Szabó Zsolt elemez – Hagymahéjak

Szabó Zsolt elemez – Hagymahéjak

A személyiségelméletekben, szociálpszichológiában, biztonsági rendszerek elméletében, kultúrpolitikában találkozhatunk a hagymahéj modellel, direkt hasonlat formájában, vagy csak a lényegét tekintve. A hagymahéjszerkezet arra utal, hogy a hagymahéjak, – mint rétegek, – sorjában egymást fedik, védik egymást burokszerűen.

Ibsen Peer Gyntjének alapvető kérdése az individualizmus problémája: hogy mi az ember, mi az „én”, lehet-e valaki önmaga, avagy kiélheti-e a saját léte lehetőségeit? Peer elfecséreltnek látszó életében nem volt sem elég jó, sem elég gonosz, így nem juthat sem a mennybe, sem a pokolba. Ezért megjelenik előtte a Gomböntő, aki azt mondja, nem volt önmaga, ezért olyan, mint a fületlen gomb, újra kell önteni, hogy rosszul sikerült életét beolvassza a „közös formába”. Peer megpróbálja bizonyítani, hogy igenis önmaga volt, és elindul keresni saját legbensőbb énjét. Miközben önmagát keresi, mindig letér előre megszabott útjáról. Peer Gynt sosem tud önmaga lenni: valahányszor megpróbálja, elé áll a Nagy Görbe, és kerülőutakra kényszeríti. Addig hántja le sorra a hagymahéjakat, amíg végül elfogynak, s Peer rájön, hogy nincs mag, csak héjak vannak.

Ibsen Peer megmenekülésének problémáját a szerelemmel oldja meg, lényegében hasonlóan, mint Goethe a Faustban, vagy Madách Imre az Ember tragédiájában. Ezek a megoldások egyrészt a jövő felé mutatnak kisebb-nagyobb mértékben, – Madáchnál egyértelműen a jövőben való bizalom a sugallat, – másrészt arra utalhatnak, hogy az ember talán az összes hagymahéj együtt, a kor nagy kérdéseit nem kell elkomplikálni, hanem az éppen adódó jelenben kell élni, amelyben a humánspecifikus életvilág nem csak szubjektíve emel ki az elfecsérelt lehetőségek tengeréből, ha a jelenben úgy élünk, hogy a jövőt alapozzuk meg.

A pszichológiában először talán Kurt Lewin használja a hagymahéj hasonlatot. A különböző környezeti hatások a személyiség pillanatnyi motivációs állapotain keresztül egy interakcióban határozzák meg a viselkedést, ami az időben egyre differenciáltabbá válik. Ez a társas viselkedésben – a csoportdinamikában – a legkülsőbb héjon, a csoporttal való azonosuláson keresztül (csoportkohézió) fejtik ki hatását. Az ember különböző szituációkban különböző szerepek szerint viselkedik. Az önmeghatározás általában másokhoz viszonyít, ki miben pozitív, illetve negatív. Az egyének élete jórészt már létező viselkedésminták követése a társadalom nyújtotta lehetőségeken belül.

A globalizációval párhuzamosan felerősödtek az identitás alapú önmeghatározások, hogy ki mely csoporttal azonosítja magát. Napjaink – globalizáció által serkentett – felerősödő népvándorlása miatt a nemzeti identitás fontos kérdéssé, már-már kulturális harccá vált.

Henri Tajfel társadalmi identitás modellje szerint a saját csoport iránti elfogultság mozgatórugója az a motiváció, hogy a csapat tagjai révén növeljék önértékelésünket.

Fukuyama a nyugati demokráciák válságát az identitásalapú politizálással kapcsolatos problémákban látja: a politikai vezetők az egész világon azzal tüzelik fel a híveiket, hogy megsértették a méltóságukat. Az identitáspolitika szélsőséges esetben rasszista nacionalizmussá válik. A lokális gondolkodás a világ túlnépesedésének problémájára néhány esetben, ahhoz a hamis válaszhoz vezet, hogy a saját nemzet létszámát kell növelni. Ez persze nyilván fokozná a túlnépesedési problémát.

A fejlett nyugati társadalmakban a nők társadalmi szerepének változása, a karrierjük miatt később vállalnak gyereket, és ezért kevesebbet. Németországban például a hiányzó munkaerő pótlására behívott külföldiek aránya egyes becslések szerint 30 év múlva meghaladja a 30%-ot. Nyilvánvalóan ennyi, különféle kultúrából érkezett ember nem asszimilálható ilyen rövid idő alatt. De a cél csak a békés együttélés a mindennapi életben, amit a nemzeti identitás alapú hozzáállás megnehezít.

A kultúrák beágyazzák a tradíció biztonságába az egyént a hagyomány, a rend világába, az összetartozás érzésébe. Nosztalgiát érezhetnek egy olyan közösség iránt, amiről úgy hiszik, elvesztették, vagy amiben az őseik állítólag éltek, és ez az autentikus identitás, amit keresnek, összekötheti őket. Sokan félnek az elköteleződéstől, mások lelkinyugalmat találnak a problémák és kételyek félretolásával egy nagyobb csoporthoz való tartozás tudatában.

A modern világban a túlságosan individuális egyéni utakat kereső egyének atomizálódnak, és éppúgy csak tömeget képeznek, mint egy nagy csoporttal azonosulók. A tömegben mindenki jelentéktelen, kiszolgáltatott.

Fukuyama szerint a demokratikus társadalmak külön identitással bíró kis csoportokra szakadnak, ami azzal fenyeget, hogy nem tudnak majd kollektív társadalomként cselekedni, ez pedig az állam összeomlásához vezethet. A multikulturalizmus így már nem sokszínű társadalmat jelent, hanem egy szétdarabolt társadalmat, ami különböző tapasztalatokkal bíró, apró csoportokból áll.

Mindannyian tartozunk valamilyen csapathoz, de ez egy döntés, mely szerint mi magunk akarjuk így. Általában úgy kezdődik, hogy beleszületünk, majd úgy folytatódik, hogy elfogadjuk, sőt másként már el sem tudjuk képzelni. Az identitás, kapcsolódást jelent: azonosítjuk magunkat valakikkel, a családunkkal, a vallási közösségünkkel, a nemzetünkkel vagy az emberiséggel. Elfogadom a többieket a hibáikkal együtt. Illyés Gyula szerint magyar az, aki vállalja.

A megoldás nem az identitások föladása. Harari globális identitásról beszél. Szerinte az emberi társadalom az identitások mítoszaiból kerekedett ki. Az identitás változik, sőt több identitásunk is lehet. Egyszerre több közösséghez is kötődhetek – a családomhoz, a falvamhoz, az iskolámhoz, a sportegyletemhez, a munkahelyemhez, a hivatásomhoz, az országomhoz, valamint a bolygóhoz és az emberiség egészéhez is. Ezek, mint a hagymahéjak, úgy borulnak egymásra, de a különböző identitások időnként összeütközhetnek. Lehet köztük hierarchia is. Például a focidrukkerség nem előzheti meg a családot. A nemzeti hovatartozás lehet valakinek fontosabb, mint a családja, de sokan sokszor fordítva vélekednek, mely utóbbit a nemzeti fundamentalista érzelműek individualista identitászavarnak tartanak, ami az „Isten, Haza, Család” jelszavának ellentmond.

A hagyomány egy lenyomat, egy példa, ami arra utal, hogy régen működhetett úgy valami tartósan. Ha elégedettlenek vagyunk a jelennel a változások generálta problémák miatt, akkor talán azt a kort még visszahozhatjuk. Az egy viszonyítási alapnak tűnik. Összehasonlíthatjuk, hogy mennyivel lett jobb, és annak mi volt az ára. Mégiscsak legalább egy nagyságrenddel élt többet a Homo Sapiens természetes törzsi, családi viszonyok között, – amihez az idegrendszere alkalmazkodott, – mint társadalomban. Harari értelmezése szerint a civilizációban a Homo Sapiens elvesztette a szabadságát, a technológia rabja lett. Ám a múlt gyakran idealizálva van. Sosem beszéltek jelenidőben az aranykorról. Lehet vélekedni úgy, hogy az jobb volt, de valójában oda már nem térhetünk vissza.

Vizsgáljuk meg ismét Peer Gynt problémáját, hogy: mi az ember, mi az „én”, lehet-e valaki önmaga, avagy jól sáfárkodik-e a saját élete lehetőségeivel? A mag nélküli hagymával azonosítsuk magunkat?

Lehet, hogy többnyire használható modell a hagymahéj ilyen-olyan változata, de sajátmagamra érvényesnek tartom? Mindig engedem működni? Iránymutatónak tartom magam számára? Mikor vagyok „önmagam”, amikor pillanatnyi benyomásaim alapján, a múltban tanult beidegződéseknek engedve beszélek, cselekszem, vagy amikor előbb gondolkodom?

Ha az egyénnek van célja, akkor a rendelkezésre álló információk alapján próbál optimalizálni. Szabadsága is csak annyiban van, – az is csak látszólagosan, – amennyiben kevés az információja a döntései következményeinek felméréséhez. Tehát csak az információhiány, vagy a tudás hiánya következtében tűnhet szabad egyéniségnek. A céljait a beleszületett élethelyzet, a neveltetés determinálja. Céljai választását az értékei befolyásolják, amit szintén a környezete táplált belé az idő során. Ha rákérdezünk az értékek választásának miértjére, akkor szintén nem találjuk meg a hagymahéjak alatt a magot.

Az optimalizáláson belül azonban vannak alternatívák, hogy melyik célomnak van nagyobb prioritása, lokális, közvetlenebb érdekeimnek megfelelni, vagy globálisabbnak, ami a környezetet változtatja meg, amivel a későbbi lehetőségeimet növelem, és egyáltalán, hogy rövidtávon várok eredményt, vagy hosszútávon. Van, amikor az embernek a bőrét kell menteni, hogy az értékeit később meg tudja valósítani. Nem kell mindig körömszakadtáig kitartani a vélt igazságért. Nem lehet egyértelmű, végleges hierarchiát állítani a csoportidentitások értékei között. A lokális rövidtávú érdekek mentén történő kompromisszum inkább megalkuvásnak tekinthető.

Az intelligencia fogalmát a pszichológusok nem nagyon akarják definiálni, kiegyeztek azzal a kompromisszummal, hogy azt mondják, hogy az, amit az intelligenciatesztek mérnek. Szerintem az intelligencia az evolúció során alakult ki. A túlélés lehetőségét növelte, hogy az élőlények mennyire voltak képesek előre látni az időben, mennyire voltak képesek felmérni a lehetőségeket. Így az intelligencia azon szituációk halmazával, és azzal az időtartammal mérhető, amelyben ez az előrelátás működik. A fejlettség egy bizonyos fokától, az embernél már az is számít, hogy milyen távon optimalizál a céljának eléréséhez, mert nem elég egyszerűen túlélni, hanem az is kérdés, hogy hogyan, milyen minőségben van az az élet. Hosszú távon érdemes optimalizálni. Ezért, bár a személyiség szintjén a hagymahéjak a múlt tapasztalatai alapján jönnek létre, de a belső értékeknek a jövőhöz, a megoldandó problémákhoz, feladatokhoz kell alkalmazkodni. A személyiség fejlődése során egyre árnyaltabbnak kell lenni a hagymahéj köreihez való viszonyulás.

Az én hagymahéjaimnak megfelelő köröket a környezet (a család, az iskola, a munkahely, a lakóhely, az ország) határozza meg, de a dolgot meg is lehet fordítani. Én is hatok ezekre a körökre. Milyennek szeretném ezeket? Kialakíthatom a jövőképemet bután is, amely megvalósíthatatlan, vagy olyan, amely végül nem is tetszene (ám talán mégsem ez a jelenlegi a lehetséges világok legjobbika). A gondolkodás vihet a nekem tetsző lehetséges jövőbe. Legalábbis ennek kell mindig lennie az első lépésnek, aztán jöhet a cselekvés.

Természetesen a jövőről való gondolkodásomat is determinálja a múltam, de ez a „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás” problémája, és nem mindegy, hogy a múltammal azonosítom magamat, vagy egy lehetséges jövőmmel. Az ember lehetőség (Ottlik Géza Iskola a határon című elbeszélése szerint 1000).

Ha azonban a jövőre helyezzük a hangsúlyt, akkor szükségképpen felmerül annak kérdése, hogy mennyire bízhatunk az ember környezetátalakító képességeiben. Miben bízhatunk inkább: a gazdaság evolúciójában, vagy a racionális gondolkodáséban. Ez a fejlődés szükségképpen jobb világot eredményez?

A gazdaság evolúciója különböző veszélyeket rejt. A rövidtávú maximális haszonra törekvő stratégiák nem csak a gazdasági környezetet változtatják meg gyorsan, ami további változásra kényszeríti a szereplőit, és e versenyben, akik nem tudnak fennmaradni, azok maguk alatt vágják a fát, hanem a természeti erőforrásokat is hamar kimerítik. Minél gyorsabb ez a „fejlődés” annál nehezebb az alkalmazkodás a véges globalizált világunkban. Csak a racionálisan gondolkodó ember szabhat mértéket.

 

A hagymahéj-elvet alkalmazzák a külső veszély elhárítására szolgáló védelmi, biztonsági rendszerek esetén (pl. légvédelem, határvédelem, belbiztonság, kémelhárítás) is. Ha nagyobb léptékben gondolkodunk, akkor meg kell állapítanunk, hogy az ember van a tápláléklánc csúcsán. A koronavírus-járvány ellenére sem veszélyezteti semmi, az egész bioszférára elképesztően erős hatással van, nincs külső ellensége. (Csak önmaga, de most nem akarok belemenni az ember környezetpusztító tevékenységének a veszélyeibe. Azt a problémát talán valamilyen áron majd megoldja.) A belső hibák ellen azonban mi véd? Lehet-e védekezni az elkorcsosulás ellen?

Ki őrzi az őröket? Ki a megbízható ellenőr? Nyilván senki, a legkülső hagymahéj védtelen. Neumann János azonban megmutatta, hogy az élő szervezetekhez hasonlóan megbízhatatlan elemekből is konstruálható tetszőlegesen megbízható rendszer. A konstrukció a következő: Tegyük fel, hogy a kívánt működést tökéletesen megvalósítja egy funkcionális egységek hálózata, ha ezek az egységek mindig hibátlanul működnek. Ez alapján úgy konstruálható megbízhatatlan elemekből egy megbízható rendszer, hogy a funkcionális egységeket szervek valósítják meg, amik több azonos sejtből épülnek fel. Az egyes sejtek hibázhatnak valamekkora – nem túl nagy – valószínűséggel, de így a többségük nagy valószínűséggel helyes eredményt ad. A funkcionális egységeket megvalósító szervek közötti információs kapcsolatot közvetítő szűrő-szerveket telepítünk, amelyek szintén sejtekből állnak, és a feladatuk az, hogy az információt úgy közvetítsék az egyik funkcionális szervtől a másikhoz, hogy amelyik szervből veszik az információt, azokból legalább 3 véletlenül kiválasztott sejt többségi eredményét adják tovább a másik szerv egy – szintén véletlenszerűen kiválasztott – sejtjének. (Az élő organizmusokban pl. a molekulák véletlen találkozásából, és reakcióik szerint valósulhat ez meg.) Ha ezek a szűrő-sejtek sem túl nagy (<1/6) valószínűséggel hibáznak, akkor az információt szolgáltató szerv sejtjeinek többsége nagy valószínűséggel az eredeti funkció szerinti helyes információt kapja, és azt többségében helyesen dolgozza fel, valamint a szűrő-szerven keresztül a helyes eredményt továbbítja. Ez a megoldás ugyan csökkenti a működés sebességét az eredetihez képest, de cserébe kapjuk a biztonságos működést. Ugyanis minél több sejt van a szervekben, annál biztonságosabb a működés. Ha van egy enyhe – szinte elhanyagolható (logaritmikus) – növekedés a sejtek számában, akkor elvileg akár az idők végezetéig is a kívánt módon működik a rendszer, feltéve, hogy a környezet lehetővé teszi ezt az eredeti működést, és a kismértékű növekedést. Látszólag ez egy demokratikus modell, mert a funkcionális egységek többségi eredményének meghatározásán és továbbadásán múlik a rendszer működése. Ez azonban helytelen értelmezés. Csak a funkcionális egységen belül érvényesül a többség, mégpedig csak a magasabb funkcionalitás érdekében. Az eltérő működés eredményét elnyomják. (Az emberi csoportosulásokban akár a társai is beárulják. Persze a társadalomra alkalmazva Neumann konstrukcióját nem kell feltétlenül egyéneket behelyettesíteni a sejtek szerepébe.) Valójában ez a konstrukció éppúgy lehet a tartós diktatúra receptje, mint a demokráciáé, ha kívülről nem rombolja le semmi. A természeti katasztrófákat leszámítva csak a különböző módon működő társadalmak közti versengés veszélyeztetheti a működésüket. Annak van esélye a másik kiszorítására, – és meg is teszi az erőforrásokért való verseny miatt, – amelyik hatékonyabb, amelyik fejlődőképesebb, és egyben amelyik biztonságosabban működik. (Nem kell feltétlenül háborúra gondolni, gazdasági verseny is megteszi.)

Ennek a gondolatnak most itt csak az a lényege, hogy az emberiség eljuthat demokratikus és diktatórikus stabil állapotba is, – és még kitudja hányfélébe, – de nem mindegyik lehet a célunk. Harari felvázol néhány ilyen disztópiát. A „fejlődés nem feltétlenül vezet el egy „jó” világhoz. (Akkor pedig a zsákutcából legfeljebb csak valamilyen földönkívüli erő szabadíthat ki, úgy-ahogy.)

Az emberiség minden bizonnyal valamikor az évszázad közepe felé eljut a szingularitáshoz, amikor már annyira felgyorsul a fejlődés, hogy az egyes ember a változást képtelen lesz követni, amikor az indukált folyamatokat semennyire sem lesz képes átlátni. Ekkor legfeljebb csak az információs algoritmusokban bízhatunk, hogy a döntéseink ne sajátmagunkat tegye tönkre. De ki tudja, hogy akkor ezek az algoritmusok kiknek az irányítása alatt lesznek – figyelmeztetnek sokan.

 

Kategória Szakmai anyag