Az első ígéret, aminek már nem hittem – V.fejezet

Az első találkozót a polgármesterrel én kezdeményeztem. No, nem mintha nem lett volna korábban kapcsolatom vele. Szerintem a városban mindenkinek volt kapcsolata vele, velem is mindig kezet fogott, amikor meglátott, bár arra nem emlékezett, hogy miről is beszélgettünk előszöri találkozásunkkor. (Egyébként útfejlesztési koncepcióról, mert ő belülről építkezett kifelé, én meg azt gondoltam a keretet kell előbb megépíteni, hogy mindenki úgy juthasson haza, hogy ne középen nőjön a forgalom.) De ez már régen volt, és nem volt jelentősége, csak a kézfogás maradt meg belőle. (Komoly férfiakat láttam kicsit idétlenül kezet fogni vele.)

A gyár épülésével kapcsolatos utcagyűlésre pusztán azért mentem, mert láttam, hogy mások is ott vannak. Csak a kíváncsiság hajtott. Így szereztem tudomást a tervről, miközben a városban már történt nem hivatalos aláírásgyűjtés is, csak arról nem tudtam. (Később beszéltem az aláírásgyűjtő orvossal, aki ekkorra már kivonta magát az akciószervezésből, mert tudomására hozták, hogy jobban jár, ha nem folytatja.) A második utcagyűlésen a rákkeltő etilén-oxidról tettem fel kérdést a polgármesternek. Azt állította, nem tudja, hogy használni fogják-e, de még nincs képviselői döntés, és utánanéz a dolognak. „Ettől tesszük majd függővé”– mondta a szemembe nézve és ez kellett volna, hogy megnyugtasson: a gyár letelepítési engedélyeztetése tőle függ, és a döntés felelős kézben van, utánanéz mindennek. De nem véletlenül szakmám a szociálpszichológia, ebben a megbízható pillantásban, a mondatokban, a hízelgésben, hogy pont ilyen szociológusra van szükség a dolgok intézéséhez mint én, és megadnám-e az elérhetőségem, manipulációs technikát véltem felfedezni.

Arra az ironikusnak szánt kérdésemre, hogy baleset esetére vegyek-e a családnak gázálarcot, már a polgármester is érezhette, hogy a meghódításom nem járhatott sikerrel. Azt felelte, hogy nem lesz rá szükség. Később kiderült, hogy az ETO-val (etilén-oxid) kapcsolatos naivitása valóban színjáték volt a részéről, mert tudta használatának kezdeti időpontját is, és azt is, hogy nem akar gondolkodni a gyár letelepítéséről. Régóta azon volt, hogy idecsábítsa. Talán ezek a momentumok jól mutatják, hogy tervei megvalósítása volt számára az elsődleges, és mi voltunk ehhez a fölösleges akadály. Talán élvezte, hogy manipulálhat és becsaphat minket, talán egyszerűen csak olyan városépítő játékot szeretett volna, mely programban nem szerepelnek akadékoskodó lakosok. Mellettem egy másik lakost, aki nagy technológiai tudással rendelkezett, s aki közvetlen a gyár szomszédságába került volna, a következőképp húzott be -előttünk- a csőbe.

Megrendelt tőle egy tanulmányt, amihez egyfelől ugyan megkapta a meglévő technológiai dokumentumok egy részét, másfelől viszont jelentését senki sem olvasta (olvashatta) el, a polgármester csak azért bízta meg a munkával, hogy aztán írását olvasatlanul a fiókjába tegye. Kedvenc technikái közé tartozott mások kooptálása, mások fontosságtudatának olyan módon történő erősítése és befolyásolása, hogy ők csak általa, csak vele kapcsolatban válhatnak jelentőssé.

Kooptációs módszerének legnagyobb áldozata az alpolgármester asszony volt, aki vélt fontosságának tudatában és az „információközelség” csalóka birtokában politikai ellenfélből, a polgármester politikai kiszolgálójává vált.