Zsolt Péter elemez – Új professzió, orvosi hivatás

Az „új professzió” kifejezés azt jelenti, hogy a hivatások, bármilyen hosszú múltra is tekintenek vissza, a XXI. századi kihívások hatására újjá kell alakulniuk. Társadalmi küldetésük ugyan olyan központi, de a területek szétaprózódtak, technizálódtak, s komoly a veszély, hogy elszakadnak eredeti küldetésüktől. Összesen négy hivatás van, amelyről mindenki egyet ért, hogy hivatás, ezek a jogász, az orvos, a tanár, és a lelkész-pap. Szerintem ide sorolódik még a legfiatalabbak közül az újságíró, és igen csak küzdött mindig ezért a rangért a katona, a bűnüldöző vagy a köztisztviselő is, de mindezeket most hagyjuk.

Csak az orvost választanám ki elemzésem tárgyaként, és mindezt megtettem volna már korábban is, de pl. három évvel ezelőtt azzal, hogy az egyesületünk indított önkormányzati képviselőjelöltet olyan területen, ahol orvosok is indultak, akár érdekvezérelt politizálásnak is tarthatták volna az itt következő sorokat, mostanra azonban ezek az érdekek elhárultak.

Az orvosi hivatás mint minden hivatás elismertségnek, komoly presztízsnek örvend. Amennyiben a presztízst elveszítenék, úgy a hivatásnak is oda volna. A hivatás elismeréséért önfeláldozó elkötelezettséget is elvár a társadalom, ha csak pénzért tenné valaki, amit tesz, szintén elveszhetne-e rang. Az egészségügyi finanszírozási modellek különbségei a XX. századra elképzelhetővé tették a gazdasági cserén alapuló gyógyítást, melynek megvan a története, és az a pozitív haszna is, hogy az ilyen cserék szolgáltatásként fogják fel a gyógyítást, és partnernek számít a beteg. Ugyanakkor ez a kapcsolat presztízscsökkentő. A XXI. századi modellek visszatérést mutatnak a társadalmi szolgáltatású gyógyító intézmények erősödése felé, miközben a paternalizmus helyett a betegjogok is felerősödnek, és a szolgáltató, partneri viszony lép előtérbe.

Még emlékszem arra az időre (80-as 90-es évek), amikor a megmondó, de döntéseiért felelősséget vállaló orvos egyszer csak elkezdett átalakulni tanakodó, a beteg jóváhagyása nélküli felelősségelkerülő béna kacsává. Az internet jóvoltából pedig már volt módomban figyelmeztetni egyik orvosomat, hogy a javasolt gyógyszerek közt, melyet állapotomra használhatnánk van olyan, amelyiket Németországban rákkeltő gyanú miatt épp kivontak. Mire orvosom jelezte, hogy tudja, de Franciaországban és Magyarországon nincs ilyen kivonás. Értelemszerűen azért egy másikat választottunk.

Az Internet miatt a beteg mint partner tovább erodálja a hagyományos orvosi tekintélyt, de nem azét, aki tud ezzel mit kezdeni. Az természetesen nem szerencsés, ha az orvos teljesen lemarad a beteghez képest, és az sem, ha nem tud mit kezdeni a beteg megrendelői pozíciójával. De nincs veszve semmi, mert itt van az új modell, az orvos mint nyomozó. Ld. Dr. House.

A hivatás magvát sem érte sérelem: az orvos az élet védelméért van. Az életet szolgálja. Ez mindig is beszűkítette a mozgásterét. Nem mehetett el sorkatonának, és nem lőhette az ellenséget, mert a golyó ugye nem az élet védelmét szolgálja. Cserébe a vöröskeresztes autót nem illett lőnie senkinek, és nem is lőtték, mert tudták, hogy az orvosok az ő életükért is küzdenek, ha úgy adódik. Ámbár manapság mintha nem tisztelnék a vörös keresztet, és mintha sok orvos át is lépné az esküjével kapcsolatos határt: eutanázia, abortusz.

Néhány vita az elmúlt évtizedekben arról is szólt, hogy a megváltozott körülmények – orvos a technikával küzd, nem a betegre figyel, az életminőség fontosabb, mint az élet, az abortusz szükséges rossz stb. – a figyelmet át is irányította arra, hogy a társadalom szabályozása lépjen be. Elvégre pl. a klónozás nem az élet ellen van, de ettől még korlátozandó, és az erőforrások elosztásába is – melybe korábban csak az orvosok döntöttek – megjelent a politika. Elkezdtek bizottságokat felállítani, melyben az orvos csak az egyik volt a kényes döntések meghozatalához. A halott férfi ondójából lehet-e mesterséges megtermékenyítés, ha az özvegy ezt kérvényezi egy olyan feladvány, melyet az orvos nem is akarhat pusztán maga megoldani. Ezeket a komplex bizottságokban realizálódó társadalmi segítséget igénylő dilemmákat kezdte el vizsgálni az új tudományterület, a bioetika, mely kiszorítani látszott az orvosetikát. A XXI. századra viszont megint visszaerősödni látszik a hagyományos orvosetika, azon belül is az orvos-beteg kapcsolat.

A professzióba tanulás nélkül bekapcsolódni nem lehet, autonómmá kell válni, és a kliensekkel folytatott kapcsolatot belső intézményesített etikai irányítás kell jellemezze. Ezek a szempontok folyamatos támadás alatt vannak, hiszen egyre több a gyógyításhoz kapcsolódó szakterület (a dietetikustól a természetgyógyászig), az autonómiát bomlasztja maga az orvos is, hiszen olyan társadalmi és üzleti kísérletekbe is fog, amelyek szakmáját másodrendűvé tehetik, sőt, amelyeknél szakmája csak eszközzé válik, az intézményes etikai irányítás pedig sokszor botladozik. (Ld. pl. az amerikai egészségbiztosítók fizetett orvosait, akik akkor kaptak honoráriumot, ha egy betegről be tudták bizonyítani, az ő biztosítása kevés az ellátáshoz. A szakmai intézményesített etika az ilyen ösztönzőkkel szemben határozottan fel kellett volna lépjen.)

Az orvostársadalom etikai szervezetei nem mindig vannak felkészülve azokra a változásokra, melyeket a társadalmi átalakulások és az új struktúrák rájuk zúdítanak. Nem volt igazán felkészülve az öngondoskodós biztosítási rendszerre, amely lassan kiiktatta az altruizmust, nem készült fel a gyógyszergyártó cégek globális érdekérvényesítő tevékenységének és mechanizmusainak kivédésére, amely az erős piaci pozícióval rendelkező gyógyszergyárak termékeit forgalmazta, és elnyomta a kritikát vagy akár meg is vásárolta a tudományos ellenállást. Az orvosokat a gyógyszer felírásoknál pedig a rendszer korrupcióba nyomhatta.. De az olyan rendszerváltásokra sem készült fel a kamara, mint a magyar, ahol a privatizáció során az állami vagyon szétosztása kezdődött el, melyekben az orvosok egyéni érdekeik rabjaivá válhattak.