Ne szégyenlistának nevezzük!

 

Megjelent egy panasz az önkormányzat új rendeletalkotására válaszként. A rendelet úgy szól, hogy ha magánszemély 50 ezer Ft-nál – s ha vállalkozó 100 ezer Ft-nál – többel tartozik a városnak, akkor azt nyilvánosságra hozzák. Mi ezzel a gond?

Két álláspont csap össze, az egyik szerint tetemes kintlevősége van a városnak, és így ez végre majd befolyik, a másik szerint ez a szegény ember megalázása. Magam is nyilatkoztam erről a Veresegyházi Hírhatárban. Szerintem a kormány oldalról jövő rendeletalkotási javaslatban épp az a jó, hogy a polgármester mutyizási lehetőségeit csökkenti a vállalkozóval.  Mert hogy nem a szegény emberek elmaradása a tetemes.

Az önkormányzatnak a törvényjavaslatot benyújtó (Szalontai Boldizsár) és a Tegyünk Együtt a Gyermekszegénység Ellen Közhasznú Egyesület elnöke (Tóth Anna), aki a szégyenlistát kifogásolja közt elmérgesedni látszik a polémia. Kár, pedig igen érdekes jogi szempontokat vet fel Tóth Anna. Van ennek a vitának egy jogi és egy erkölcsi vetülete. Előbbihez nem értünk, de úgy tűnik Tóth Anna igen, és ezért segíthetne. A jogi összeakadások megoldhatók, csak foglalkozni kell velük. Ami az erkölcsi dimenziót illeti ott a veresi önkormányzattal értünk egyet. Szerintünk, ha valaki közpénzekkel tartozik – mindegy mi ennek az oka – az a közösségre tartozik, ezért a neve ennek az, hogy közpénz.

Ahogy Pásztor Bélának kötelessége (lenne) megfelelően bánni a közpénzzel, úgy az egyes lakosoknak is be kell azt fizetni. Ha sokan nem fizetik, akkor emelni kell, mert másoknak kell helyettük kipótolni, már csak ezért is mindenkire tartozó dolog ez. Mégiscsak jogunk van tudni kik helyett fizetünk, ami meg nem azt jelenti, hogy a szegényeket jogunk van üldözni.

Tóth Annának alighanem igaza van abban is, hogy vannak, akik önhibájukon kívül nem fizetnek, és azokat a szégyenfalra feltéve duplán is bünteti a társadalom. Ezért gondolom most már azt – tanulva tőle -, hogy nem szégyenlistának kéne nevezni, hanem pl. a „tartozók listájának”.

De hogy miért gondolom mégis, hogy akár még ezzel a „tartozók listája” álláspontommal is kisebbségben maradhatok, arra álljon itt egy párhuzam. Oktatóként ugyanis kisebbségben vagyok azzal a véleményemmel, hogy szerintem a diákok eredményei kirakhatók a faliújságra. Néhány év óta magánjogaik védelme miatt ez nem tehető, és most nem sorolnám, hogy ebből mennyi technikai nehézség adódik. Az én időmben a dolgozatok eredményeit elolvashattuk a faliújságon, és azt is láttuk, hogy a csoporttársunk eredménye mi volt. Jelzem a diákok ma is megkérdezik egymástól ki hányast kapott, megkérik a tanárt, hogy árulja el, hogy társuknak tolmácsolhassák stb. Szóval életszerűtlen, és nem is működik az anonimitás. Az egymás előtti titkolózás nem csak magányos diákokat termel, de még igazságtalan is. Beléptek ebbe a közösségbe, miért ne tudhatná bárki hogyan teljesítenek? Nekik is lehetnek magánéleti gondjaik, ami miatt rosszul sikerül egy dolgozat, az eredményük nem szégyen, hanem tény. S ha kicsit szégyen az sem baj, legalább igyekeznek javítani.

Tegyük fel, hogy megszerzik a diplomájukat, és állami munkahelyre pályáznak. Nem jobb az, ha elért eredményeik nyilvánosak egymás számára? Nem az az igazságtalan, ha valaki bár rossz eredménnyel zárt, de mégis jobb állást kap rokoni kapcsolatai miatt egy állami vállalatnál? Ha titokban maradnak az eredmények mi az ami kontrollálhatja a mutyizást? Abszurd ez az egész, maholnap az általános iskolások osztálytársai előtt kell titkolni a tanítónéninek az eredményeket? A magánéleti jogokra való hivatkozás szétveri a közösséget, és megakadályozza a pedagógiai munkát.

Visszatérve a mi esetünkre. A nem fizetők nyilvánosságra hozása bármily furcsa, de közösségteremtő is, szemben az anonimitással. (A szociológusok még a pletykában is közösségépítő jelenségeket látnak, kontrollt, büntetést stb.) Az már a helyi kultúra kérdése, hogy aki erre a listára felkerül, azt ne akarja mind megkövezni a közösség, s el tudja választani a rászorulót a gazembertől. Tóth Anna szerint előbb kell megvizsgálni a kérdést, és csak ez után szabad feltenni a listára. Tiszteletreméltó álláspont ez is. A nyilvánosságra hozott szegénység ugyanis tényleg megszégyeníti a szegényt, de bűntudatot ébreszt a többségben is. Optimális esetben épp a szegények megsegítését vonja maga után.

A félelmem ugyanakkor inkább ellentétes. A veresegyházi közöny oly hatalmas, hogy a lista alig fog érdekelni valakit. Talán néhány vállalkozó, aki a nyilvánosságban is ünnepeltetni akarja magát fogja megemberelni magát. A morális lecsúszás azonban itt is tetemes. Egyes helyi vállalkozók a közpénzek kifosztása ellenére is újabb és újabb megbízást kap, mások pedig csak aludni járnak ide, és nem ismernek senkit. Miért is zavarná őket egy nyilvánossá tett adóslista melyen a saját nevüket olvassák? Lehet, hogy Tóth Annának igaza van, és a romlottság oly mértékű a városunkban, hogy a gazdagok csak a markukba röhögnek, a szegényeken nem akar segíteni senki, és egyedül a szegények érzik magukat kínosan. Pont azok, akiket szándéka szerint a legkevésbé sem akar bántani a rendelet.

Hódmezővásárhelyt a módszer működött, de az agglomerációban a hagyományos közösség feladta magát, a bevándorolt pedig nem hozott létre újat. A listák is csak közösségben működnek, igaz, kicsit közösségteremtőek is.