Zsolt Péter elemez – Katonaorvos mint abszurditás

 

Nem rég írtam az orvos és a politikusi lét összeférhetetlenségéről. Be kell azonban látnom, hogy ez elefántcsonttoronyban élő problémája, mert ennél sokkal komolyabb összeférhetetlenségek nincsenek megoldva. Ilyen a katonaorvos kérdés. Mint tudvalévő, a katona parancsra teszi a dolgát. Parancsot kap a felkelésre, a körlet tisztába rakására és a háborúba menetelre.

A magyar katonaorvosok szintén az állomány tagjai. Kiküldik őket Afganisztánba vagy más háborús övezetbe, és „a haza üdvére teszik a dolgukat”. Bocsánat, már ironizálok, mert míg a katona valóban a hazát szolgálja, addig a katonaorvos nem hiszem. Neki be kéne érni az élet védelmével.

De érdekesebb volna azt megtudni, hogy Ön mit gondol például a következő szituációról: Ha egy katonaorvos parancsot kap arra, hogy ne lásson el egy ellenséges sebesültet, mondjuk mert az egységnek tovább kell haladnia, hogy a katonai célokat megvalósíthassák, az orvos mondhat-e ellent a parancsnak?

Alighanem Ön még kérdéseket tenne fel, és a körülményeket mérlegelné. Mondjuk, ha bevetésre mennek, és ott szükség lehet az orvosra, akkor a csapattal kell tartania. Ha azonban az elmaradásának nincs kockázata, vagy tud maga helyett mást küldeni, vagy ha fel tudja venni a sebesültet stb. stb. akkor ilyen megoldást választana. No, de mi van akkor, ha technikailag megoldható dologról van szó, azaz találna jó megoldást, de a parancs rossz? A parancsnok nem engedi, hogy felvegyék a sebesültet, hogy ott maradjon, hogy mást küldjön stb. A kérdésem az, hogy megtagadhatja-e a parancsot?

S azt hiszem ezen a szinten már egy igen érdekes elmozdulás lesz attól függően, hogy Ön egy naív laikus, vagy egy civil orvos, vagy besorozott egészségügyi dolgozó, netán katonaorvos. Minél inkább megyünk a katona irányba, annál inkább csökken az orvosi étosz követésének hite. Még leginkább a laikusok hisznek abban, hogy az orvosnak tényleg az élet védelme a legfontosabb, s hogy ennek szolgálata feljogosítja őt arra, hogy buta parancsok leperegjenek róla.

De ha tényleg így van, vagy így kell lennie, nem egyértelmű-e, hogy a katonaorvos valójában fából vaskarika? Ha valaki orvos, akkor már nem lehet katona. Micsoda abszurditás ez, fegyvert fog, és lőni fog, vagy gyógyítani? – Nem kéne választania hogy melyiket teszi? – Ha pedig a katonaorvost úgy kell felfogni, mint a katonák közt tevékenykedő orvost – tehát nem ő a katona, hanem a specializált környezete miatt, és a munkahelye miatt az, mert katonák közé jár -, akkor meg miért kéne bármilyen katonai parancsnak alá vetnie magát? Úgyse mondhatja, hogyha valamilyen orvosi műhibát, netán hanyagságot követ el, hogy azt azért tette, mert egy katona felettese rossz utasítást adott neki. Senkit sem fogja érdekelni, hogy egy egészségügyhöz nem értő milyen utasítást adott, és a bíróság előtt se mentegetőzhet azzal, hogy „parancsra tettem…” A katonaorvos valójában orvos, akinek egy katona aligha parancsolhat.

Na most ez az állítás viszont már provokatív, lássuk be. A XXI. században járunk, s igazándiból ennek az állításnak már rég nem kéne izgalmasnak lennie, de higgyék el, az. Magam se hinném, ha konkrét eseteket nem tapasztalnék….

S megint lépjünk egy nagyot. Ugyan mit foglalkoztat engem a katonaorvos dilemmája, amikor olyan rendszerben működik az egészségügy, ahol az orvos abban érdekelt, hogy minél több legyen a beteg, akik aztán megeszik azokat a gyógyszereket, amelyeket a multik gyártanak? A TB akkor fizet, ha egy orvos vagy korház körül több beteg mozog, és nem azt az orvost díjazza, aki olyan jól gyógyít, hogy vissza se kell menni hozzá. Azt hinnék, a rendszer kísértésének az orvosi etika ellen tud állni, de nem így van. Azt gondolta eddig, hogy tényleg csak akkor végeznek akut műtéteket, amikor valóban azok akutak, és nem csak azért sorolják ebbe a kategóriába a beteget, mert akinek kés van a kezében az egyszerűen vágni akar vele? (Az amerikai statisztikák szerint ahol sebészet van, ott több sebészeti beavatkozást végeznek a környéken, amiképpen ahol meg több a pszichiátria, ott meg több a bolond.)

Na jó, mondhatnánk megint, de miért foglalkoznánk strukturális torzításokkal, amikor ennél sokkal nagyobb bajok is voltak már, amikor is náci orvosok kísérleteztek embereken, az értelmi fogyatékos gyerekeket pedig már Hitler hatalomra jutása előtt szisztematikusan orvosok gyilkoltak. (Ezek miatt is kért nem rég bocsánatot a német pszichiátriai társaság elnöke. Ld. a Rettegés kora c. filmben)  Ha ott van a lehetőség arra, hogy valaki visszaéljen a hatalmával, és az orvosi esküjével ellentétes dolgot cselekedjen, nem-e ezekkel kéne foglalkozni?

Azt gondolom mindennel lehet foglalkozni. A gyógyszerlobbiból kialakuló tudományos korrupciós hálózattal (Ld. Szendi Gábor) épp úgy, mint a politika-orvoslás összeférhetetlenségével. Ha nem tévedek, akkor ezzel az írással a katonaorvoslás problémájával foglaltkoztam.