VERESégek, halmozódó kudarcok – XXV. fejezet

Senki sem hinné el nekem, hogy vereségek nélkül meneteltünk. Bár az igaz, hogy a spontán összeverődő társaság, amelyik először még elnézést kért, és megkérdezte, hogy beülhet-e a képviselőtestület ülésére, és amelyik azt sem tudta, hogy ezt kérés nélkül is megteheti nagy utat tett meg. Igaz, hogy először folyamatosan mentünk fölfelé, és egyik sikerünket arattuk a másik után, de egy idő után ez a széria véget ért.

1. Közéleti kudarc, kimerülés

Civil voltunk nem volt szimpatikus azok számára, akik integrálódva a helyi hatalmi struktúrába már elveszítették szabadságukat. Részben erről szólt az előző két fejezet, de itt egy új gondolattal is szeretnék előállni. A betelepülők – különösen azok, akik még gyerekeiket is más iskolába járatták – helyzetüknél fogva, mások, helyiek és őslakosok közül politikai ellenzékiekként, és/vagy egyszerűen csak természetüknél fogva megbotránkoztatóan szabadok voltak.

Két civil közegről beszélhetünk általában, egy függetlenről, és egy függőről. A kettő annál inkább ellensége egymásnak, minél antidemokratikusabb módon és eszközökkel működik a helyi hatalom. Innen a tézis, hogy nem működő demokráciákban a civilek csak még inkább igazodnak az elithez, és maguk is részeivé válnak az antidemokratikus berendezkedésnek. Ebbe a szabadságát vesztett civil életbe csöppenve, amibe itt kerültünk, a régebb óta működő civil kör hatalom-legitimizálóként működött. S mivel ez a hatalmi konstelláció immár túl autokratikussá vált, túl sok hiba halmozódott fel, amit egyre nehezebb volt takargatni, mi, azzal, hogy kritizálni kezdtünk, olyanok lettünk a magunk független civilségével, mint elefánt a porcelánboltban. Hát persze, hogy mivel a helyi médiumokat és az informális nyilvánosságot is a „régi civilek” uralták, el kellett szenvednünk kudarcokat.

A velünk szimpatizáló lakosok között is szeretet, bátorítás és remény mellett az idő múlásával megtapasztaltunk a reménytelenséget, a tehetetlenséget, és a kimerülést. S ezek is aggasztó jelek voltak, nem csak az ellenséges megnyilvánulások. Az ellenséges megnyilvánulások mögött nem csak a rosszul működő helyi demokráciához vonzódó érdekcsoportokat találtunk, hanem egy velünk ellentétes gondolkodásmódot is. Kudarcként éli meg az ember azt is, ha nem tudja saját nézőpontját elfogadtatni, sőt még megértetni sem.

2. Intellektuális kudarc

Ezekben a napokban volt egy egész Európára kiterjedő élelmiszerbotrány, s talán ezzel a példával sikerül ezt körbejárnunk. Egy guargumi nevezetű anyagba mérgező dioxint találtak. A civilizációs megdöbbenés oka az volt, hogy eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy ebben az elállósító-sűrítő és -stabilizáló anyagban (ennek a neve volt a guargumi) mérget keressenek. (Dioxin után a húsokban nyomoztak eddig.) Vagyis elvileg, mivel rengeteg guárgumit megettünk már életünk során, akármennyi dioxint is megehettünk, és ezt senki sem tudhatta.

Gyakorlatilag senkinek sem volt érdeke, hogy guargumi segítségével dioxinnal megmérgezze a fogyasztókat. Az élelmiszer-előállítók ezt nem szándékosan tették, a guargumi készítők szintén nem. Mégis, ahol nincs összeesküvés, nincs érdek – mint az ólmozott pirospaprikánál – ott is lecsap az ember saját magára, multinacionális termelési technikáival egyik pillanatról a másikra egész kontinenst beteríthet méreggel.

A mi gyárunknak – tudtuk – nem érdeke a baleset, sőt a környezetszennyezés sem, mégis, egy olyan rendszer részesévé váltunk, melynek ők is, mi is haszonélvezői, működtetői lehettünk volna. A baleset, melynek lehetett akármilyen kicsi valószínűsége, a házak közelébe építve maximalizálta a potencális szenvedést. Ilyen közeli építkezés a legbiztonságosabb, de nagyot robbanni tudó gyár esetében is felelőtlenség volt, még ha a balesetnek nem is volt nagyobb valószínűsége, mint annak, hogy egy állagjavítószerrel megmérgezik Európát.

 

 

A globalitásra épülő világ elképesztő problémákkal néz szembe, melyben még a mi multink is csak sodródó kis kavicsnak számít. Valahol – a helyi közösségeket leszámítva – mindenkinek az áll érdekében, hogy ilyen gyárak működjenek, miközben koránt sem biztos, hogy ez szolgálja a fenntartható fejlődést. Sőt, ahogy azt Argentína példája mutatja, egy szociálisan lefelé csúszó társadalomban, a multik egy igen szűk hazai elittel együtt remekül megélnek, de miközben a makrogazdasági mutatókat javítják, az emberi közösségek a béka feneke alá kerülnek.

A civilizációnk a guargumi-problémára csak azt a megoldást tudja kitalálni, hogy laborokat, meg bürokratákat állítanak csatasorba, ahol az élelmiszerekben minden ilyen tartalmú anyagnál is szúrópróba szerűen ellenőrzik a dioxint. Az emberek egy része számára ez tökéletesen megnyugtató, másik része viszont nevetségesnek tartja, mint a szénakazalban való tűkeresést.

 

 

Akik megnyugodni akartak valójában nem akartak szembenézni a kiszolgáltatottsággal. Hasonlóképp nem akartak az ETO-val sem foglalkozni, amivel a mi gyárunk fertőtlenített volna. Azt akarták hinni, hogy minden kézben tartható. A polgármester megígérte nekik, hogy nem lesz baj. De vajon azok az állami tisztviselők és politikusok, akik azt állítják, hogy nem lesz többet dioxinméreg a guargumiban maguk is elhiszik amit mondanak? Mert a mi polgármesterünk egész biztos volt benne, hogy nálunk az ETO nem okozhat gondot.

Másutt esetleg igen, de nálunk nem.

Bámulatra méltó ez az önszuggesztió, vagy csak egész egyszerűen nem értette ő sem, hogy is áll ma a világ a maga teremtette technikáival

Mert ez a világ, amiben élünk nagyon különös körforgásban van a vegyiparát illetően. Ugyanazzal az iparral, amivel megvéd, egyúttal szennyez is, és amivel szennyez a termék előállítása során, attól véd meg a termékével. Mert nem csak az ETO-ról volt szó, hanem, hogy – mi éltünk a gyanúperrel – itt virológiai anyagokkal akarták megtölteni a fecskendőket. Ha egy részüket tényleg Afrikába akarták szállítani, akkor afrikai legyengített vírusokkal, olyanokkal, amelyekkel szemben itt nem alakult ki a lakosságban immunitás.

Sok esetben akaratlanul a civilizációnk állítja elő az újabb betegségeket: ipari baleseteivel, haditechnikai anyagok kiszivárgásával, vagy csak egyszerűen a civileknek szánt iparával, hiszen ezekkel is allergiát, vagy rákot okoz. Az egyik képviselő ezeket a gondolatokat rémisztgetésnek tartotta, s úgy nyilatkozott, hogy csak a gyár letelepítése oszlathatja el az aggodalmakat. S miután ezt elmondta, megnyomta az IGEN gombot.

3. Hivatali vereségek

Legfájóbb azonban nem a helyi civilekkel való vita, hanem a hivatalokkal való küzdelmünk volt. Se a regionális szintű környezetvédelmi hatóság, se a rendőrség, sem pedig a bíróságok nem adtak nekünk igazat. Sőt, a környezetvédelmi felügyelet másodfoka is helyben hagyta az elsőfokú engedélyezést, mely szerint a gyár alapításához még hatásvizsgálat sem szükséges. Kijelentették, hogy a gyár nem veszélyes. Utólag még a nyakunkba akartak csapni egy magas illetéket – személyesen azoknak, akik ügyfélként bejelentkeztek az eljárási folyamatba -, mintegy fenyegetésül az akadékoskodásunk miatt. Fellebbezőknek neveztek minket, nem pedig állampolgári jogukkal élő ügyfeleknek.

 

 

A környezetvédelmi hatóság eljárásukban ugyanakkor a valódi érdemi észrevételekre nem reagált, a jelentékteleneket pedig beidézték. Elképesztő volt a hivatalok viselkedése, és érvelés nélkül állapították meg nyolc magánszemélyt – mely tulajdonképpen a mi alakuló egyesületünket takarta – valamint a természetvédelmi egyesületet megemlítve, hogy „a fellebbezések nem alaposak”.

A magyar nemzetgazdaság épp az elmúlt évtized legrosszabb állapotában volt, ezért nem pusztán a mi városunk remélt valami kis enyhítést saját eladósodására a multitól, de még inkább az egész ország. A hatóságokban azok a bizonyos kafkai csápok csak működtek, a minisztériumok, vagy akár a kormány azért lobbizott, hogy a gyár letelepülhessen.

Más esetben az állami szervek gyengeségük okán, vagy épp azon oknál fogva, hogy túl bonyolultnak találták a helyzetet, ellenünk fordultak. Először ugyan dolgozgattak a beadványokon, de aztán az elutasítások az augusztus hónap végén úgy jöttek, mint a visszapattanó pingponglabdák.

Jogilag csak az eljárások rendjébe tudtak belekapaszkodni ehhez értő barátaink, de a lényegi kérdésekben nem született számunkra kedvező döntés. Az Alkotmány Bírósághoz egy ügyben terveztük, hogy fordulunk, nevezetesen abban, hogy az önkormányzati rendelet, amely szabályozta a népszavazás kiírásának módját, voltaképp nem felelt meg a hazai jogszabályoknak.

Vagy az engedély nélküli tereprendezésnél a rendőrség például kiszállt a helyszínre, az illegális hulladéklerakást leállította – melyet a polgármester rendelt el! -, de másnap folytatódott a „tereprendezés”. Minden sarokra ugye nem lehet rendőrt állítani, így minden környezetszennyező mellé sem, s gyakorlatilag a rendvédelmi hatóságok is tehetetlennek mutatkoztak. (A mi demokráciánk gyengesége nem a jogszabályok hiányosságában rajzolódott ki előttünk elsődlegesen, hanem a jogszabályoknak való érvényszerzés gyengeségében.)

A környezetvédelmi hatóság is úgy ítélte meg, hogy az a gyár, amelyik egy sereg robbanógázzal dolgozik, és amely a világ egyik legveszélyesebb vegyületével fertőtlenít – tekintve ugye, hogy más nincs is – nem igényel hatástanulmányt. Kérdés persze akkor, hogy mi igényel, ha egy multi, amely logisztikai központnak szánja hazánkat, és amely fertőtlenítőközponti álmokat sző nem. S ha egy ilyen vállalatnak nem kell, akkor voltaképp miért is kéne bárkinek, bármikor hatástanulmányt készíttetni?

A választ erre tudtuk. Ennek a cégnek azért nem kell, mert beindulásának időpontjában még nem indokolt, később pedig, amikor a termelékenysége felfut, és bevezeti a fertőtlenítést, majd meglátjuk. Ügyes. De azért mindehhez a hatóságok asszisztálása is kellett…

4 Önszerveződő ténykedéseink kudarcai

Saját ügyeinkben sem voltunk mindenben azon a szinten, ahogy szerettük volna. Például a riadólánc, ami gyors összehívását eredményezheti egy tiltakozó közösségnek úgy, hogy mindenki tudja, hogy kiknek kell szólnia, nem működött. Igyekeztem mindig először kipróbálni, hogy miből is főzhetünk, és csak ezután akciózni. Így például a gulyásparti megszervezése, bár sok energiát elvitt, egyúttal annak kipróbálása is volt, hogy mennyien vagyunk. Erre építve szerveztük a tüntetést, de ez is bizonyos értelemben kudarc volt, mert ahelyett, hogy arra többen jöttek volna el – ahogy azt korábban is írtam már -, csak kb. a korábbi bulin jelenlévők harmada vett részt.

A riadólánc szerencsére csak egy főpróbán, egy kevéssé fontos eseményen mutatta meg, hogy nem működik, nem pedig éles helyzetben. Kudarcot éltünk át a hangosítóval való város körbejárással, mert technikailag nem tudtuk összeszerelni, a táblákkal való megjelenésben, vagy az aláírásgyűjtési akciókban, és még sorolhatnám.

Persze ne felejtkezzünk meg az ellenfél hasonló gyengeségeiről sem. Például a polgármester, a tüntetésünkre kiküldte a nyugdíjas klubbot. A nyugdíjasok kényelmesen leültek a padokra, az idő kellemes volt, meg végre történt is valami. Nem látszottak ellenségnek, sőt, a beszédem végére jó néhányan elbizonytalanodtak, és velünk kezdtek el szimpatizálni. Továbbra is szerették a polgármesterüket – akivel esetleg még néhány évtizeddel korábban fordultak is egyet a táncparketten -, csak éppen ezzel a beruházással nem értettek már egyet.

Erőtlenséget mutattunk a közterületeken való szavazatgyűjtői jelenléttel, és az egészségügyi konferenciát sem tudtuk összehozni, elsősorban azért nem, mert akik bevállalták volna, végül lemondták. Igyekezetünk nagyon fontos helyeken nem volt elegendő, és nem ritkán azon vettük észre magunkat, hogy egy-egy feladathoz csak ketten-hárman maradunk, a többiek magándolgaikat végzik, dolgoznak, belefáradtak.

Mi pénz és támogató nélkül, olyan háziasszonyokkal körbevéve, akiknek minden energiájuk ráment a kisgyerekekre, és olyan férfiakkal dolgoztunk össze, akik meg reggeltől 4-ig munkában voltak, és körülbelül 6 órára értek haza. A háziasszonyok nem tudtak kimenni agitálni, mert a gyerekekre kellett vigyázniuk, a férfiak pedig hétvégén lustálkodni szerettek volna. Ilyen körülmények között egyszerűen az el nem végzett feladatokat nem volt képem számon kérni senkin.

Ennyi problémával és ennyi kudarccal a nyakunkban kellett belevágnunk a nagy ötletbe, a népszavazás bojkottjába.