Zsolt Péter elemez – A bosszú

A tanulmány alább pdf-ben olvasható.

A bosszúval való foglalatosságom hosszú időre nyúlik vissza, de legalábbis 2010-ig biztosan. Ekkor vettem észre, hogy a demokrácia különlegessége nem az, hogy abban eltorzulnak és tartóssá teszik berendezkedésüket a győztesek (gondolhatunk éppen Veresegyházra, de másra is), hanem az, ha megmaradnak a tisztességesség talaján, s nem nyomják el politikai riválisaikat. Ennek pedig jelentős aspektusa a bosszútól való félelem, azaz az, hogy fordulhat a kocka és akkor a korábban hatalmon lévő szorul méltányosságra. Mindez persze hosszú távú gondolkodást igényel, s bármilyen intelligensek is vagyunk a rövidtávú érdekkövetés fajunk sajátja, a hosszútávú szabálykövetést kultúrának hívjuk.

A bosszú természetrajzát kultúrtörténetileg is áttekintem, aztán a második részben szociálpszichológia jön, valamint  egy hálózatelméleti ötlet, melyet „diádikus oszcillációnak” nevezek. Ez azt jelenti, hogy főnök-beosztott munkahelyi kapcsolat az élet más területén fordított viszonyt jelenthet. Ám itt belépett két új probléma, amit több éven keresztül nem tudtam megoldani, ezért aztán tologattam is az írást.

Mert lehet, gondoltam, hogy a diádikus oszcillációval rendelkező közösségek gyors potenciális bosszúlehetősége civilizál, de épp ez a hálózati struktúra jellemzi a korrupciós társadalmakat is. Továbbá egy barátom észrevételei is gondot okoztak, aki azt mondta, hogy az ilyen diádikus helyzet akár működésképtelenné teheti az intézményeket, mert a főnök nem akarja majd kiadni az utasítást, nehogy megsértse a barátját.

Aztán egy szép napos reggel úgy ébredtem fel, hogy megtaláltam a megoldást.