A gulyáspartitól a tüntetésig – XVI. fejezet

Hasznos tanács a hadvezérek és civil mozgalmak számára egyaránt – én is olvasgattam ilyesmit ezekben a napokban -, hogy csak annyiból kell építkezni, amennyi a lehetőség. Gandhinak nem volt hadserege, hát békés tüntetésekkel győzte le az angolokat. Mi még azt sem tudtuk, hogy egy békés tüntetéshez volna-e elegendő támogatásunk.

Szerettem volna felmérni táborunk nagyságát, s erre találtuk ki a gulyáspartit. Több más ötlettel is összekombináltuk, mint például általunk készített póló, légifelvétel modellhelikopterről stb.

Pechünkre túl erős volt a szél, de nem is gondoltunk át minden lehetőséget. A tüntetést megelőző gulyásparti-videón azt kellett volna csinálnunk, hogy felvonulunk az építési dombra, és mindenki hátrafelé lépkedve bontja fel a tiltakozó feliratú alakzatot. Ha ezt visszafelé forgatjuk, olyan, mintha néhány másodperc alatt pontos feliratot tudnánk létrehozni. De hát mindig csak utóbb jönnek a jó ötletek…

Az ilyen együttes szereplések nagyon fontosak a civil küzdelmekben, mert az ellenfél, a hatóságok, vagy a csatlakozásról gondolkodó kívülállók, azaz maga az ember kapitulál a másik fél szimbolikus ereje előtt. Ha tudja, hogy az spontán módon jött létre, nem pénzért, vagy a hatalom kényszerével, akkor így gondolkodik: „ha ennyi ember ilyen összehangoltan tud cselekedni, akkor biztosan nekik van igazuk, biztosan jó okuk van a tiltakozásra”. Meg emígy: „be jó is volna közéjük tartozni”, merthogy az emberek jelentős része szeret is valahová tartozni.

Ám a szél erősen fújt, és így nem csak hogy alakzatokat visszafelé lépkedve nem formáltunk, de még egy szimpla légifelvételt is alig tudott készíteni a modellhelikopter.

Azt is csak utólag vettem észre, hogy sokkal hatásosabb volt ahogy az emberek ugyanolyan pólóban vonultak fel a dombra, mint maga az alakzat. A vonulás sora tényleg végeérhetetlennek tűnt, pedig csak 120 embert jött el.

Volt egy kiváló szakácsunk, és a póló volt a belépő. A rendezvény önköltségesen lefutott, és különösebb érdekessége se lett volna, ha nem jelenik meg maga a polgármester is. A kíváncsiság hozta és a bátorsága. Kíváncsiságát mi is felkelthettük azzal, hogy a program-előzetesben azt ígértük, hogy az „illetékes minden kérdésre válaszolni fog”. Az illetékes egyébként egy barátunk volt, aki kifigurázta a polgármestert.

A terület fűnyírásától kezdve, a padok beszerzésén át, a nap elleni sörsátrak felállításáig volt munka bőven, s mindenki tette a dolgát. Minden feladatra kevés vállalkozó akadt, de mindenki kihozta amit lehetett. Eredetileg úgy gondoltam, végre egy olyan parti, amin elvegyülhetek, de ezúttal sem úsztam meg anélkül, hogy beszéljek. Szerencsére még időben kapcsoltam – mármint, hogy beszélni kell -, és az előző nap összegyűjtöttem a gondolataim, elkészítettem a parti forgatókönyvét. Nem gondoltam volna, hogy enni sem lesz időm egy gulyás-partin, meg az is váratlanul ért, hogy a közszolgálati TV helyben interjút készít a polgármesterrel is, és velem is. A polgármester jobban szerepelt nálam, ugyanazt az öt-hat pontot mondta el, mint szokta, de mivel egymástól függetlenül kérdeztek minket elbeszéltünk egymás mellett. (Legközelebb már tudtuk, hogy nekünk mindig erre az öt-hat érvre kell elmondanunk látatlanul is a cáfolatot.)

Azzal is igen nehezen birkóztam meg, hogy a polgármester puszta jelenléte csoportosulást váltott ki körülötte, s első pillanatra ez lényegtelen dolognak tűnt, nem is izgatott, de az idő múlásával egyre problémásabb lett. Gondoljanak csak bele: rendeznek egy gyűlést, majd megjelenik politikai ellenfelük, és a gyűlés körülötte folytatódik tovább. Le kellett választani az érdeklődő, vele vitatkozó gyűrűt, s nem azért, mert a körülötte lévők neki hittek, hanem mert ez nem az ő rendezvénye volt. Nem tudtam mást kitalálni, mint másodszori figyelmeztetéskor erélyesebben közölni vele, hogy vagy felveszi a pólót, és feljön velünk a dombra fényképeszkedni, vagy viszont látásra. Kínosan éreztem magam, úgy éreztem, hogy én vagyok a pofátlan, mint ahogy az sem egyértelmű, hogy amikor valakit udvariatlanságára figyelmeztetünk, nem e épp a figyelmeztető válik udvariatlanabbá.

Egy közösségi mozgolódás során mindig akadnak radikálisabb hangok is, őket is meg kell tartani, s egyúttal be is kell csatornázni. Hovatovább az is feladattá vált, hogy az együttes cselekvés érdekében őket se veszítsük el, és ne is tegyenek váratlan megoldásaikkal rosszat az ügynek. Egy ilyenre példa, mikor konferenciánkon felszólalt valaki, hogy elég a beszédből, holnap reggel mindenki legyen szántóföldön, ahol a gépekkel minden nap készítik elő a gyár helyét, és nosza, ne hagyjuk őket. Ez egyébként nem volt egy rossz gondolat, csakhogy nem láttam még az erőt hozzá, a gulyáspartink előtt voltunk, és fogalmam sem volt, hogy a teremben lévő szimpatizánsok közül hányan lennének azok, akik ilyen akcióba is beszállnának. A gyanúm az volt, hogy nem sokan, ezért azt kellett mondjam, hogy mi szeretjük a forradalmárokat, de egyetlen olyan akciót sem szervezünk, amelyben ne volna törvényes, és ne tudnánk felelősséget vállalni azokért az emberekért, akiket odahívunk.

A feladat itt, és néhány más esetben is az volt, hogy leszereljük és becsatornázzuk a lelkesedést, s hogy ugyanakkor azt se engedjük, hogy az irányításból kiszorítson egy lelkes plebejus. Az ember egy mozgalom elindításakor nem feltétlenül gondol arra, hogy az események túlszaladásának féken tartására kell figyelnie majd, hiszen a fő probléma az elején, hogy az emberek nem akarnak megmozdulni.

Rengeteg ötlet jött, igazán jók, de a gond nem annyira az ötletek hiányával, mint inkább az ötletek kivitelezésével volt. Sokat meg lehetett volna csinálni, de szervezői és végrehajtói kapacitás híján voltunk. Többször vissza is dobtuk a labdát magának az ötletadónak, hogy OK, akkor csináld te meg, dolgozd te ki, s itt többnyire el is akadt a történet. Megvalósult viszont az iwiwen kiépíthető üzenetközvetítés, és ezen a számítógépes hálózaton több ezren jelöltek vissza minket, és várták az üzeneteinket. Elindult – bár kicsit nehézkesen – a szociológiai felmérés, és eljutottunk egy kis tüntetés megszervezéséig, melyet az előző fejezetben már érintettünk is. Jóval kevesebben jöttek, mint szerettük volna, de ennek talán az is volt az oka, hogy nagyon sokan, akik velünk szimpatizálnak, tartottak a tüntetéstől, még legjobb barátaink közül sem mindenki akart belekeveredni.

A tüntetés az előtt az épület előtt zajlott, amelybe a vállalat vezéreit hozta a polgármester a második fórumra. A gulyásparti után úgy becsültem, hogy a 200 pólóval rendelkező szimpatizáns, és a mi szórólapozásunk hoz még magával 50 új embert. De körülbelül csak 80 pólós jött el, és csak negyven új csatlakozott. Hová tűnt a gulyáspartisok egy része? Csalódtak bennünk? Féltek az akciótól? Megunták a dolgot? Vagy csak egyszerűen a nyár miatt nagy volt a forgása a lakosoknak, és megint elölről kellett kezdenünk? Ha nem is voltunk sokan, végre kezdtünk hasonlítani egy rendes nyugati társadalomhoz, amelyik képes összefogni és tiltakozni. Talán abban még mindig eltért a viselkedésünk, hogy mi hangos helyett halk tüntetést szerveztünk. Nem nyomultunk be az egyébként nyilvános fórumba, nem avatkoztunk be a munkába, nem kellett a rendőrséget mozgósítani. Rettenetesen kultúráltak voltunk, aminek oka többek között az, hogy nekünk a helyi politikai erőviszonyokhoz és viselkedés-megítéléshez is alkalmazkodnunk kellett, no meg az, hogy egy Churchillel álltunk „háborúban”.

Hangos tüntetés helyett tehát a halkat választottunk, ebbe iróniát próbáltunk csempészni. A Gandhi-szinészünkkel, az „akrilsav-érzékeny volt” halottas zsákjainkkal, a transzparenseinkkel a teremtől – ahol a franciák ismertették a terveiket – a tüntetők távoltartásával egy elegáns irónia felé próbáltuk terelni a hangulatot. Barátaink elégedetlensége tehát abból adódott, hogy a tüntetni jövők nem happaninget akartak, és nem egy bonyolultabb kommunikációs üzenetet befogadni Egy igazi tüntetés lényege, hogy felemelő és fenyegető, nem pedig ironikus és csöndes.

Kénytelen voltam itt is megint sokat beszélni, és aztán a jelenlévők unatkozva hallgatták a kihangosított benti előadást. Nem tudom milyen érzésekkel mentek haza, valószínűleg elégedetlenek és csalódottak voltak. Én is az voltam, mert kevesen voltunk, de az ügy szempontjából jól alakultak a dolgok. A teremben és odakint együttesen mégiscsak többen voltunk, mint a polgármester által meghívott gyárpártiak, és ráadásul ezt a többségi erőt nem használtuk ki. Ilyen szempontból valóban elegánsra sikerült a rendezvény, és kihúztuk annak a politikai taktikának a méregfogát, hogy csak egy randalírozó társaság vagyunk.

Az egyik tüntető azt mondta nekem, hogy itt ezreknek kéne lenni. Ő is el volt keseredve. Saját magunkat is kénytelen voltam lelkesíteni, s nem csak ekkor, máskor, több alkalommal is. Végig abból indultam ki, hogy ha nem kezdünk bele, a gyár biztos felépül, ahhoz képest pedig tevékenységünk csak nem marad hatástalan. Annyian például valóban nem voltak a téren, hogy érdemes legyen megkérni az embereket, hogy feküdjünk le, mert eredetileg azt terveztük, hogy fekvő emberekkel töltjük ki a teret. Hibát viszont akkor követtem volna el, ha ezt az eredeti ötletet erőltetem, és azt hiszem más esetben is ez mondható el a küzdelmünkről: nem hibáztunk sose nagyot, és ugyanezt ellenfeleink azt hiszem, nem mondhatják el magukról.