Zsolt Péter elemez – Cyber-zaklatás

Mindenki ismeri a névtelen telefonálót, vagy emlékeink lehetnek csúfoló osztálytársainkról. A cyberbullying több ennél. A zaklató nem látja zaklatásának eredményét, sose tudhatja célba talált-e, vagy csak félválról veszik ügyeskedését, de ha látja is, ő meg arctalan maradhat. Még akkor is arctalan, ha sejti az áldozat az ő kilétét, mert letagadhatja.

„Bizonyítsd be, hogy én voltam” – mondja, sőt még ha be is bizonyítjuk, mi van akkor, hiszen csak tréfált. A technikai lehetőségek is megszaporodnak a kibertérben, s ahogy telik az idő úgy válik az is egyre fontosabbá mi érkezik hozzánk innen, sőt, hogy mi jelenik meg rólunk itt.

 

Az egyik legdurvább zaklatási módszer, ha valaki a mi nevünkben hoz létre egy profilt, és írja azt amit a szánkba ad, aztán mi meg magyarázkodhatunk, hogy azt nem mi írtuk. Írhat a nevünkben blogot, felléphet közösségi oldalakra, írhat emailt, de az is elég, ha csak úgy poénkodik rajtunk, hogy olyan fotókat tesz fel rólunk, amit mi nem tennénk, átretusál fotókat, vagy ha intim fotókat készíthetett rólunk, hát azt.

13-15 éves korosztály jórésze elveszíti a szüzességét, ott van a mobiltelefon is, és pár hónappal később, amikor a szakítás megtörténik – ritkán tartanak még ezek a kapcsolatok életre szólóan – a bosszúállni akaró fél előtt ott az internet megannyi lehetősége. Úgy tűnik tehát, elsősorban egy olyan problémával állunk szembe, ami a mai tizenéveseket érinti a leginkább.

Tudjuk, hogy közszereplők roppantak már össze, váltak öngyilkossá, vagy rohantak halálba a papparazzik miatt, pedig nekik pénzük volt, felnőttek, tanácsadók segítették őket, testőrök védték stb. Ma mindenki ki van szolgáltatva annak, hogy közszereplőként bánjanak vele a neten, még ha csak a saját csoportunk is röhög rajtunk. Ma mindannyian identitásunk felét a neten tartjuk (munkaadóink itt kutatnak utánunk mielőtt alkalmaznak, vagy mikor ürügyet keresnek a leépítéshez, ismerőseink itt nyomoznak le minket). Aki itt bánt, épp olyan, mintha másutt bántana, sőt…

A magyarországi tanárok nem kívánnak foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, noha a gyerekeink már nem csak a szünetekben püfölik egymást, mint a mi időnkben, hanem a neten és a mobilon is. A lányok itt valamivel erőszakosabbak is, és jobban is megviseli őket, de a fiúk is lehetnek áldozatok. Régen a tanárok nem hagyták, ha valakit csúfoltak testi fogyatékossága miatt, legalábbis akibe egy csöpnyi emberség és pedagógiai tartás szorult, nem nézték az ilyesmit tétlenül. Ma a tanárok nálunk még nem érzik úgy, hogy pl. az internetes csúfolódásokhoz bármi közük volna. Tart ez persze mindaddig, amíg ők maguk nem lesznek a diákok áldozatai, mert hogy arra is van már példa, hogy diákok pécéztek ki maguknak tanárt, és a legkülönbözőbb módon igyekeznek lejáratni a neten.

S van még egy gond. Miközben lelkileg a cyberbullying megviseli az áldozatát, maga az áldozat még annyira se szól erről, mint a hagyományos zaklatási formák miatt. Félnek talán a gyerekek, hogy akkor eltitlják őket a számítógéptől, vagy mert úgy vélik ezt úgyis csak hisztinek tartanák a felnőttek, úgy se számíthatnának megértésre, elbagatelizálnák a problémájukat.

Egy volt tanítványom, aki azóta már cybertér-gurunak számít, a következőket javasolja a virtuális zaklatás kapcsán: mentsd el, dokumentáld, és fordulj vele segítségért. Máshol javasolják a chat szobából való kilépést, s valóban elvileg bárki lezárhatja a gépét, törölheti magát, vagy ha a nevében szórakonak kérheti a törlést a szolgáltatótól. De vajon ezek igazi megoldások-e?

S persze jók az amerikai próbálkozások is, ahol az iskolákban beszélnek erről, erkölcsileg elítélik, és komolyan veszik, de a cyberzaklatás most még olyan, mint valami ősállapot, ahová nem hatol be a civilizáció, a jog tehetetlenkedik, azaz a sértettnek megának kell megoldania, s lehetőség szerint azon a pályán, ahol a támadás őt érte.

De miért is ne oldhatná meg? A zaklatás nem kockázatmentes. A zaklató maga sem biztos, hogy megússza. Ha kiderül kiléte, kizárhatják a közösségből, és amitől ő a leginkább fél, ha a cyberközösségekből zárják ki. Vagyis, lehet, hogy valaki nagyon rátermett vitatkozó, és megoldja egyedül, de még jobb, ha áttöri a hallgatás falát, ugyanis ezekben a cyberterekben a többség csak „kagylózik”, nem szól bele, de figyel. S épp ez a láthatatlan figyelmük erősíti meg a zaklatók bátorságát. De ha meg kell szólalniuk, a helyzet már más. (Kicsit emlékeztet engem ez a helyzet a nagyvárosban rosszul levőre, akin átlépnek, s amiről azt mondják a szociálpszichológusok, hogy célzottan rá kell mutatnunk valakire, tőle segítséget kérni, aztán azután már elájulhatunk.) S elég az is, ha valaki csak néhány szövetségesre tesz szert. Épp úgy, ahogy a nem virtuális világban, a néhány szövetséges már védelmet ad a zaklatóval szemben, és az egész közösség is a zaklató ellen fordul. Lehet reménykedni abban, hogy a virtualitásból áthozni valamit a megoldás, de épp azt állítom, hogy a megfelelő felületeken kell megvívni a csatáinkat.

Az intim fotók közzétételére már ilyen módszer nem elég, bár ez is üthet vissza. Ez azonban akkor is nagyon megalázó a számunkra, ha a közösség a zaklatót ítéli el. Olyan ez, mint az AIDS, inkább elkerülni kell, inkább megelőzni, ha meg hozzájárulásunk nélkül készül ilyen fotó, az azért mégiscsak bűncselekmény, ahogy az adatlapunk klónozása vagy betörése is az. Ilyenkor feljelentést kell tenni a rendőrkapitányságon. Ld. az origo cikkét is itt.

Engem próbáltak már beállítani lejáratási szándékkal szélsőséges politikusnak, írtak már rólam egész biztos a neten kifigurázó szöveget, sőt, a nevem alatt a tudtom nélkül emailt is küldtek már. Egyszer egy vírus is szétdobott a levelezési címemről valamit a diákjaimnak, ami szintén nem az én művem volt. Ahol kellett megharcoltam, ahol meg figyelmeztetnem kellett embereket, hogy a forrás valójában nem én vagyok, igyekeztem  ezt tenni. Mindegyik történet igen sok energiámba került, van amelyik nagyon megviselt, van amelyikből egész szerencsésen jöttem ki. Ezzel együtt nem hiszem, hogy volna olyan tapasztalatom, mint ma a tizenévesek közül majd minden harmadiknak-másodiknak.

Szülők, és pedagógusok, vegyük hát komolyan, ha a gyerekeinknek vagy a diákjainknak ilyen élményeik vannak, s próbáljunk rajtuk legjobb tudásunk szerint segíteni.