Zsolt Péter elemez – Véleményterroristák

A Cikk csak printelt formában jelent meg a Népszabadság május 21. szerdai számban.

 

Nyilvánosságunk szerkezete ellenségeskedésre és türelmetlenségre hajlamosít. Két tábor, stb. ismerjük. Másfelől viszont érdemes felfedezni mind a szerkezet változását, mind morális kiüresedését.

A közszolgálati szféra ugyan mindig a kormányzat felé hajlott, de ma egy lépésre van a vállaltan kormányzati propagandától. Az ORTT vezetői is e téren széttárták a kezüket – pedig nem lett volna szabad. Csak kevesen mentegetőztek. Az NMHH vezetőjének pedig alighanem meg se fordul a fejében a mentegetőzés.

Történetiségében a dolog ott romlott el, amikor a liberális médiafölény idején a liberálisok a piac szabadságára és saját tehetségükre hivatkoztak: „nyilván azért fogyasztanak minket az emberek – mondták -, mert mi vagyunk a jók”. A konzervatívok pedig „a háborúban mindent szabad” elvet kezdték el követni. (Vagyis médiaetikai szabályok helyett értelmiségi küldetésű szabályokat, a vélt liberális médiafölény bármilyen eszközzel való újságírói „kiegyensúlyozásának” küldetését.)

A véleményterrorizmus csírái is mindig jelen voltak, de amint megbicsaklott a küldetés, morális és intézményi korlátok híján elszabadult. Abszurd módon a táborlakók nem a másik oldal újságíróitól kezdtek el félni, hanem a saját bázisuk normarendszerének áthágásától. Mindig tudniuk kellett, hogy éppen mi mondható, mi a saját csoporton belül a „hivatalos” álláspont. Amikor a véleményterroristák átveszik a hatalmat, attól kezdve nincs szabadság. A tőlük függőknek épp úgy kell tudni, hogy mi az irány, mint ahogy a szocializmus rosszabb napjaiban ki kellett fürkészni hol vannak a határok. Ez a rosszértelemben vett átpolitizálódás.

A szocializmus hol nyájas, hol félelmetes véleményterrorizmusának forrását, idejét, be lehetett határolni. A demokrácia véleményterrorát azonban sok esetben maga a közösség hozza létre. Ahol két közösség, ott két rabság származik ebből. Nem szükséges, hogy mindennek feje legyen, spontánul alakul, mint a halrajok mozgása, de mindig nagyon rendezett. Mikor a liberális értelmiség felfedezte, hogy a konzervatív oldalon a vélemények egy irányba rendeződnek, nem csak diktátort kiáltottak, de azt is megfogalmazták, hogy a baloldalon is ez kéne. (Rögtön két tévedés!)

Érdekes dolog ez a vezér kérdés. Mert mindenki, aki együtt mozgó halrajokban találja magát, egy idő után maga is szeretne látni egy vezért. Elején nem szükséges, de később már közös óhaj, hiszen akkor csökken a tévedés kockázata, ha legalább egy hatalommal valóban rendelkező mondja meg, miről miképp kell gondolkodni. S mint tudjuk, a véleményterrorista nyilvánossági klímákban a tévedésnek egzisztenciális ára van.

E sorok írója sok szerkesztőséggel találkozott publicisztikai munkássága során. S mindig megható volt azt látni, ahogy írásait, melyek az adott halrajjal általában nem tartották az irányt – hiába, no, szeretek zavart keltő kérdéseket feltenni – egyes szerkesztők gondoztak, megjelenésükért valamiféle láthatatlan kockázatot vállaltak. Csak olyan neveket említenék, akik mára nincsenek a napilapok fősodorában. Szále László (Magyar Hírlap), Faggyas Sándor (Magyar Nemzetes időszaka), vagy a tragikusan elhunyt Bossányi Katalin (Népszabadság). Mondhatni minél kitűnőbb szerkesztő valaki, annál valószínűbb, hogy a magyar ugar kiszorította őket.

A véleményterrorizmusnak a közösség nem csak fejet hajtott, hanem közösség és szerkesztőség kölcsönösen hergelték is egymást. A Népszava (Németh Péter) például egyszer egy rovatot próbált biztosítani a nem a lap vonulatába tartozó szerzők számára, de olyan felháborodás fogadta az ötletet olvasói részről, hogy hamar felhagytak vele. Át is írták az országos napilap fejlécét szociáldemokrata napilapra. (Ezt a jelenséget neveztem akkor egy ÉS-beli cikkemben ördögi körnek.)

A véleményterroristák nem szeretik az ellentmondást. Nem szeretnek vitatkozni. Akik ellenük szegülnek, azokkal személyeskednek. Túlreagálják a helyzetet, követelik „ellenségeik” szellemi likvidálását. (S mint említettem ellenség mindenki, a saját táborban lévő is, ha másként gondolja.) Olyan dolgokat mondanak, minthogy „nálunk nem szokás…” „a mi köreinkben…”, „ez az ember megőrült…”, ”ilyen kérdést nem lehet feltenni…”, s amit a legjobban szeretek: „ez az ember antiszemita…” A véleményterroristák folyamatosan kommunistáznak, náciznak. Kifejezetten értelmiségi sport ez, a társadalom jelentős része nem is érti a játékszabályokat, miközben az ő népszerűségükért folyik a másik kiszorítása.

A játékszabályok övön aluliak. A terroristák már csak ilyen szinten vannak, mert a győzelem náluk már minden eszközt szentesít. Fizikai bántalmazást természetesen leszámítva, mert az az általuk lebecsült tömegek eszköztára. Kérdés persze, hogy miközben sopánkodunk a tömegek előítéletessé válása miatt, vajon nem a mi értelmiségi közegben előadott véleményterrorizmusunk-e az alapja az ő cigányozásuknak, és a tetlegesség iránt növekvő toleranciájuknak?

A liberálisok és baloldaliak véleményterroristái most óriási pofont kaptak. Eljutottak annak felismerésééig is, hogy a Jobbikkal is lehet vitatkozni. (Saját köreikben nem rég ennek felvetése azonnali szalonképtelenséget vont maga után). Csak remélni lehet, hogy ez észhez téríti az egész csapatot, miközben lesznek akik azt mondják, csak még fegyelmezettebb, még átpolitizáltabb, még kiélezettebb, még inkább egységesített kommunikációval és nyilvánossággal érhetünk el sikert. Még az sincs kizárva, hogy ezeknek a hangoknak igaza van, de attól ez még a véleményterrorizmus logikája.

A jobboldal ellenségképét és fegyelmezett működését önmaga helyzetét is megkönnyítendő a miniszterelnökre figyel. A fegyelmezettség a konzervatív érzelműek számára amúgy is érték, amiképp a tekintélytisztelet is. Persze érték lehetne az érvek és a tudás, de akkor nyugati típusú konzervatívok lennénk, mely bármily különös nem a véleményterrorizmus irányít. (Ne legyünk naivak, elhallgatási spirál ott is van, de aligha ilyen agresszív.)

A terroristákkal szemben sok lépéslehetőség nincs, mindig megjelennek, mindig rombolják – esetünkben a civilizált nyilvánosság szöveteit -, de morális tartásuk könnyen összeroppan, ha valódi hősökkel találják szembe magukat. A terroristák szeretik megfosztani áldozatukat emberi mivoltuktól, ha tartjuk magunkat, az előtt ők is meghajolnak.

Szerencsére a politikai kommunikációra (vezérre, pártszóvivőre stb.) hagyatkozó támogató véleményterroristák – tehát akik úgy érzik, hogy a hatalmon lévő álláspontját kötelességük lenyomni az emberek torkán, igen könnyen nevetségessé válnak. A politika a körülmények változása, a válságkezelések, az újratervezések stb. miatt voltaképp a politikai cselek a korrekt sajtó számára követhetetlen. A jobboldali véleményterrorizmus a hiteltelenség szakadéka felé rohan, a baloldali pedig már azért omlott össze, mert láthatóan a nyilvánosságbeli tevékenységük semmi haszonnal nem járt.

Nem örülök sem az összeomlásnak, sem a szakadék felé rohanásnak, mert minden összeomlás magával vonja, hogy rengeteg értéket, valódi tudást, és olyan hitet is maga alá temet, amiért kár. De tudjuk jól, hogy a romokon aztán mi történik…

Zsolt Péter

médiaszociológus