A nagyravágyás blöffmestere – XII. fejezet

A nagyravágyás néha csak onnan ismerszik meg, hogy az illető füllent. Egy kicsit mond mást, mint a valóság. Az ember oly annyira szeretné, hogy a dolgokról már úgy lehessen beszélni, mint ami közelebb van a céljaihoz, hogy egy pillanatra el is hiszi, amit mond. Vagy ha nem, hát tudatosan blöfföl. S akár a nagyravágyó, akár a sarokba szorított politikus egy idő után belekeveredik a blöffökbe. Aztán amikor túlságosan is felhalmozódnak valaki körül a blöffök, a környezete elkezd gyanakvóvá válni.

A mi blöffmesterünk 2000-ben azt nyilatkozta például a telekeladásokról, hogy gazdaságilag nagyon jól járt a város. A minél több lakos bejövetelének programja ezzel szemben egy pilótajátékká alakult, de még mindig lehetett ügyesen kommunikálni: „évente 400 millió Ft hasznunk van a telekeladásból” – mondta. Mindebből csak annyi volt igaz, hogy a 93-as 47 millió bevételből felfutott 300 millióra, de ez egyrészt nem évi, másrészt nem 400 millió, harmadrészt pedig nem haszon volt, hiszen a kiadási oldal mindig jobban nőtt, mint a bevétel.

Nagyravágyás nélkül nincs eredmény, ez igaz. Leonardo például egy olyan nagyméretű lószobor építését ígérte meg mecénásának, amilyet még a világon senki nem készített, és nagy volt a veszélye annak, hogy a kor technikájával nem is lehet elkészíteni. Ez a terve nem vált valóra, ahogy repülni sem tudott, de nyílván való, hogy sok más elképzelése megvalósulását épp nagyravágyó természetének köszönhetjük.

A mi Leonardonk a polgármester volt, és a nagyravágyás eredménye volt a sok betelepülő, akiknek nem volt megteremtve a terep. A nagyravágyás eredménye a pazar külsejű iskola – aminek uszodája és tornaterme mégsem szabvány, hogy azért egy kis fusizás belecsússzon ebbe is. Sok cég omlott már össze azért, mert a reprezentációba ölt mindent. Leonardo da Vinci e fejezetben azért kerül elénk, mert a nagyravágyó emberi természet megjelenítője egy nagyravágyó korban, a reneszánszban. A polgármester máskor meg Mátyás királyt juttatta eszembe – aki szintén nagy reneszánsz uralkodónak tart a világ -, megint máskor úgy éreztem, a polgármester valamelyik felvilágosodásbeli filozófus szerepét játszhatná el egy színdarabban, és külső adottságai kiválóan alkalmassá tennék erre is. Mindeme nagyravágyó törekvés mellé másik színként a politikai blöffmesteri szerep társult, és ez sokat rontott a reneszánsz imázson. Legyen az a gondolatok, az építés, a művészeti vagy az ipari ismeretek terén. Nem a polgármester tehetett arról, hogy nem lehet igazi reneszánsz ember, hanem a mi korunk, amely már nem enged senkit sem polihisztornak lenni. Minden téren hiányzott a valódi elmélyült ismerete, de vidéki falusi tanácselnök lajstromban kétségtelenül kiemelkedő tehetségnek bizonyult a részterületeken is.

 

A Mátyás király-hasonlat a következő jelenetből származott: Egy közös interjú végeztével, a riporter elégedetten hátradűlve, hogy olyan nagyszerűt beszélgetett velünk, épp töltött volna magának valamit, ám a pohár alja minden ok nélkül leesett. Se az áldozat, se én ilyet nem láttunk még, de a polgármester azt mondta ő már igen. Azt mondtam, itt a magyarázat, hogy miért is tiltakozunk. Nincs az a technológia, ami anyaghiba miatt ne romolhatna el. Bármelyik cső, ok nélkül eltörhet, s akkor a veszélyes üzemünk felrobban. (Sokat beszélgettünk a riportban is arról, hogy jó-jó, veszélyes anyagokkal dolgoznak, de az ember kézben tarthat mindent.)

Nem volt a polgármester Mátyás király, mert a nagy magyar uralkodó értett a jelekből, még babonás is volt, míg a mi uralkodónk se babonás nem volt, de a modern fizikai jelekből sem értett. Olyan volt, mint azok a felvilágosodásbeli filozófusok, akik azt hitték az ember mindenhatóvá válhat.

A reneszánsz ember a világ közepén érezte magát, úgy gondolta a tudomány segítségével mindent megoldhat, és hogy voltaképp az isten fölé emelkedés az igazi kihívás. Persze a reneszánsz ember számára nem Isten volt a legfontosabb, hanem saját maga, és a világba vetett víziója, és a papságot csak eszközként használta, hogy épüljön a tudomány, terjedjen a kultúra. A polgármester sem járt templomba, valószínűleg vallásos sem volt, s ha lett volna Istent csak legyőzni akarja, és a papságra is úgy talált rá, mint olyan eszközre, akik az oktatás terén olcsóbban felhasználhatók. (E sorok írásakor egy másik nagyravágyó terve épp egy hatalmas egyházi iskola megteremtése.)

Reneszánsz ember volt azért is, mert mindenhez értett, mindent tanult, és mindent látott már, vagy legalábbis az egyszerű emberek előtt ezt a szerepet játszotta. Igaz, a mi korunkban, akik ezt állítják magukról, azokat Háry Jánosoknak hívják, mivel a mi korunkban szemben a reneszánsszal már nincs lehetőség a polihisztorságra.

A polgármester víziói a városhatárig terjedtek, ennél tovább – bármennyit utazott is – álmaival nem jutott. Nem a jelenben élt, mikor is úgy képzeljük, hogy nem mi uraljuk a bolygót, hanem a bolygónk büntet minket saját önhittségünkért. A jövő nem a háborúk miatt kétséges, hanem amiatt, hogy a magunk által teremtett civilizációért felszámoljuk a természeti erőforrásainkat.

Egy kissé fusizós reneszánsz ember uralkodott egy posztmodern értékeket kóstolgató közösségen, ahol a modernitás nagy projektjeit, mint például vízlépcső, meg multinacionális beruházások hátrányt élveztek az élhető környezettel szemben. Egy négyszemközti beszélgetésünk során a polgármester példát akart nekem keresni a szép és esztétikus vízlépcsőre. Helyi kérdőíves kutatásomból kiderült, hogy a mai emberek nem is értik a párosítást: miként lehet egy ipari üzem szép? Jóllehet persze lehet üzem és üzem, vízlépcső és vízlépcső közt ilyen különbség, de alapjába véve nem az ipartól várjuk esztétikai élményeinket. A reneszánsz ember, de az ötvenes évek kommunista víziójával megáldott ember is ettől várta.

A kis falu értelmiségi polihisztora, a falu határát átlépve már a dilettantizmus vádjával került szembe. Pedig szerette volna átlépni ezt a határt. 98 júniusában az országos választásokon indult, és programjában támogatta a nagymarosi gát megépítését. Azt a gátat, amely elleni tiltakozás tulajdonképpen a rendszerváltás szimbóluma volt. Nagyfokú az „idők szavát nem értő” gondolkodásra vallott, ha valaki ezt a hibát elkövette, s csupán az mentheti fel, hogy maga az akkori miniszterelnök is titkos tárgyalásokat folytatott a vízlépcső továbbépítéséről. (Az akkori miniszter pártja el is veszítette a választást, a mi polgármesterünk be sem került a parlamentbe.) A polgármester egyébiránt mindig is hitt az ipari létesítmények nagyszerűségében, hiszen az emberi alkotás ereje testesült meg így, és neki fontos volt a természet legyőzésének magasztos programja.

Egy óriási kört láthatunk itt az emberiség történetében, amely kezdődik a reneszánsz individuális egyén tudásimádatával és bölcselkedés szeretetével, folytatódik az ötvenes évek egyszerű sablonjaival, az individualitás szétverésével, de mégiscsak az emberi közösségbe vetett vallásos hittel, és zárul az individualitás visszajövetelével, a közösség lenézésével, az üres klisék használatával, és az ipar imádatával. A polgármester egyszerre volt független mindettől, és egyszerre integrálta magába az összest. Azt viszont véleményem szerint nem értette, hogy milyen az a világ, ahol a természetvédelem az elsődleges, és ahol a jogkövetés becsülni való.