Milla és Orbán közt – márc. 15

 

Miközben a két helyszínen ment a beszéd, a Váci utcában Vivaldi Négy évszakjából a Tavasz tételt játszotta valaki poharakon. A járókelők kénytelenek voltak megállni. E sorok írója is megállt Milla és Orbán közt.

 

 

Bár a Kossuth téri Orbán-beszédről a konzervatív média azt állítja majd, hogy nagyon jó volt, amiként a liberális a Milláról, hogy kitűnő hangulatú és rendkívül szellemes, nem biztos, hogy érdemes ezt elhinni.Orbán Viktor miniszterelnök saját közössége előtt tényleg jól beszélt, a hallgatóság együtt lélegzett a beszéddel, s már eleve lelkesedett is a szónokért. (Ld. a címerbe tett fényképét.) De a kérdés régóta nem a bel-, hanem a külpolitika.

 

 

A szónoki és a hol voltak többen versenyt is megnyerte Orbán Viktor. A Kossuth téren a tömegben mozogni sem lehetett, olyan sűrűn álltak egymás mellett az emberek, míg a Margit hídnál lazán voltak, de itt is ott is középosztálybeliek, jól öltözöttek. A hídnál több budapesti, a téren több a vidékről jött, de markáns különbséget igazából nem lehetett felfedezni.

 

 

A lényeg azonban nem a létszámban volt, mert a Milla iránt érdeklődők száma is tiszteletreméltó. A probléma mással volt. A Milla Dopemanje és verse való lehetett volna egy koncertre, de nem egy politikai rendezvényre, ahol egy kormánypolitikát próbálnak ellensúlyozni. Trágár szavakkal ez aligha vehető komolyan, de kritizálható volna más szónok is más miatt. Az egy nagyfokú általánosítás – és nem is biztos, hogy igaz -, mely szerint vissza kell szereznünk a jogainkat és a szabadságunk, mert elvette tőlünk a kormány. Néhány dolgot elvett, de a szabadságot nem. Az sem volt világos a Millások számára – honnan is lett volna persze? -, mi lesz a következő lépése a kormánynak, így inkább hátrafelé lőtték a nyilaikat. Összefoglalva tehát nem friss üzeneteket, szubkultúrákba vitt stílusban lehetett hallani. Az ilyesmi növekedésétől a kormánynak félnie nem kell.

Orbán Viktor pedig a „nem leszünk gyarmat” felütéssel kezdte, majd beleszaladt a bankok világával szembeni szabadságharcba. A pénzzel minket manipulálók oly módon főztek meg minket ahogy a békákat szokás, de hála a Fidesznek az utolsó pillanatba kiugrottunk a fazékból. Az üzenet világos: nekünk volt igazunk 48-ban, 56-ban, és most is, mikor a pénzvilággal szemben vívjuk a csatánk. A nemzeti bankot nem a nemzettől kell megvédeni, hanem a nemzet irányítása alá kell helyezni.

Ha egy elemző nem ijedt meg a „nem leszünk gyarmat” mondattól – mondván, hogy az már a politikai kommunikáció lozungja, ámbár egy külpolitikában jártas biztos felszisszent – attól már biztosan a szívéhez kaphatott, hogy mi lenne abból, ha a közszolgálati média és az önkormányzati iskolák után a bankok is államosításra kerülnének. Erről persze nem volt szó, de lehet így értelmezni 48 céljainak örökségét.

Ahogy lehet értelmezni 48 és 56 örökségét akként is, hogy akkor is az elit szakadékba vitte a valóban szabadságszerető magyarokat, és megtesszük ezt most is ha kell. Láthatóan megteszi az Orbánt követő szabadságszerető magyarság, hogy a teljes gazdasági összeomlásba menetel, ha állítólag ennek segítségével megmenti Európát.

Bárcsak volna egy körültekintő és jó politikai érzékkel megáldott elitünk, amelyik szót ért a külvilággal. Talán többre vinnénk.

Ám a helyzet kormány, ellenzék és civil oldalról is egyelőre olyan amilyen.

Éljenek a Vivaldit játszó tehetséges pohárzenészeink!