2020.
Hogy a szerző miként keveredett az 50-es évek ismerői közé, maga tárja fel az utószóban. Valami sokkal nagyobb dolog részese akart lenni, és csak fedőtevékenységként kezdett az oral history munkába, hogy aztán Ceausescut elsodorva a történelem mégis ez az időszak ragadja meg írói fantáziáját. Ekkor elhatározta, hogy meg kell majd osztania mi történt az 50-es években, mert egyfelől tartozik ezzel az adatközlőinek, másfelől pedig csak remélheti, hogy megbocsátanak neki az Abelard-ok és Eloise-ok.