Portugálok spanyolok, írek, görögök, olaszok
Alighanem az Eu léte múlik – a cikk szerint – a portugálok gazdasági sikerességén. Ld. itt. A legújabb rémhírek pedig az olaszok felől érkeznek.
A címben az országok gazdasági problémáit nem időrendben, nem a probléma nagysága, mint inkább térbeliségük sorrendjében említettük. Egy körön helyezhetők el, az Eu perifériáján.
Léteznek a centrum országok (németek, franciák, osztrákok, Luxemburg), a félperiféria (pl. mi) és a periféria. A felosztás nem új, Imanuel Wallernsteintől származik, bár ő gazdaságtörténészként a centrumok vándorlásáról, a centrumok és a perifériák (ahol a félperiféria pl. kereskedelemet végzi) viszonyával foglalkozott.
Ezzel szemben most úgy tűnik, hogy mivel nem a gazdaság önszerveződési logikája alapján, hanem bürokratikus módon hozták létre az Eu-t, ezek a harmonikus csiszolódások, egyensúlyok nem jöttek létre. Helyettük új fajta kontraszelektcióval találkozhatunk. A perifériák, hogy utolérjék a centrumok fogyasztását kölcsönöket vettek fel, a centrumok gazdagsága – még ha üzemeiket a periférián is működtették – tovább nőtt, vagy legalábbis nem esett úgy vissza.
Míg a klasszikus ipari társadalmak túltermelési, addig a mai fogyasztói társadalomak eladósodási problémával küzdenek. Ahol a puritanizmus erősebb, ahol az állami apparátus jobban vissza tudja fogni az eladósodást, ott félperiférikus állapotok jönnek létre. A perifériákon óriási jövedelemkülönbségek képződnek, szétesnek a szolidaritás szövetei, az Eu-s támogatásokat felszívja a szűk elit, mint a vizet a homok.
A centrumba a multik hazafias okokból adót fizetnek, vagy akár haza is költöznek, a félperiférián kiegyezésre kényszerülnek, a periférián pénzt visznek ki az ottani országokból.
Az Eu gazdaságában aligha véletlen, hogy a periféria kerül bajba, és aligha csak a periférián lévők felelősek ezért. A centrum bankjai ide úgy helyeznek ki pénzt, hogy eleve látható, a törlesztés nem gazdálkodható ki. Néhány olyan pech is becsúszik, mint az írek óriási üzleti negyed építkezése, s aztán a gazdasági válság miatt üresen maradt irodák, vagy a görögök peches olimpiája, s aztán a 2009-es elmaradó túrista-idénye. Az eseti történeteken kívül azonban úgy tűnik van itt valami strukturális hiba. Az Eu szemontjából a szélen lévők kerülnek bajba, de ugyanakkor ezek mégsem teljesen fejletlen vidékek.
S felmerül egy másik kérdés is. A volt szocialista országok vajon miért tartják valamivel jobban magukat? Talán mert a megszorításokat könnyebb bevezetni? A térkép patkó alakú. A periférián a balkáni és a volt szovjet, a román gazdaságok korrupciótól, adómegkerüléstől szenvednek, a többiek eladósodástól. A görögök mindkettőtől. Mi leginkább a göröghöz hasonlítunk csak kisebb mértékben, mert van nálunk korrupció is, adó megkerülés is, egyéni és állami eladósodás is. Keverjük a Balkánt a posztszovjettel.
Legkevésbé a munkakultúra közit különbség – melyet a szociológusok oly szívesen hívnak magyarázatul – tűnik most megoldásnak a különbségek értelmezésekor. A bizalmatlanság sen okozója, mint inkább következménye most a helyzetnek. (A bizalmatlanság éppenséggel csökkentette is a 2008-as válságot.) Egész pontosan úgy fogalmazhatnánk ezt meg, hogy a periféria problémája a bizalmatlanság, ahol is a szervezetek iránti bizalmatlanság, az egymás iránti bizalmatlanság és az önbizalom hiánya okoz gondot, míg a centrum problémája a túlzott bizalom, amely meggondolatlan pénzügyi kihelyezésekhez vezetett.
Valószínűleg az országok autonómiájának csökkenése, és a központi pénzügyi irányítás erősödése lesz a megoldás. Hamarosan a németek és franciák már nem fogják tudni mennyivel is segítik a periféria gazdaságát, ahogy már most sincsenek tisztában azzal, bankjaik, vállalataik, mezőgazdaságuk mennyit nyert az Eus integrációval.