Csatafordulat – XXXVI. fejezet

A több frontvonali vereségeink ellenére a csata megfordulásában reménykedtem. Az egyes szárnyak mégiscsak kitartottak. A népi szárny, melynek stratégiájának jó része az ÉVE nevű alakuló egyesüléstől, azaz tőlünk származott, megtette, amit tennie kellett: lázadt, tiltakozott, s a bojkottunk ellenére a velünk szimpatizáló többség el is ment szavazni, így a „pár fős kisebbségből” felduzzadtunk 6-700 családra, akiken átgázolni már nem lehetett a demokráciára hivatkozva. Az is egy szempont volt saját teljesítményünk megítélésében – s ez már az örök optimizmusom -, hogy a lehetőségeinkből kihoztuk a maximumot, ezért kudarcnak nem éreztem a történetet, bárhogy is végződjék.

Bár nekünk is voltak bírósági beadványaink – elsősorban a népszavazással, s a településrendezési adatok kikényszerítése végett -, fordultunk többször a közigazgatási hivatalhoz is, de mi nem ebben voltunk jók. Ha szabad így szerénytelenül megfogalmazni, inkább a naiv bizalmunk volt az, ami újnak számított. Ha eddig úgy tűnt, csak egy ember, a polgármester az, akiben egyesül a céltudatosság, és a lehetetlenség nem ismerése, akkor íme most már vele szemben itt voltunk mi is. Ha megéri, minden falkavezér elbukik, mert mindig jön egy fiatalabb és erősebb. A fene se akart egyébként vele megküzdeni, de egy gyár kertek alá építése, egy iparterület házak melletti kijelölése voltaképp nyílt provokálása az ott lakóknak.

Lehet prédikálni a közösségért való áldozathozatalról, többséget kreálni egy kisebbséggel szemben, lehet „kicsinálni” egy lakóterületet, sarokba szorítani és önzőnek kiáltani ki az ott élőket, de az ellenállás jogát is el kell ismerni. A városban evolúciós jellegű harc folyik a létért, vagy ahogy az amerikai városszociológusok mondták, „a város nem más, mint harc a térért”. S ha ez a küzdelem nagyon önző, akkor ahol győznek ott lesz a Rózsadomb, ahol pedig veszítenek, ott a szeméttelep és aztán a slum. http://en.wikipedia.org/wiki/Chicago_school_(sociology)

Másfelől nem csak egy városon belül folyik kíméletlen harc a terekért, hanem városok és települések között is. Lesznek, ahová sittet hordanak, és lesznek, ahonnan elviszik azt. Mindig lesznek kellemesebb és kevésbé kellemes ipari tevékenységek, s mindig a szegényebbeknél lesznek a rosszabb, kevesebb hozzáadott értéket, és több környezeti kihasználást kívánó üzemek, s mindig lesznek olyan fuvarozók is, akik nem jutnak el a kijelölt lerakókig, de csak oda pakolnak, ahová lehetőségük nyílik. Egy terület minősége az önvédelmen, a gazdagságon és a társadalom civilizáltságán múlik, egyéni, közösségi, és nemzeti szinten egyaránt.

A mi természetvédőink virtuózokká váltak a hatósági ügyekben, és már azt állították nélkülünk is megfogják a beruházást, és olyan hosszúra húzzák az engedélyezési eljárásokat, hogy azt a vállalat úgyse bírja. Ettől persze mi még féltünk, hogy hátha mégis sokáig bírják, vagy hogy akár engedélyek nélkül is elkezdhetik az építkezést. Láttunk már ilyet Magyarországon.

A frontvonalaink jó része tényleg bedőlt. Túl voltunk a népszavazáson, túl a képviselők „mégiscsak kell nekünk a gyár” önkormányzati szavazásán, túl a hatóságok engedélyezésén, ám egyes jogi folyamatok, a terület átminősítése, és a környezetvédelmi minisztérium még előttünk állt. Ebből a terület átminősítést egy személyben egy jobboldali politikai egyesület vezetője akadályozta, bírósági eljárásokat a zöldek vittek, mi pedig a minisztérium felé kezdtünk el lobbizni.

A környezetvédő egyesület például kiderítette, hogy míg környezetre veszélytelen minősítést kapott az üzem, a katasztrófavédelemhez küldött adatok alapján mégiscsak a veszélyes kategória lett volna megalapozott, ebben az esetben meg nem lehetett volna játszani a „300 méter elegendő a lakóövezettől” indokkal, mert ilyenkor komoly védőtávolságot ír elő a törvény.

A környezetvédelmi főfelügyelet egészen irreális módon fordult velünk és a környezetvédők beadványaival szembe, nem is volt nevezhető elfogulatlannak a hivatali álláspontjuk, s még az sem, hogy betartották volna az eljárásjogi szabályokat, melyre pedig folyton hivatkoztak. Vezetőik mind az első-, mind pedig a másodfokon dolgozó – akik jegyezték az elutasító leveleket – nem szándékoztak meghosszabbítani állásukat, nem pályázták meg újra épp lejáró saját posztjukat. Lehetett ez puszta véletlen is természetesen, de aki nem akar tovább dolgozni egy helyen, nem kell, hogy bármilyen hivatali felelősségrevonás miatt aggódjon.

Új lehetőségeink a következőkből adódtak: ahogy régebben írtam a hivataltól tényleg nem várhattuk el, hogy újságból tájékozódjanak, viszont a nem hivatalosan kikényszerített és nekünk kedvezőtlen maszek-hatástanulmány anyagához a cég küldött anyagokat a fertőtlenítőszerként használt és tervezett etilén-oxidos eljárásról. Nos, ettől a pillanattól fogva épp ez a mindenkit megnyugtatni akaró dokumentum válhatott hivatalosan használhatóvá. Az ugyanis nem újságcikk volt, és ha a fertőtlenítőszer tervezett használata hivatalos dokumentumban megjelenik, egész más engedélyezési eljárást kell lefolytatni. (Erre a minisztériumban dolgozó barátunk hívta fel a figyelmet.)

Furcsa tehát, de épp ez a minket víz alá nyomni próbáló tanulmány nyújthatott számunkra újabb fogódzót. Elkezdtük a minisztérium számára begyűjteni azokat az anyagokat, amelyek az etilén-oxidra vonatkoztak, hiszen ezek hivatalosan megtalálhatók voltak három dokumentumban is. (Az olvasó is megtalálhatja az /El/fusizott sorozat csatolmányai közti szénakazalban, de nem akarunk rejtvénypályázatot kiírni. Ott van a „Gazember vagy városépítő” című részben közölt titkos szerződésben is.)

 

Abban reménykedtünk, hogy akár a minisztériumban, akár a bíróság előtt, ezekre a dokumentumokra hivatkozva újra indítják majd a környezetvédelmi eljárást. Ezek a munkák már nem a nyilvánosság előtt zajlottak, gyakorlatilag sem a gyár, sem pedig városlakó barátaink nem tudták miért is vagyunk csöndben. Az egyesületünk utolsó, saját nehézfegyverzetű csatájára készült, de erre már nem volt szükség. Napokig vihar előtti csend volt, nem történt semmi, aztán az események felpörögtek. Szerencsére gyakorlatilag már semmilyen akcióra nem volt szükség, mert a gyár képviselői már úgy mentek a minisztériumba, hogy feladják az itteni beruházási tervüket.

Hihetetlen mennyit hibáztak az ellenfeleink, és még sem tudtuk megfogni őket. Nekünk mégis nem volt más dolgunk, mint a hibáikból megnézni mit lehet kihozni. Olyan érzésünk volt már, mint amikor az ember a csatatéren a szövetségesek megérkezésére vár, már alig bírja szusszal, de teszi, amit kell. Voltaképp mindegyik frontnak önmagában elegendőnek kellett volna lennie a beruházás megakadályozásához, de az is lehet, hogy a valóságban inkább az ellenkezője az igaz: az összes együtt véve – beleértve a többi egyéni akciót is, pl. a műszaki problémákat felemlegető civil lakos aktivitását – éppen hogy csak sikert hozott. A bojkott – láttuk – nem törte meg se a polgármestert, se a gyárpárti képviselőket, pedig világos volt, hogy inkorrekt játszma eredménye lett a népszavazás. A házi demokrácia a padlón hevert, de a gyárnak talán már a bojkott hatására létrejött értelmezhetetlen helyzet is lehet sok volt. Nem tudjuk, nem tudhatjuk mi volt nekik az utolsó csepp, mert mi paradox módon már az elveszített népszavazásunk után úgy éreztük, valójában győztünk, vagy hamarosan győzni fogunk.

A „távozó multi” sztorinál tarthattunk még attól, hogy a kivonuló cég maga mögött hagyja a jogászait, és kártérítést követel a várostól. Mert a mi polgármesterünk valóban számunkra előnytelen dolgokat írt alá. Tarthattunk attól is, hogy a polgármester által előzetesen elvégeztetett munkák, amelyeket természetesen ki sem fizetett, mert azt ugye a bevételből tervezte, szintén feszültségeket hagy hátra. Tarthattunk attól, hogy a sittből engedély nélküli épített dombok, valamint a humuszelvitelt, azaz az egész környezetkárosítást a hatóságok behajtják a területen dolgozó kivitelezőkön. (S ez így is lett.)

Tarthattunk attól, hogy a polgármester ránk akarja hárítani a felelősséget a város összes problémájáért, mondván, hogy ez a projekt mindent megoldott volna.

A háború utáni béke könnyen lehet – gondoltuk -, hogy rosszabb lesz, mint maga a háború volt, és gyakorlatilag a terület sorsa sincs tisztázva. Ezért aztán a kibickedés helyett belesodródtunk a helyi tenni akaró politikába. A gyárpárti képviselőket véleményünk szerint nem hivatkozhattak arra, hogy félrevezették őket, mert mi minden információt rendelkezésükre bocsátottunk.

Akikkel sehogy sem értettünk szót, azok között voltak ügyeskedő elvtelenek, s voltak naiv polgármester tisztelők. Tarthattunk tehát attól, hogy a háború utáni időszakban továbbra is az ő döntéseik elszenvedői leszünk, s minden marad a következő választásokig a régiben.