Zsolt Péter elemez – Miért csökkenti a sorsolás a korrupciót?

Néhány évvel ezelőtt kezembe kerültek David Van Reybrouck demokráciáról írott gondolatai és igen komoly hatást gyakoroltak rám. Ezek a belgák tudnak valamit, hogy egy másik szerzőt is említsünk, Peter Frank Anthonissen is elég érdekes szerző, és a nézőpontja szintén az, hogy ami elromolhat az elromlik, és nekünk előre kell gondolkodnunk. A kriziskommunikáció iránti érdeklődése valahol hasonló attitűdből táplálkozhat, mint Reybrouck demokrácia elromlásának felismerése.

Míg Anthonissen arról beszél, hogy fel kell készülnünk a tévedéseink, a hibáink, a véletlen beköszöntő katasztrófa kezelésére, Reybrouck szerint a demokrácia katasztrófája már itt van. Leginkább azért, mert tömegek vonják ki magukat a részvételből, aminek nem az az oka, hogy elbutul a nép, mint ahogy Habermas szokta volt mondani, hanem mert a politika korrupttá válik.

S hadd szakadjak el itt két szerzőnktől, és folytassam a magam észrevételeit, egyik kedvenc témámmal, a demokráciát egyensúlyban tartó bosszútól való félelemmel. Ahol a hatalmon lévő nem tart a bosszútól, ott szerintem egy hazárdjátékossal, egy gátlástalannal, egy velejéig cinikussal, vagy gonosszal, zsenivel vagy primitívvel (?) van dolgunk. Mindenki behelyettesítheti a számára megfelelő jelzőt. Ám ami szociálpszichológiailag érdekesebb az nem az etikai minősítés, hanem az a keret, melyben a bosszú valószínűsége nagyobb annál semhogy az épp hatalmon lévőnek érdemes legyen a másik, a többi oldal intézményrendszerét kiéheztetni. Vagy pontosabban: ahol szinte biztos, hogy a másik is hatalomra kerülhet, ott minimálisra csökken a hatalommal való visszaélés kísértése.

Reybrouck zseniális, de mind a mai napig kevéssé értékelt javaslata, hogy a demokráciába újra építsük be a sorsolás intézményét. Ahol ez a történelem során szerepet játszott, ott csökkent a korrupció, ahol a közhivatalokat kinevezéssel lehetett megszerezni, ott viszont nőtt. Előbbire a görög demokrácia egyes szakaszai, illetve a velencei dózsék a példa, utóbbira a Római Birodalom, a feudális Európa, illetve manapság az illiberális berendezkedések. Az illiberális rendszerek szükség szerint maximálisra pörgetik a korrupciót.  

A sorsolással megszerezhető közhivatal azért csökkenti a korrupciót, mert nem lehet kapcsolati tőkével kiszorítani a versenytársat, hovatovább a másik esélyes nem ellenség, akit érdemes lejáratni, hiszen ha hasonló eséllyel kerülhet hatalomba, mint mi, akkor megbosszulja amit tőlünk elszenvedett. Háborút mindig csak az indít, aki abszolút erőfölényben érzi magát. Ahol sorsolásos technikákkal egészítjük ki a demokráciát, ott alighanem megszűnik a polgárháború.

A mai demokráciák problémája, hogy valamekkora esély mindig adódik a versenytárs teljes kiszorítására, és előbb-utóbb lesz olyan vezető, aki ezt ki is próbálja. A kiszorító hajlandóság annál nagyobb, minél inkább elfogadó a társadalom az igazságtalan játékszabályok láttán. Ez utóbbiakért aggódott Reybrouck, pedig igazán a Nyugatnak van a legkevésbé félelemre oka amiatt, hogy a társadalom eltűri az autoriter vezetést. Mit szóljanak akkor azok, akik az Elbától keletre nem nyugatos történelmi háttérrel bírnak, és szinte hozzászoktak a kiszolgáltatottsághoz, az engedelmességhez, a meghajlás szükségességéhez, s ahogy még keletebbre megyünk a parancshoz?

A rendszer kijavításának elképzelését egy tanulmányomban két irányban igyekeztem továbbfejleszteni. Egyfelől a XX. századtól – szemben az ókorral – a szaktudás felértékelődött, másfelől nagyobb egységek jöttek létre, melyek nem láthatók át úgy, mint egy városállam férfi lakosainak polgársága. Erre a két problémára kell gombot varrni, hogy önmagában a sorsolás ne okozzon nagyobb gondot, mint a korrupciót, amit megoldani kíván.

A demokráciák mindez idáig a szaktudás követelményeinek beemelésével – hogyha már korrupt módon lesz kinevezve valaki legalább ne legyen idióta -, a fékek és ellensúlyok kiépítésével, és a korrupció rendőri üldözésével kívánta visszaszorítani a hivatal birtoklásából származó veszélyt. Expliciten megjelent a közigazgatásban az az érték, hogy aki hivatalt kap, az nem a saját családját kell szolgálja. Az értékrendszer, a jogrendszer, a kockázatfigyelés csúcsa jelenleg az „integritás” kulcsszó alá szervezett intézmények. Ezek a liberális demokrácia eredményei. Ám az igazán kreatív megközelítés ki tud lépni a modern konzervatív keretek közül, és a még régebbit is fel tudja éleszteni.  A sorsolás intézménye mára egyetlen egy helyen maradt meg, az amerikai esküdtek kiválasztásában. Még az amerikai állampolgárság megszerzésénél használják. Miközben valamikor a demokrácia fontos technikai intézményének számított, nálunk még a gondolat felvetése is felháborodást szokott kelteni. (Saját próbálkozásom helyi szinten ld. itt, de említhetnénk Márki-Zay Péter elvetett javaslatát, aki az ellenzék listájának végére a sorsolást javasolta. Az ellenvetés az volt, hogy az nevetségessé teszi az ellenzéket, hiszen ki kell tudni választani maguk közül a legjobbakat.)

Tegyük fel, a jövőben a gépek végzik helyettünk azt, amit régen a rabszolgák végeztek. Sok lesz a kiművelt emberfő, ugyan miért az egyik legyen a kiválasztott, és hosszú, igen hosszú élete során – ha mondjuk az áltagéletkor kitolódik 100 évre -, senki más ne kerülhessen abba a pozícióba, míg az előd ki nem hal? Mennyivel jobb volna, ha a tanult népességből az adott szakterületre kisorsolnák meghatározott időintervallumra az embereket, míg más szakterületre másokat. Főként a helyi demokráciában volna az ilyen megbízás inkább teher, mint öröm, amiképp a görög demokráciában is minden férfi tudta, hogy egyszer valamelyik hivatalt be kell töltenie. Ezek a pozíciók az ókori Athénban egyáltalán nem voltak vágyottak, inkább számítottak állampolgári kötelezettségeknek, s lettek ezért a hivatalnokok a nép szolgái s nem urai. Csodálkozzunk el azon, hogy milyen érdekes világ is lehetett ez, s hogy koránt sincs kizárva, hogy a jövő demokráciáját a választás-sorsolás kombinációi, a szaktudás felértékelődése, a deliberatív eljárásmenetek, tehát a teljes népesség döntésekbe való beemelése jelenti majd. Ehhez persze alapvetően arra van szükség, hogy a világ ne szűkölködjön, a versengés a javak birtoklásáért megszűnjön, a fogyasztói társadalom értékrendszerét tömegek vessék meg, és ne tűrjön meg a nép egy arisztokratikus elitet, egy vezető pártot, egy szűk értelmiséget stb. mely rajta jól vagy rosszul, de uralkodni akar. Nem elég a struktúrát megváltoztatni, de nem elég a fejekben lévő változás sem a struktúraváltás nélkül. Van okunk reménykedni abban, hogy egy ilyen kvantumugrást meg fog lépni az emberiség, hiszen az eddigi fejlődési lépései is mindig egy-egy komoly válság után ugrásszerűek voltak.