Gazember vagy városépítő? – XXXII. fejezet

Vajon egy becsületes, tehetséges, erkölcsös emberről van szó, vagy egy saját szélhámosságán szórakozó kisstílű gazemberről? – Mindkettő megállapításnak voltak hívei, és minél jobban megismerte valaki a városvezetőnk tevékenységét, annál inkább döntött egyik vagy másik variáció mellett. Kezdjük talán az adatgyűjtéssel, a példák felsorolásával, hogy közelebb jussunk a polgármester erkölcsi megítélhetőségéhez. Bár nem árulva zsákbamacskát elárulom, nem „vagy ez-vagy az” választ próbálok adni az első mondat felütésére.

Képviselőtestületi üléseket figyelve gyakran törvénytelenségeket és átveréseket találtunk. Aztán a velünk való taktikáknál – pl. népszavazás (1., 2.) ld. az előző fejezetet – közelről is megtapasztalhattuk a rivális, jelen esetben a mi kiszorításunk, miközben a kommunikáció szintjén a joviális demokrata érdeklődésének színházi alakítását „csodálhattuk”. Bármelyik hatósághoz írott levelébe néztem bele, mindenütt ugyan az a kivagyiság, packázás, az utasítások-javaslatok semmibevétele, a sorozatos büntetések felelőtlen felvállalása. Mindenütt rossz szerződések, a város számára hátrányos ügyletek. A város folyamatosan különböző büntetéseket fizetett, a földhivataltól kezdve a természetvédelmi jellegű büntetéseken át, a perveszteségekig, politikai versenytársai közül pedig néhány a közösség pénzén lettek valahogy eltávolítva.

Ami a konkrét gyárletelepítési ügyet illette már az indulása hemzsegett a gátlástalanságoktól. Nyilvánosan többször kijelentette, hogy szó sincs itt semmiféle sterilizálásról, miközben maga írta alá azt a titkos szerződést, amely ezt a sterilizálási szándékot megfogalmazta.

Már maga a titkos szerződéskötés ténye is a magyar törvényekbe ütközött, amit vagy nem ismert, vagy nem is érdekelte.

A gyárral kötött előnytelen, képviselők felhatalmazását nem élvező előszerződést is úgy kommentálta, hogy mindegy mennyi kötbért ajánlott fel, hiszen úgyis megépül az üzem. Ennek a vége egy önkormányzati fegyelmi lett, amit pedig úgy magyarázott, hogy nem számít, sok fegyelmit kapott már, aztán mindig kitüntetés lett a vége. Legyőzhetetlen hős, mártír, szélhámos, másokon átgázoló, mások szemébe hazudó gazember?

Iratok precíz iktatása helyett inkább kézi vezérlés volt megfigyelhető, ezért vádolták a polgármestert ellenfelei azzal, hogy visz egy másik, nem hivatalos könyvelést is, hiszen kölcsönöket kért a helyi vállalkozóktól a problémák áthidalására. Nem vádolták viszont azzal, hogy a pénzt magának tartaná meg, és valahogy ebből a hiteles, nem korrupt, de ügyes ember imázsa kezdett kirajzolódni. Másképp szólva lehet egy olyan ember volt, akit rettentően érdekelt a hatalom, de nem vitt kísértésbe a pénz, arra csak a közösség érdekében felhasználható eszközként tekintett. Ám a hatalom iránti érdeklődése, megtartási igyekezete és évtizedeken keresztüli birtoklása szenvedélyévé vált.

Lehet nem az önkormányzati és saját szakmai alkalmatlansága miatt nyújtották a végtelenségig a településrendezési terv hatósági folyamatait, hanem tudatosan történt ez így, hiszen a rendezési terv nélkül minden megkötöttség nélkül fusizható volt a város településszerkezete. Lehet, bár erről mást gondolok. Azt gondolom, hogy bizonyos akaratosság miatt nem jutott előre a településfejlesztési anyag, aztán, hogy nem jutott előbbre jött rá, hogy minden rosszban van valami jó – kedvenc mondása volt ez egyébként – és itt a jó nem más volt, mint hogy ölébe hullott a kiskirályság. Így persze nehéz volt az Eu-s pályázaton pénzt szerezni a városközpont kialakítására, de aztán itt is talált megoldást. A pályázaton azt a rubrikát, hogy van-e elfogadott településfejlesztési koncepciója kipipálta. Ennyi! Kell egy kis fenegyerekes gátlástalanság az élethez, ezt mindig is így gondolta.

 

Van egy kollégám, akit már régóta ismerek, és őszintén kedvelek. A napokban „esett le”, hogy mi is az ő személyiségének gyengesége. Megnyomorította, hogy nem volt sohasem hatalma, mindig csak mások „nagyságának” szolgálatában élt. Apjáéban, aztán a feleségéében (akitől elvált), aztán a kollégáiénak a szolgálatában. Legtöbbünknek van hatalma, de függünk is másoktól. Nem igaz az, hogy aki legalul van az szent lesz, vagy hogy aki legfölül az csodálatos herceggé válik. Aki legalul van, és aki legfelül, az mindkettő valahogy megnyomorodik.

Aki mindig legfölül van, mint egy freudi ősapa, aki mindig „megmondja a tutit”, amellett nem bontakozhat ki a politikai pluralizmusra épült demokrácia sem. Sokan tisztában voltak vele, hogy a polgármester maga alapította a helyi pártok jó részét, miközben mégiscsak tanácselnök volt. (Baloldali-független léte ellenére viszont a helyi MDF-ből kiszakadt Kisgazdákat inkább mondhatta barátainak, mint kritikusainak.)

Aki mindig legfelül van, az azt hiszi, bármit mondhat. Beszédeiben, melyeket úgy tartott, mintha akár az ország minisztere lett volna, épp úgy nem izgatta a valóság, ahogy azt sajnos az ország minisztereit sem mindig izgatta. 1997 szilveszterén például arról beszélt, hogy nálunk olyan biztonság van, ami párját ritkítja, de ha megnézzük a statisztikákat abban az évben havonta átlag 3 betörést találunk, és a vagyonellenes bűncselekmények megszaporodását. Tudatosan hazudott, pr fogásként?

Aki mindig legfelül van, az nem veszi észre, hogy politikai szempontjainak áldozatává válik a városfejlődés. A város közepén néhány falusi jellegű földművelésre használt terület maradt. Meglehetősen különös, turistáknak mutogatható látványosság gyanánt, bár az is lehet, hogy a látogató inkább furcsa elmaradottságként tekinthetett ezekre a területekre, ahogy egyébként a településfejlesztési koncepció elkészítése során, a levelezésben résztvevő hatóságok is így vélekedett. A város közepén drága lakóövezetek úgy vesznek körül néhány magánterületet, mintha az ott lakók várfalként védték volna magukat a betolakodóktól.

A magyarázat az atavisztikus képre egészen más. Ezek a területek belterület lévén természetszerűen felértékelődtek, s a polgármester tudva ezt, meg akarta venni, majd drágán értékesíteni, esetleg közterületet formálni belőlük. Elhatározásában azonban az is szerepelt, hogy a területet csak olcsón hajlamos megvásárolni. Vagyis pontosabban nem drágábban, mint másoktól, mert az érvelése szerint – nem volna igazságos a régebben vásárolt területek tulajdonosaival szemben. Amúgy is ismerte a területek gazdáit, és hát nem szerette őket. A város kárára igencsak hajlamosnak mutatkozott a személyes küzdelmeit végigvinni. Az olcsó eladásra úgy próbálta meg rákényszeríteni a tulajdonost/tulajdonosokat, hogy ide semmilyen építési engedélyt nem adott ki, s ezért alakult úgy, hogy a város belseje parlagon maradt vagy épp mezőgazdasági művelésre használták. Vagy, hogy más „borstörésre” is említsek példát, így épített a polgármester inkább drága elkerülő utat, csak hogy nehogy sokkal olcsóbban területet kelljen vásárolni ellenségétől.

Most akkor gazember volt a polgármester vagy türelmes és kitartó városépítő, aki – s ez megbocsátható emberi gyengeség ugye – néhány ellenségét a közösség pénzének segítségével távolított el? – Ha a mérleg másik serpenyőjébe viszont beletesszük azokat akik rajongtak érte, vagy csak laudáló sorokat írtak róla, még inkább elbizonytalanodhatunk. Az azonban biztos, hogy Ő egy olyan városépítő volt, aki számára az egyén nem számított.

Önmagában az senkit nem ment fel semmi alól, hogy nemes céljai vannak, történetesen például Hitler is nagy városépítői ambíciókkal indult el fiatalkorában, és aztán kísérteties módon – írja Erik Erikson, a történeti szociálpszichológia megalapítója könyvében – meg is valósította berlini építkezéseiben ifjúkori elképzeléseit. Ha hagyták volna az elején várost építeni, tán meg is elégedett volna ennyivel…

Hitler pszichopata volt, azaz olyasvalaki, aki számára a cél minden eszközt szentesített, aki a másik embert tárgynak nézte, aki csak megjátszotta az érzéseket, de másokkal szemben erkölcsi kötelezettségeket nem érzett, akiből hiányzott az empátia, miközben színészi munkával pótolta az empatikusságot, de csak azért, hogy megszerettesse magát.

Vajon a mi városvezetőnk is pszichopata volt? A pszichopaták mindig elárulják magukat, hiszen a színészkedés olykor nem lehetséges, és lehullik az álarc. A mi polgármesterünk diákkorában áramot vezetett barátaival egy tanára kilincsébe, mint ezt a róla készülő laudáló könyvből – melynek megjelenését egyébként nem akarta hagyni, de aztán mégis – megtudhatjuk.

Jópofa zsivány volt – ahogy az egyik laudáló írás elején megjelenik előttünk -, akit mindenki szeretett, most azonban úgy fejezi be itt ebben a fejezetben a róla megalkotható képet, hogy utolsó pillanatig is harcol, és nem adja fel álmát, a 25 milliárdos ipari beruházást. Győzködi az önkormányzat épületéből távozni készülő külföldi cég vezéreit, nem engedi őket az ajtón kilépni, mikor azoknak már elege van mindenből.

Feleségemnek dilemmáimra volt egy jó gondolata, szerinte a polgármester saját maga és a város közé egyenlőségjelet tett. S valóban ebből lehet csak megtalálni a lélektani kulcsot. Ha eggyé vált a várossal, nem csoda, hogy az által kifizetendő hatósági büntetések, rossz szerződések, és előnytelen földvisszavásárlások, meg bírósági vesztes peres ügyek – gazdag vállalkozóval szemben, szomszéd faluval szemben stb.– nem okoztak neki lelkiismeret furdalást. Nem úgy értelmezte, hogy az egyéni felelősségben kicsusszan ezek alól a terhek alól, míg a közösséggel megfizetteti a fusizás tévedéseit, hanem úgy, hogy ezek az ő büntetései, hiszen Ő A VÁROS. Nem pszichopataság ez, hanem valami más, az én határainak irracionális kiterjesztése, a túl hosszúra nyúlt hatalom szerepzavara.

 

Az uralkodók is ezért beszéltek néha fejedelmi többesben, arra is utaltak ezáltal, hogy ők és népük egy.