Zsolt Péter elemez – Egy nárcisztikus középszer a náci közigazgatásban – Miért nem volt normális Eichmann?

Zsolt Péter elemez – Egy nárcisztikus középszer a náci közigazgatásban – Miért nem volt normális Eichmann?

A Spectrum Miből lesz a náci? című egyik epizódja Eichmannról készült. Több jelenet látható a jeruzsálemi tárgyalásról, főként a száját fintorító vádlottról, de inkább csak a társadalmi hátteret ismerhetjük meg. Kissé sokat ismétlik az „ártatlan vagyok, mert parancsra tettem” védekezést. Eichmann azt mondja, ő épp olyan volt, mint a postások meg a vasutasok, csak tette a dolgát. Ez sem új, de azért találni olyat, amit legalábbis én még nem hallottam tőle: „azt tanították nekünk – mondja -, hogy engedelmeskedjünk a feletteseinknek.” – Nem ildomos egy egész népet pellengérre állítani, de hát a németeknek Hitler fénykorában tényleg ezt tanították. (Ld. még a német fiatalok oktatását Romániában.)

Az angol dokumentumfilm nem tudja beváltani a címben tett ígéretét. Épp az nem derül ki belőle, hogy miből lesz a náci? Ez nem pusztán szociálpszichológiai kérdés, ahogy Eichmann magyarázza a történteket. Ő azt mondja a tárgyaláson, hogy ha jó vezetői lettek volna, akkor ő jó ember lett volna, neki nem volt szerencséje. Szerinte neki az egészhez semmi köze, vannak tehát szerencsés népek jó vezetőkkel, meg szerencsétlenek.

Nem csak szociálpszichológiai kihívással küszködik az, aki válaszolni szeretne a „miből lesz a náci” kérdésre, hanem pszichológiaival is. A film nem ismerteti azt a közszájon forgó eseményt, amikor az Eichmann cellájából kijövő pszichológus azt mondja, hogy egy teljesen normális emberrel beszélt, de a beszélgetés őt magát – értsd a pszichológust – összeroppantotta, megbolondította. Ő már ezek után sose lesz normális.

Mentségére szolgáljon, azt hiszem nem volt még olyan fejlett a korabeli pszichológia, nem volt igazán kulcs ahhoz, hogy megragadja emberünk személyiségtorzulását. Gondolom freudi alapokon elfojtásokat, neurózisokat, bűntudatot, hisztériát, esetleg súlyosabb dolgokat, mint például skizofréniát stb. keresgélt és hát egyik problémát sem talált, mivelhogy Eichmannak valóban nem voltak ilyen problémái.

Kár, hogy a film nem idézi Hannah Arendtet, akinek a döbbenete ugyan ebből a felismerésből származik: Eichmann normális, tehát a gonosz nem őrültként végzi a pusztítását a világban, hanem engedelmeskedő kisemberként. Arendtnél ebből lesz a radikális és banális gonoszság megkülönböztetés, de a dokumentumfilm talán megijedve a kihívástól, nem akart elmenni a filozófia irányába.

Megtudhatjuk viszont, hogy a vádlók legfőbb igyekezete bizonyítani, hogy Eichmann maga is kegyetlen. Hannah Arendt tudósításaiban még úgy számolt be erről az ügyészi igyekezetről, hogy katasztrófális erőlködés volt. Eichmann személyesen nem ártott egyetlen zsidónak sem, nem volt antiszemita, és ha az életrajzát böngésszük ki is derülhet, hogy egy nem vérszerinti zsidó rokona miként karolta őt fel. Személyes oka a zsidók gyűlöletére végképp nem volt, és azt hiszem ezt hangoztatta is. Ám a film azt állítja – szintén a per ügyészi vonalát folytatva -, hogy mégsem volt az a semleges és engedelmes hivatalnok, aminek beállítja magát, mert élvezte a munkáját. Egy hangfelvételt találtak, mely Eichmann braziliai bujkálásának idejéből származott. Ebben azzal dicsekszik, hogy milyen fontos feladatot látott el a zsidók pusztításában. A film belekapaszkodik a dicsekvésbe, mert ha valaki dicsekszik, akkor vannak érzelmei, ha bűnös tevékenysége kapcsán dicsekszik, akkor pedig bűnös.

Hogy legyen fogalmunk arról miképp viselkedik az engedelmeskedő hivatalnok, van egy részlet, melyet a film elmesél: mikor Eichmann megtekintett egy zárt teherautóba bevezetett kipufogógázzal meggyilkolt szörnyű eseményt, erről olyan jelentést írt, hogy az eljárást nem javasolja, mert lassú és nem kellően hatékony. Később a hatékonyság növelése érdekében ciklonB-gázt rendel valamelyik vállalattól.

A film tesz utalást arra, hogy van, aki mérges gázt készít, van, aki a barakok építéséhez szállít téglákat, van, aki mérnökként megtervezi az elgázosító helyiségeket, van, aki síneket rak le és van, aki csak vasutasként embereket szállít a haláltáborokba. Ilyen a modern állam. Ám a náci állam lényege, a politikai rendszer alapja, a hálás és középosztálybeli hivatalnokok tömege, az állami alkalmazottak, kiknek száma a náci rendszerben a többszörösére duzzadt. Kicsit rácuppan a film a hivatalnokrétegre. Kétségtelen az egzisztenciális bizonytalanságból az erős állam ölelésébe kapaszkodó embermilliók alkották a náci rendszer bázisát, azaz nem az elit – bár a későbbi részekben erről többet is megtudhatunk – és nem a munkásosztály, hanem az eichmannok. Normális átlagemberek.

Nézzük mégis meg a mai pszichológiai ismereteinkkel, hogy mi az ami Eichmannál mégis személyiségtorzulás, hogyan ragadhatjuk ezt meg. Mert bár sok hozzá hasonló ember van, a többségünkből még se lehetne Eichmannt faragni, vagyis ha Eichmann normálisnak is tűnik, személyisége nyilván fejletlen, s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy nem volt még a tárgyaláson sem bűntudata. Akkor nála mégis valami defektnek kellett lennie.

Ma már tudjuk, hogy a bűntudat kifejlődésének képessége az egészséges felettes én. Ám emberünknek ha volt is felettes énje, az teljesen összeolvadt Hitlerrel, ami nem csak azért nem lehetett egészséges, mert egy egészséges ember nem azonosul Hitlerrel (tömegek azonosultak!), hanem azért sem, mert egy egészséges felettes én nem külső kapaszkodókat talál, nem egy másik ember kiszolgálója. Önmagában a jelenség egyáltalán nem ritka. Hajdan az indiai nőknek például a férjük nem csak uruk volt, de tanítójuk és mesterük is. Ilyenformán mondhatjuk, hogy az ő felettes énjük sem érte el azt a személyiségfejlettséget, amit ma elvárunk bárkitől.

Eichmann rossz képességű tanuló volt, a családja lenézte, számos megaláztatáson ment át emiatt gyerekkorában, ami miatt nem alakult, nem fejlődött az énje egészségesen. A hangfelvétel dicsekvéséből pedig számunkra az valószínűsíthető, hogy Eichmann nárcisztikus volt. Márpedig a nárcisztikus személyiség mögött egy igen korai gyerekkori énfejlődési elakadás van, melyet a 70-es évektől ír csak le sok-sok pszichológus. E szerint az Én-nek el kell szakadnia a világgal való egybemosódástól, rá kell ébrednie, hogy nem omnipotens. A szétszakadás traumája nélkül empátia sincs. A nárcisztikus személyiségtorzulás egy nagyon korai énfejlődési elakadás, két éves kor körüli.

Ha ma menne be egy pszichológus Eichmann cellájába, alighanem az után nyomozna, hogy miért gondolja magát Eichmann különbnek mindenkinél, miért tartja szebbnek, okosabbnak, miért gondolja, hogy joga van bárkit manipulálni maga körül, miért hiszi magát felsőbbrendűnek és miért nem érzi át mások lelkiállapotát. A pszichológus valószínűleg megállapítaná, hogy Eichmann nem pszichopata, azaz önmagában még csak az sem fontos számára, hogy máson hatalmaskodjon, a sérülése ennél enyhébb, mégis a nárcisztikusság egy olyan személyiségfejlődésbeli elakadás, mely egyáltalán nem tekinthető normálisnak. Azt gondolom, hogy ez a felismerés – a film ilyesmiről nem szólt -, eredményezhet némi megnyugvást, mert a világ döbbenetét vele kapcsolatban a normális átlagember hozta, és rázza meg a mai napig. Eichmannt a mai pszichológiai tudásunkkal már nem tartjuk egészségesnek, normálisnak.

Ilyen módon új reményeket is megfogalmazhatunk. A közigazgatás világába ha egészséges személyiségeket helyezünk, akkor nem ismétlődhetnek meg az Eichmannhoz hasonló kegyetlenségek. A közigazgatásban dolgozók nem saját identitás nélküli engedelmes gépek, sőt, ennél is rosszabbak, olyanok, akik saját nagyszerűségüket látják kiteljesedve a pozícióikban. Nem szívja őket fel a szerepük, azaz nem csak fogaskerekek, hanem ezen kívül anyák vagy apák, testvérek meg házaspárok, olyan állampolgárok, akik bármikor más munkahelyen is megállják a helyüket. Tehát nem egy hivatásrend örökös tagjai.

A mai közigazgatásnak már nem engedelmes szolgákra van szüksége, hanem autonóm, valóban egészséges emberekre. Az eichmannok ideje még nem járt le, mert még hallani olyan főnöki megnyilvánulást, hogy „maga nem azért dolgozik itt, hogy gondolkodjon”. De aligha lehet a jövő az, hogy személyiségtorzult emberek kerüljenek a legmagasabb posztokra. Ennek felismerése felveti az önkorlátozó, visszacsatoló, a hierarchikus rendszerek továbbfejlesztésének szükségességét.

Kategória Szakmai anyag