Hullámokban támadunk – XXXV. fejezet

Három hullám együttesen lépett fel a multinacionális cég letelepedése ellen. Elől meneteltünk mi, mezítlábas gyalogosokként, s hozzánk csatlakoztak civilek, bátrabb gyárellenes aktív képviselők, régi polgármester ellen harcolók, olyan aktivisták, akik szorgalmasan hordták az újságot, a röplapokat, a kérdőíveket. Nem volt más fegyverünk, mint a hangunk, legyen az még oly értelmiségi (ld. pl. konferencia), mégiscsak gyalogos teljesítmény volt, és hát a feladatot bevállaltuk. „Ha kell, hát a mamut lődöző hős íjászainkra hátulról ránk pottyantja sarát”.

 

 

Második vonalban menetelt az óvatosabb helyi környezetvédő egyesület. Mivel hosszú távra terveztek csöppet sem bánták, hogy vannak, akik előttük csapkodnak. Nekik céljuk volt a polgármester meggyengítése, és tudták, hogy a gyárral való konfliktusunkban mi is szükségképp polgármester-ellenesekké válunk.

Végezetül akadt még egy helyi barátunk, aki még a környezetvédőknél is közelebb állt ahhoz a helyhez, ahol a dolgok eldőlni szoktak, és ez a nagypolitika. Ő azt szerette volna elérni, ha az engedélyezési eljárások korrekt módon zajlanak, nem pedig úgy, ahogy addig, ha a környezetvédelmi minisztérium szükség esetén áttekinti, és felülbírálja az alsóbb szintű hivatali hiányosságokat. Mert a multi letelepedésének projektje több eljárási sebből vérzett, és miért is kellene ezeken nagyvonalúan átsiklaniuk a magyar hatóságoknak, ha egyszer a lakossági ellenállás ilyen meghatározó. Ha úgy tetszik ő képviselte a nehéztüzérséget.

 

A csatában a tervek eltérők voltak a három különböző fajsúlyú közegben, de a cél azonos volt. Egyik hadoszlop sem gondolta azt, hogy a városnak kell ez a beruházás, vagy hogy bármiért is kívánatos volna. Épp ellenkezőleg, azt gondoltuk, hogy iparvárossá teszi, adósságállományát nem oldja meg, viszont területeit elértékteleníti. S nem csak anyagi értelemben, vagy talán nem is elsősorban abban, hanem élhetőségét tekintve. Mindhárom hadoszlop igen motivált volt tehát, mindegyik amennyire tehette nyílt sisakkal be is vállalta tiltakozói mivoltát (nekem pl. mindenütt aláírásom, nevem, fényképem stb. megjelent), de mindegyik azt is képzelte magáról, hogy igazán az ő fegyvere a célravezető. (Így aztán nyilvánvaló, ha a nyájas olvasó az ő blogjaikat olvasná, a történet is másképp nézne ki.)

Hozzánk gyalogosokhoz az állva meghalunk ha kell virtus illett. Mint a régi római falanxnál, vagy még inkább a perzsa katonáktól elvárt erényeket kellett felvonultatnunk. Nem baj mondták a perzsák, ha a katona buta, csak erkölcsös legyen, és az íjjal tudjon bánni. Feleségem meg is kérdezte, hogy miért is kell nekem így magamra vonnom a figyelmet, és miért vállalok be ennyit (feleségek mindig ezt kérdezik), de barátnők is éltek a gyanúval, hogy valamiért csak ki akarom hívni a sorsom, a polgármesternek csak jogos az a kérdése, hogy „voltaképp áruljam már el mit is akarok”. Nem volt hihető, hogy pusztán a gyár elmenetelét? – a barátnők észrevételeit is érdemes megfontolni. A város épp úgy viselkedett velem, mint némely nő a kiszemelt férfival. Egészen akart, és csábítgatott, csupán egyes részeit nem adta.

A második vonalban a könnyűlovasság úgy gondolhatta, hogy nekik huszároknak mégiscsak kevesebb nyílt csatát kell vívniuk – hiszen ők még sem csak „gyalogok” -, és ugyanakkor sokkal nagyobb hatékonyságot is képviselnek, mint mi. A mi sorsunk legyen a csatában való elvérzés, az övék pedig az új és egészségesebb társadalom felépítése. Arisztokratikus elképzelés ez – s ha mégsem voltak ilyen gondolataik, hát elnézést, de amúgy teljesen logikus és elfogadható álláspontnak tartom ezt.

A nehéfegyverzet-barátunk szintén úgy vélhette, hogy ha egyik előcsapat sem tudja megoldani a feladatot, nagypolitikai alkuszinteken majd meglehet, elvégre egy komoly beruházásról volt szó, és itt az egyedüli félelem az volt, hogy nehogy valamiképp az országból is elüldözzük a céget, s nehogy a nemzetgazdaságnak okozzunk kárt. Ezzel a szemponttal szolidárisnak kellett lennünk, bár se a könnyűlovasságot, se a gyalogosokat nem érdekelte a nemzetgazdaság, és talán nem is láttuk be azt sem, hogy miért is hasznos ez a nemzetgazdaságnak. (Írok épp egy „Gumigyár” című kormányzatkritikai cikket, melyben összegyűjtöm a hozzáadot érték nélküli multitelepítéssel szembeni kritikai érveket.)

Nehéz igazságot tenni abban, hogy melyik fegyvernem és hadoszlop a legjobb egy háborúban. A nagypolitikai kreditgyűjtögetésre épülő alkuk, a könnyűlovasok helyi politikai ambíciói és egyre bátrabb magatartása, vagy a gyalogosok hősi halála. Azt azonban nem gondolnám, hogy pusztán gyalogosnak lenni ebben a küzdelemben a butasággal lett volna hasonlatos, vagy hogy többnek gondoltuk volna magunkat annál, amik voltunk. A különböző csomópontok végig megmaradtak. A mi főhadiszállásunk egy gyerekkoromból rám maradt igazi iskolai zöld tábla körül alakult ki, amire azóta is krétával irogatjuk az ötleteinket.

Ráférne egy újrafestés.

Nem létezett tehát a gyárral szembeni ellenállásnak egyetlen központja, sőt még az előbb említett háromnál is több volt. Léteztek politikai alapon szerveződő ellenálló bázisok (ld. pl. a Rézbőrű asszonyt, aki egymaga is néhány hónapos beruházás elcsúsztatást ért el a küzdelem élesedű szakaszában), sőt létezett még egy a miénknél is plebejusabb lakóközösségi mozgolódás, őket hívtuk úgy, hogy a sportoló fiúk. Ezzel együtt ez egy élhető nagyságú város volt, és épp azért, mert egy-két hónap alatt meg lehetett ismerni, át lehetett látni. Ennél nagyobb város már tömegszerűvé válik, s van is olyan várostervező, aki szintén úgy gondolja (a szerves építészet atyja, Wright), hogy nem volna szabad – ha jól emlékszem a számra – 15 ezer főnél nagyobb lélekszámú várost építeni.

Mikor a mi hadoszlopunk megtette amit lehetett, át kellett adni a terepet a könnyűlovasság jogi csapásainak. És aztán ha ők sem hozzák meg a kívánt sikert már csak a miniszteriális szintben lehetett reménykedni. Ha másra nem is, talán erre a sorrendre mégis büszkék lehetünk. A környezetvédelmi miniszter számára nagy gondossággal készítették az itt jártasabb barátaink a levelet, mely azt a célt szolgálta, hogy szükség esetén itt is lehessen csatázni.