Zsolt Péter elemez – Migráció, londoni magyarok

Rövid londoni tanulmányutam gyakorlatilag egy háromnapos szociológiai konferencialátogatás volt (2013. ápr. 3-5.), melyet azonban hosszabb migrációval kapcsolatos előkészület és tájékozódás kísért. Az Európán belüli mozgás és népesedés különösen izgalmas szociológiai kérdés, hiszen jelentős változások következtek be a nyitással, amihez jelentős, ettől független világgazdasági válság is társult. A részletes írást Ld. itt., a konklúziókat röviden összefoglalom alább:

A migrációval kapcsolatban érdekelt Európa és ezen belül Anglia befogadói magatartása, és annak racionális jövője. Ezzel kapcsolatban azt lehet megállapítani, hogy Anglia a kontinenshez képest sokkal jobb helyzetben van, de neki is az állna érdekében, hogy erősen szűrhesse a bevándorlókat. Egy darabig jól jár még a kelet-európai szolgáltató szektorokba igyekvőkkel, kifejezett előnye származik a jó nyelvtudással és magasan kvalifikált bevándorlásból, de nem érdeke a pusztán jóléti segélyekre számító, alacsonyan kvalifikált rétegek beengedése. Gazdasági egyensúlya és fejlődése érdekében rá is kényszerülhetnek a migráció féken tartására, mert a családhoz kötődő angol integrálódásra nem törekvő személyek beengedése, s az így kialakuló multikulturalitás már nem érdeke. Az Eu filozófiájával ha Anglia szembe megy néhány külpolitikai konfliktust ezzel ugyan felvállalni kényszerül, de helyzetük alapvetően kezelhető.

Sokkal súlyosabb a helyzet a kibocsátó országok oldaláról nézvést, melyek minél többet ölnek az elitképzésbe, annál inkább kidobott pénzről van szó, hiszen gyakorlatilag Nyugatra képzünk embereket. Például Magyarországon, vagy Romániában, de általában Közép-, Dél-Kelet- és Kelet-Európában a születések száma is kevés, népességfogyás van – szemben Angliával -, s ráadásul még az értelmiség is kivándorol. Ennek a folyamatnak a kezelésére az európai felsőoktatási intézmények közös büdzséből történő finanszírozását javaslom, olyan kiegészítő eszközökkel, mint a fizetések adott országban történő reálértékének kiegyensúlyozása.

Nem könnyen belátható miért adna pénzt például Anglia a magyar felsőoktatásba, de épp mert az ilyesmi nehezen kommunikálható az országon belül, javaslom az Eu közös felsőoktatási finanszírozásának kidolgozását. Ez nem felzárkóztatási alap volna, hanem egy egységes rendszer. Amiképpen az elitre mindenütt szükség lehet az Eu-ban, úgy az elit kineveléséhez is minden adófizetőnek hozzá kell járulnia. Nemzethatárokon belül a kérdés már nem kezelhető, a röghözkötéses próbálkozások szerintem nem hozzák majd a kívánt hatást, a felsőoktatás leépítése pedig egy nemzet számára szintén önsorsrontó.

Végezetül foglalkoztatott a londoni magyarok érvényesülése és helyzete, mellyel kapcsolatban a tézisem az, hogy a szerkezeti mobilitás kedvezőtlensége miatt jelentős a kivándorlók lefelé történő mobilitása, s emiatt a sorsok nem hogy nem rózsásak, de a korábbi kivándorlásokhoz képest még rosszabb lelkiállapotot is eredményeznek. A magyarok sajátos individualitása – vagy másképp – közösségformáló tehetetlensége valamelyest szerencsésen kompenzálódik az információs társadalom technikai lehetőségei miatt, mellyel mégiscsak segíteni tudnak egymáson.