A jegyző úr – XIX. fejezet

A jegyző úr – XIX. fejezet

A jegyző úr nem volt úr abban az értelemben, ahogy ebből a szóból asszociálni szoktunk. Tekintélyt parancsolás, úrhatnámság, vagy akárcsak távolságtartási képesség, esetleg egyenes szókimondás mind hiányzott a viselkedéséből. Ahogy a polgármester megszólításában az „úr” már csak azért is élt, mert az úri huncutság majd összes két háború közti viselkedésskáláját felfedezhettük nála, a panamázástól a mulatni tudásig, addig a jegyző egy észrevehetetlen ember maradt. Bár a polgármesterre senki rá nem foghatta, hogy „magának bármit…”, csupán mások manipulálásában mutatkozott „ügyes problémamegoldónak”, tehát végül is az úri huncutságokat csak más érdekek kiegyenlítésére használta, addig a jegyző maga volt a csöndes szerény ember, akinek viszont – ezt beszélték a helyiek –, vaj van a füle mögött. A polgármester azonban megmentette őt. Később is, a polgármester szeretett megmenteni embereket, s aztán saját szolgálatába állítani őket. Az utilitarista filozófiának sajátos machiavellista variációját művelve ezzel.

A képviselőtestületi üléseken, a polgármester balján észrevétlenül meghúzódott a jegyző. Néha egy-egy jogi probléma esetén elmotyogta a szabályokat, és aztán megint levegővé vált. Bár nem ismertem korábbi politikai tevékenykedését és elköteleződését, sem pedig politikai szimpátiáit, s megjelölést nem is ideológiai értelemben használnám: ő valójában „elvtárs” volt. Megbízható és engedelmes, a feladatot megértő és elvégző elvtárs. Az elvtárs tulajdonképpen és paradox módon nem azt jelölte a szocializmusban, hogy valakinek az elvei egyeznek a miénkkel, hanem azt, hogy voltaképp nincsenek elvei. Minden hivatalos levél mellé megszólításban az „elvtárs” szót kellett használni, és így vált egy egész ország elvtelen bürokratikus hálózattá. A rendszert pont olyan elvtársakkal lehetett jól működtetni, mint amilyen a jegyző is volt, mert nem pusztán bürokratikus erényeket vonultatott föl, hanem elvtársi „erényeket” is. A jegyző így maradt a polgármester megbízható elvtársa, immár a szó nem országos, hanem partikuláris helyi értelmében.

Többen mondták nekem, hogy a jegyzőt kellene eltávolítani a polgármester mellől, és ez ésszerűnek is tűnt, hiszen a jegyző nélkül a polgármester olyan lett volna, mint akinek kirúgják a mankóját a hóna alól, de erre mindig azt válaszoltam, hogy a jegyző jogtalanságainak feltárásához csak egy ügyvédnek folyamatosan vele kellene foglalkoznia, és hogy egyszerűen nem rendelkezünk ekkora kapacitással. Egyetlen ügyvédünk volt, akit nem is tudtunk rendesen megfizetni, és aki az egyesületté válásunkon túlmenően csak és kizárólag a népszavazás problémájával foglalkozott. Az hála istennek izgatta is a szakmai fantáziáját.

Aztán kutatva a múltban megtudtam, hogy a jegyzőt ért bejelentések és támadások, melyeket a magányos falusi értelmiségiek közül néhányan szélmalomharcként vívtak korábban, mind elakadt a közigazgatás bugyraiban. Gyakorlatilag akár hány elítélő határozat is született, nem ártott neki. Rájöttem, hogy a polgármester, és ő attól erősek együtt, hogy a polgármester politikai szereplőként bírja az ütéseket, a jegyző pedig jogi tekintetben. De mi volna – gondoltam -, ha megfordítanánk a dolgot, ha a jegyzőt kezdenénk politikailag támadni, és a polgármestert jogilag?

A polgármester achilles sarka a jogkövető magatartás teljes hiánya volt. A testület határozatait szerinte az élet haladta meg folyamatosan, és ezért nem volt értelme betartani. Másfelől persze a testületben jogi vezetőt játszottak, de a homlokzat mögött nem volt tartalom, és ennek a kétszínű színpadiasságára rá lehetett mutatni, vagy egyszerűen a játékszabályokba ilyen feltételek mellett nem kellett belemenni. A jegyző gyenge pontja viszont félénkségében rejlett. Nem tudott erélyes lenni, nem tudott parancsoló lenni, nem tudta se a sértéseket visszautasítani, sem pedig a politikai támadással mit kezdeni. Másfelől pedig soha nem is igazán kellett politikai támadással szembenéznie. Nem szerepeltették a nevét a nyilvánosságban, nem intéztek hozzá támadó kérdéseket stb., mert ugye ő volt a jegyző.

Egy alkalommal megpróbáltam e meglátás alapján eljárni, bár kétségtelenül nem a legjobb fórumon. A népszavazás mondatainak megbeszélésére összehívott képviselőtestületi ülésre ugyanis meg sem voltam hívva. Mint lakosnak megfigyelési, de nem beleszólási jogaim voltak. Egy ízben lakossági ellenállással lerohantunk már közösen egy ilyen testületi ülést, ahol a zárt ülés elrendelése ellen volt kifogásunk, de ott is, miután a zárt nyitottá vált, rendesen viselkedtünk. Most viszont egyedül voltam. Ugyan érdeklődők ezúttal is megtöltötték a termet, de csöndben várták a fejleményeket. A jegyző úr ezúttal sem volt észrevehető. Két kérdéssel akartam befurakodni a vitába, egyfelől azzal, hogy a polgármester kiszorítani, vagy bevonni akar minket a népszavazási kérdésekbe, másfelől azzal, ha bevonni, akkor a jegyző miért nem hívta össze azt a bizottságot, melyen a Helyi Választási Bizottság elnökének, egy képviselőnek, és jómagamnak kellett volna leülnünk, legalábbis azon határozat szerint, melyet korábban e tárgyban a képviselők hoztak.

Az első gond az volt, hogy a polgármester nem kívánt szót adni, mondván, hogy én csak egy lakos vagyok, nem pedig képviselő. Így jutottunk el elég gyorsan ahhoz a „műsorrészhez”, hogy ha nem tetszik neki, hogy beszélek, akkor hívja ki a rendőrséget. Miután annyit kiszedtem belőle, hogy valójában bevonni akar, és nem kiszorítani, már mondhattam, hogy „ez esetben a polgármester megadta Önnek jegyző úr a politikai irányt, miért is szabotálta el a bizottság összehívását?”

Többször kértem a jegyző felelősségre-vonását, azt, hogy vegyék jegyzőkönyvbe ilyen észrevételem, és egyszer csak, mintha elkezdett volna érdeklődést mutatni a jegyző az események iránt. Nyugodt és cinikus közönyéből nem azt mondom, hogy valamiféle ijedtség költözött belé, de az érdeklődés halvány csírája megjelent benne, rám nézett, és észre vette, hogy létezem.

Két órás küzdelem volt ezen az estén, melyben roppant rossz pozícióból startoltam. Nem voltam ahhoz hozzászokva, hogy nyilvánosságban veszekednem kelljen – bár e faluban/városban már edződtem -, sem ahhoz, hogy egyáltalán a megszólalás kivívásáért kelljen küzdenem, végezetül pedig gyakorlatlanságom okán ahhoz sem, hogy ne magam építhessem fel a mondanivalóm ívét, és kizárólag olyan területről beszéljek, ami szorosan a tárgyhoz tartozik. Szorosan a tárgyhoz tartozott viszont, hogy állítólag egy olyan bizottság egyik képviselője voltam, mely bizottságot elfelejtettek összehívni, s hogy ilyen nem létező bizottsági tagként meghívást sem kaptam arra az ülésre, melyben a nem létező bizottság által megfogalmazott két népszavazásra szánt kérdést értelmezték. Az is nehéz helyzetbe hozott, hogy az általunk javasolt kérdés egész egyszerűen le lett sodorva az asztalról. Mi azt képviseltük, hogy két kérdés kerüljön népszavazásra, de a polgármester kijelentette, hogy csak egy, a jobbik kerülhet be. A jegyzőnek lehettek sejtései, hogy itt gyakorlatilag minden politikai játék már, és a jog szempontjából semmi sem stimmel.

Mit tehetett volna? – Azt, mint mindig: csak arra a kérdésre válaszolt, amit neki címeztek, egyébként pedig hallgatott.