Speciális szocializmus a térségben – VIII. fejezet

Próbáltam rájönni arra, hogy miképp is működik a velünk szembenálló polgármester gépezete. Tanácsadókat, és hithű vazallusokat kerestem körülötte, akik segítségével egy ilyen hatalom fenntartható.

Bekopogtattam például egy közgazdászhoz, aki egyetemen oktatott, és akiről tudtam, hogy a gyár megépítését szorgalmazza. Tanácsadói kvalitásokat és lehetőséget feltételeztem. Meglehetősen ellenségesen fogadtak a feleségével. Megtudtam tőle, hogy a fórumon neveletlenül viselkedtem, úgy járkáltam a teremben, hogy az a gyanújuk támadt, az egészet én szerveztem, és ahogy aztán meghívtam a polgármestert és a jelen lévő lakosságot az általunk szervezett konferenciára, az sem volt elfogadható. Nem vitatkoztam velük csapnivaló stílusomról, ami már abban is kifejezésre jutott, hogy ideköltözésemkor nem mutatkoztam be nekik, jóllehet csak két utcával laktak távolabb. Ezt a hibámat ezúttal pótoltam, majd miután igen nehezen átbukdácsoltunk faragatlanságomon megtudtam, hogy nem barátai ők sem a polgármesternek. Nem érdekelte őket a sorsa, amely a jogszerűtlen intézkedések következtében ezúttal komolyabban fenyegette, mint korábban. Nem találtam tehát polgármester barátokat, sőt tanácsadókat se nagyon, viszont egyszerű imádókat, vazallusokat és érdekszövetséget annál inkább.

Egyik fő szövetségese a hatalomban maga a jegyző volt, aki egy városi történet szerint 30 évvel ezelőtt zavaros ügybe keveredett, ám a polgármester megmentette. A polgármester szeretett megmenteni bajbajutott embereket, amit hívei jószívűségként, ellenségei pedig ravasz politikai tevékenységként értékeltek, mert valahogy senki sem gondolt arra, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Érdekhálózatába tartozott a helyi iparosodó és kereskedő réteg egy része is, köztük az órásmestertől a gazdag építési vállalkozóig igen sokan. De a gazdag barátok különösen ingatag lábakon álltak, pusztán az érdekeik tartották őket a kapcsolathálóban.

Amikor családommal a városba érkeztem és építkezni kezdtem, rögtön olyan érzésem volt, hogy itt semmi sem történik jogszerűen, de ugyanakkor mégis bízhatok abban, hogy nem fognak átverni, mert épp ez a hálózat az, ami a maga számára szabott játékszabályokat betartja. Ez csak egy ösztönös megérzés volt, mert pontosan nem tudtam milyenek ezek a játékszabályok, de kétségtelenül létezhetett valamiféle rendszer. Egy ingatlanspekuláció telekvásárlója voltam, ezt rögtön átláttam, és aggódtam is miatta, de nem játszottak ki, pedig megtehették volna. A rendszer filozófiája talán az volt, hogy törődjünk mindenkivel, de ne tekintsük tárgyalópartnernek. Tudomásul kellett venni, hogy itt úgy lehet élni, hogy nem szükséges beleszólni semmibe. Azért is fogadták be a Budapestről jövőket szívesen, mert úgy tűnt, a betelepülőknek eszük ágában sincs beleszólni a helyi ügyintézési módokba, kultúrába, fejlesztési tervekbe. A kínai szocializmus rendszerében találtuk magunkat, ugyanis Kínában volt az az átalakulás, hogy piacilag mindenki szabaddá vált, de a politikába nem szólhatott bele. Persze ott a politikai kiszorítottságot erőszakkal érték el, itt meg két másik dologgal: azzal, hogy senki sem tudhatta mi is fog történni holnap – mert a polgármester és a jegyző visszatartotta az információkat -, a másik, hogy karizmatikus volt a vezető, azaz el lehetett hinni, hogy rábízható minden.

A polgármester csak távlati lelkesítő céljait osztotta meg az emberekkel, a konkrét közeli lépésekben titkolózott. A testületi ülésekről előzetes információt sose adott ki. Nem csak azért, mert ez fárasztó lett volna, hanem azért sem, mert nem megvitatni akart kérdéseket, hanem elfogadtatni. A képviselők mindig úgy érezték, hogy mesedélutánon vannak, s zömében ezt el is fogadták.

Egyetlen egy magyar származású nagybefektető akadt, aki azonban néhány év múlva pereskedésekkel a háta mögött – amelyeket a várossal szemben meg is nyert – elment.

Vele az volt a baj, hogy bele akart szólni a fejlődési tervekbe. Ő előzetes koncepcióval, életmód programmal, és a környező településeket integráló programmal jelent meg.

Semmit sem tudott a valóságról. A valóság ugyanis az volt, hogy a környező települések együttműködése vagy ellenségeskedése a kapcsolat-hálón nyugodott, nem holmi közös célok alá rendelődött. Meg aztán a programjai valami professzionalizmusra törekvést sugalltak, márpedig ez épp ellentéte a városfusizásnak, ahol aktuális érdekek és ötletek oltárán szívesen feláldoztak bármilyen középtávú elképzelést. Végezetül pedig a vállalkozó politikai riválisnak is volt tekinthető.