Mese a csodás Magnóliafáról

Egy kis magnólia csemete bújt ki a cserépből, s mint mindenki a fajtájából ő is bizakodóan nézett körbe, hová is került.  Tetszetős világra kerültem, gondolta magában. Tessék engem gondozni, hogy én is nagy legyek. Határozott elvárásai voltak. Ahogy aztán kell rakták napra is, locsolták is. Amikor locsolták azt mondta:  „még kérek, még kérek”, akár a kismadarak, mikor az etetést követelik, de kik gondozták tudták, hogy mennyi vizet adhatnak neki. Igaz, egyszer ott felejtették az ablakban és a kellemes napsütés nem is olyan soká kínzóvá vált a számára. Ekkor kicsit megharagudott a Napra, mintha legalábbis nem a Felhő dolga lett volna, hogy kérésére gondosan beárnyékolja.

Aztán elég nagy lett  ahhoz, hogy kirakják a kertbe, egy nagy cserépbe. Egyedül volt, társak nélkül, noha nem tudta, hogy mi is a baj ezzel az egyedülléttel, mert nem tudta még milyen társakkal lenni. Mivel vidám így éppenséggel nem lehetett, maradt neki a Felhő, meg a Nap, kik fontosak maradtak a számára. A Nappal nem volt hajlandó szóba állni. Igazság szerint félt is tőle, ellenben a Felhővel jól el volt. A Felhő vicces volt, játszott vele és szolgálatára állt. Most már azt is tudta, hogy kell vele beszélni, szót érteni.  A cserépben tápanyag is volt elég, ezért szépen fejlődött, mígnem még az egyik évben szép lótuszvirágot is hozott.

• Ez igen – mondta a Felhő elismerően, és megöntözte.
• Még kérek, még kérek – mondta a Magnóliafa, és kapott még, kicsit sokat is. A Nap nem győzte szárítani a sugaraival.
• Mi lesz velem, ha kinövöm ezt a cserepet – kérdezte egyszer minden bátorságát összeszedve a Naptól.
• A Felhőt kérdezd – mordult rá a Nap, ő az, aki mindenfelé csavarog – A Nap amint, hogy ezt elmondta ki tudja miért, de teljes erejéből ráeresztette forróságát a Magnóliafára.

Hívta is a Magnóliafa a Felhőt, hogy takarja el a Napot, de az megint késlekedett, nem volt mit tenni, várnia kellett. Aztán a Felhő csak megérkezett szabadkozva, hogy másfelé volt dolga, de a Magnóliafát ez nem érdekelte.

• Hát nem látod mi történt velem amiért te késlekedtél? – kérdezte keserűen. – Milyen szép volt a virág, amit neveltem és most oda.
• Nevelsz majd másikat – mondta a Felhő, de bár ne mondta volna, mert ettől a Magnóliafa olyan dühös lett, hogy ekkor először nem mondta a Felhőnek, mikor az esővel öntözte, hogy még kérek.

Meg is döbbent ezen a Felhő, de bármennyire is bánta a dolgot, a természete vitte őt, s ment csavarogni megint.

• Visszajövök majd, ha megenyhültél – mondta, de aztán ő jött legközelebb. Próbálta kiengesztelni a Magnóliafát. Igazság szerint volt egy kis bűntudata is.
• Körbenéztem a világban – mondta -, hogy meg tudjam neked mondani a magad fajtákkal mi lesz és jó híreim vannak. Létezik egy magnóliaerdő, hatalmas fákkal csodás lombkoronával. Erősek, egészségesek.
• Oda kerülök én is? – kérdezte a csemete.
• Először még a kertbe kell kiültessenek, tovább kell erősödj, mert az erdőben még elnyomhatnak a többiek.

A Magnóliafa ugyan türelmetlen volt, de belátta, hogy ki kell várnia a sorát, s ami tőle tellett meg is tett mindent. Leveleit úgy fordította a Nap felé, hogy minél több energiáját befogja, éjszaka összehúzta magát, termelte azokat a nedveket, melyek a kártevők ellen védték és jól bánt azokkal a rovarokkal, melyek róla leszedték a tetveket. Betegeskedett is eleget, mert a Nappal csak nem volt jó a viszonya, de mindent összevetve eljött az az idő, mikor kinőtte a cserepét, és valóban kiültették a kertbe, ahogy a Felhő mondta.

Még mindig nem voltak a közelében olyanok, mint ő, de a kertben azért már egész más volt. Eddig, míg a cserépben volt, csak a szél által zörgő leveleket hallotta. Próbálta megfejteni őket, de igazából csak a Felhővel tudott beszélni. Most viszont elkezdte érteni mit is mondanak a többiek. No, nem sokat, csak egy-egy sóhajt értett, például, hogy már megint nem jön az eső, vagy egyes hűvösebb reggeleken, hogy hol késik a meleg. Hallotta és értette ezeket a sóhajokat. Mikor hidegebbre fordult az idő, sokan meghaltak körülötte, és ő ezt is értette, és úgy érezte ő is meghal velük. Ám az ő lombja nem hullott le, és a következő évben már vígasztalta volna a többieket, hogy a haldoklás csak átmeneti, újjászületnek majd. A többiek közül volt, aki hitt neki, de volt, akit csak feldühített, hiszen mégiscsak kisebb volt sokuknál.

• Mitől vagy te olyan különleges, hogy mindent tudsz? – kérdezték sokan ellenségesen, s a Magnóliafa valóban nem tudta legalábbis eddig, hogy különleges.

Hallgatott inkább. A Nap nézett rá furcsán, a Felhő pedig elbűvölten, tán mindketten tudták, hogy a Magnóliafa különleges. A Felhő azt is tudta, hogy igazán kiteljesedni a Magnóliafa akkor fog, ha kikerül az erdőbe az övéi közé, ám hogy ez megtörténik-e, abba neki nem volt beavatkozási lehetősége. Megöntözte a fát, és árnyékot vetett rá.

• Még kérek, még kérek – mondta a Magnóliafa, aztán arról faggatta a Felhőt, hogy miként is néz ki az az erdő, ahol neki kéne élni.
• Szörnyű dolog így egy helyben lenni – panaszkodott neki. A Felhő együtt érzett vele, de segíteni nem tudott.
• Ha úgy alakul a sorod, hogy kiültetnek téged – mondta – lehet engem ott már nem találsz. Lesznek azonban más felhők, mert hát mi sokan vagyunk, míg a Napból csak egy van.
• Ez utóbbit ne mondtad volna – gondolta a Magnóliafa, noha tudta, hogy azt kéne gondolnia, milyen kár, hogy a Felhő nem lesz már ott.

Ám ahogy a Felhő előre megjósolta neki, jöttek más felhők, ide helyben, az ő kertjébe. Szót értett velük, megcsodálták, aki pedig kritizálta, azt elzavarta. Nagyot nőtt. Félő volt, ha mostanában nem ültetik ki, már akkora lesz, hogy nem is lehet, de emiatt csak az öreg Felhő aggódott, a többieket nem érdekelte. A kerti növények közt volt csak, kit nyomasztott már a nagysága, de a csélcsap felhők, vagy a mindig önmagával foglalkozó Nap nem az ő kiültetésével volt elfoglalva.

Akadt azonban egy felhő, nevezzük Felhő2-nek, aki azonban mégis a javát akarta. Ellökdöste a többieket, ő akarta locsolni a csinos Magnóliafát, s ő meg is hallotta a vágyát, hogy az erdőbe vágyik. A Magnóliafa érezte, hogy szeretik, s hálából megmutatta, milyen lótuszvirágot tud nevelni, ám ezúttal nem a Nap volt a bűnös vagy a Felhő2 csavargása, mert Felhő2 mindig vele foglalkozott. A lótuszvirág átalakult, jött aztán egy hatalmas fekete madár, az meg bekapta, és ahogy bekapta elrepült vele.

• Tán ő már az erdőben fog felnőni – vigasztalta őt az új Felhő.

Aztán Felhők jöttek-mentek, nélkülük élni még egy olyan tűrőképes fa sem, mint a Magnóliafa meg nem lehetett. Már épp megszokta volna a kertjében a társait, s már épp elhalványodott benne a vágy, mikor jöttek ásóval, s dolgozni kezdtek körülötte. Az mindenesetre megnyugtató volt, hogy nem fejszével estek neki. Fájni fájt minden, amit csináltak vele, más talán bele is pusztult volna, de ő újra talajt fogott, és láss csodát immár az erdőben.

Itt minden más volt, mint a korábbiakban. A Nap kellemetlen sugarai nem értek el, mindig akadt árnyékos rész, ahová vissza tudott húzódni. A hideg sem volt olyan, mert a metsző szél nem bántotta, és ha jött egy nagy zivatart, az sem rohasztotta meg a gyökereit. Márpedig ami azt illeti, errefelé mások voltak még a felhők is. Nagyobbak, erősebbek. Ki is nézte őt valamelyik, ki azt állította magáról, már akkor csodálta, mikor még a kertben élt.

A csodás Magnóliafa most először tudta kibontakoztatni azokat a képességeit, melyek mindig is ott voltak benne. Először azt vette észre, hogy tud beszélni a többiekkel. Nem volt mindegyik nagy intellektussal megáldva, de ha éppen meg is unta valamelyikkel a társalgást, tovább tudott haladni. Társai többsége inkább csak a hozzá közelesővel beszélt, de lehetett találni távolabbiakat és távolabbiak közt is voltak olyanok, akik távolabbiakat, érdekesebbeket, gazdagabbakat kerestek.

Ebben az volt a csodálatos, hogy fa létére nem volt még se helyhez kötve. Nem egyszerűen a gyökerei távolodtak tőle, s kapcsolódtak össze másokkal, ennek a korlátai meglettek volna az erdőben is. A nagyon távoli fákkal vékony gombaszálak kötötték őt össze. S ki tudja, egyszer talán a csodás Magnóliafa a Földet is körbeéri. Ha sétálni mész egy erdőbe sose tudhatod melyik az a fa, amelyik épp olyan képességekkel rendelkezik, mint a csodás Magnóliafa.