Kell egy csapat! – VII. fejezet

A csapat, amely kialakult, részben spontán módon szerveződött. Összesen négyen voltunk, akik szűkebben otthonomban lévő iskolatáblánál agyaltunk, hogy mi legyen a következő lépés. Ez egy ideális szám, bár annak a minimuma. Először talán nyolcan ültünk itt, később több körös rendszerbe szerveződtünk. A négy-öt fős gyakorlatilag folyamatosan tevékenykedő aktív maghoz tartozott a későbbi egyesületi tíz tag, akikre még bizton számíthattunk. Ezután jött egy 20-25 fős, velünk igen csak szimpatizáló kör, akik az utcagyűlés-tartáskor kíváncsiak voltak a következő feladatokra, és szintén segítettek, például amikor kérdőíveket kellett lekérdezni, vagy amikor szórólapokat kellett szórni. Igazából legjobb pillanatunkban sem voltunk ennél többen.

Ennek a tágabb de aktív körnek több reprezentatív figurája volt, közülük csak egyet, a Görög Karcsit említeném, akit azért hívtunk így, mert sajnos nem tudtuk kimondani az eredeti nevét. Az ő esete szinte esszenciája az iparosítás problémakörnek. Ahogy az egy görög származású embernek a génjeiben lehet, a víznél és a dús vegetációnál nagyobb érték alig lehet a számára. Élete első felét azzal töltötte, hogy keményen dolgozott, hogy aztán a második felében pihenhessen.

Csodálatos módon tudta élvezni a megérdemelt pihenést, a szemlélődést, és a valóban csodás kertjét. A magánykeresés végett eleve a település legszélén építkezett. Aztán épp vele szemben akarták felhúzni az üzemet. Az ő esetében a gyár nem a kibocsátásai miatt voltak veszélyesek, hanem puszta léte miatt. Ha minden reggel azt kellene látnia, amikor kilép az utcára, akkor élete értelmetlenné és kudarccá változott volna. Ő volt egyébként a helyi információösszekötő a különböző csoportok között, noha nem volt a mi egyesületünk tagja. Ő volt a postás, és a hatóságokhoz az egyik bejelentő.

Nem állt egyedül viszont életprogramjával, mert egy utcával odébb a „franciák” laktak, ahol az asszony ugyan magyar volt, de a férje nem is tudott magyarul. Két helyen éltek, s ide azért építkeztek, hogy idilli békés környezetbe kerüljenek, messze a civilizáció negatív jelenségeitől. Bárki belegondolhat abba, mit érezhet az az ember, aki a nyugalom reményében messze a hazájától egy igényes házat épít fel, majd honfitársai pont abba az isten háta mögötti faluba jönnek utána a hatalmas gyárukkal, ahol ő a nyugalmát keresi.

Az első beszélgetésekben egymásra sem találtunk, nem tudtunk görögről, franciáról, de még a saját szomszédainkat sem igazán ismertük. A gyárral szemben egyébként rendkívül motivált emberek egymásra találása sem történt meg, és akik az első utcagyűléseken megjelentek, azokból is inkább a tanácstalanság áradt. Elhangzottak jó ötletek, de senki sem volt, aki ezeket megvalósítsa. Írni kéne ennek, ki kéne hívni azt a médiát, szólni kéne amannak a politikusnak stb. Körülbelül ezen a szinten mozogtunk. Pedig volt a háttérből információ. Egy alkalommal például az utcagyűlés előtt tudta meg valamelyikünk, hogy testületi ülés lesz az önkormányzatban. Úgy döntöttünk, hogy odamegyünk. Körülbelül tízen lehettünk, és megkérdeztük a polgármestert, hogy bemehetünk-e az ülésre. Ő azt kérte, inkább a folyosón várakozzunk, talán majd a legvégén.

Udvariasságunk azért volt fölösleges, mert jogilag minden képviselőtestületi ülésre be lehet ülni, és nem is kellett volna ehhez engedélyt kérni. Később egy alkalommal gyakorlatilag tüntetést szerveztünk magában az ülésteremben, ráadásul egy olyanban, amelyet a polgármester zártkörűnek hirdetett meg, de aztán nyomásunk hatására azt még sem tudta zártkörűen megtartani. Első szerveződésünkkor azonban mit sem tudtunk minderről, de azért az ülés végén távozni készülőket csak megkértük, hogy menjenek vissza, mert volna mondanivalónk. A képviselők visszaültek a helyükre, mi meg az asztal végéhez álltunk. Csak a polgármester állt föl, mert úgy érezte, ha mi nem vagyunk hajlandók leülni, akkor ő is állni fog.

Arra kértük a képviselőket, hogy ismertessék saját lakóövezetükben a gyár letelepedésének idejét, módját, veszélyességét, mert sehol másutt nem hallottak még róla, csak a mi területünkön. Vita alakult ki a polgármester és köztünk, hiszen ki nevében is beszélünk mi? S ekkor lobogtattuk az aznap általunk gyűjtött -nem hivatalos- aláírásgyűjtési ívünket, amelyen néhány óra alatt 200 aláírást szedtek össze a barátaink egy helyi élelmiszerbolt bejáratánál. Kiváló érv volt, még ha jogilag nem is számított. Ekkor első ízben kezdtem magam is hosszabban vitatkozni kisebb plénum előtt a polgármesterrel. A benyomásom az volt, hogy a képviselőtestület tanultságának aránya az ellenkezője a mi társaságunkéval.Mintha az oda zavarodottan, de mégis öntudatosan berobbanó tízegynéhány ember közül többen volnának szakmájukban magasan képzettek, mint a képviselők között. Itt támadt először az az érzésem, hogy nem őnekik kell felvilágosítaniuk minket, hanem nekünk kell majd őket.

Úgy látszott, hogy gyakorlatilag a polgármester egyedül vitatkozik velünk, a képviselők többsége csak figyel, aki pedig a pártjára állva érvel mellette, azok a képviselők kifejezetten egyszerű embereknek látszottak. Finoman fogalmazva nem tűntek úgy, mint akik sok időt töltöttek volna életükben bárminek is az olvasásával.

Megszerveződésünkben nagyon sokat jelentett, hogy egyikünk értett a honlapkészítéshez. Először csak néhány érdekességet tettünk fel, később kitaláltuk, hogy legyen néhány név is, aki megosztva egymás között a munkát tűnik fel. Így lett valaki közülünk médiakapcsolatos, lakossági tájékoztatós, honlapkészítő és moderátor, s én pedig népszavazás-felelős. Sokan voltak környezetünkben olyanok, akik alig várták már, hogy végre megmondja valaki, mit kell csinálni, és kétségbe ejtette, hogy nincs egységes fellépés. Egyébként igazuk is volt. Egyértelműen alakult a nemek közötti különbség is. A nők inkább méltatlankodtak, ötleteltek, felháborodtak, türelmetlenkedtek és biztattak minket, de a feladatok elosztását és megszervezését egyértelműen a férfiaktól várták. Később, amikor a férfiak szerveződni kezdtek, még az ötletelésből is visszább húzódtak, házi és családi vagy tanulmányi teendőikre hivatkozva. Csak olyan nőket tudtunk bevonni a munkába, akik foglalkozásuknál fogva érezték magukat érintve, például mert újságírók, vagy eleve politikusok voltak. S persze ne feledkezzünk meg azokról sem, akik szórólapok osztásában voltak partnerek, vagy a kérdőívek kitöltetésében segítettek.

Kirajzolódtak új partnerek is, például egy olyan egyesület, akik egy képviselőt tudhattak köreikből a testületben, és akik régi harcosoknak bizonyultak. Tőlük sokszor kaptunk segítséget, nem csak helyi ismereteket, de olyasmit is, hogy miként kell szervezkedni. Néha az volt az érzésem, hogy alelnökük vérbeli mozgalmár létére semmilyen közösségi szervezkedést nem végez, mi meg egyáltalán nem voltunk tömegeket mozgatni akaró emberek, és mégis ránk hárult ez a feladat.

A kifáradás, a türelmetlenség, a tágabb körben lévők spontán megnyilvánulásai, a velünk szimpatizálók egyéni sértődései, mind része volt a közösségnek. A külső támadások közé népszerűségünk kikezdése, csoportunk vagy egyéni tagjaink lejáratási kísérlete tartozott. Néha meg az tűnt nehéznek, hogy az új csoportok túlzott önállósodását becsatornázzuk, hiszen ez megint az erők felaprózódását jelentette volna. S miközben többé-kevésbé sikerült egyensúlyt tartani, elcsodálkoztam az emberek együttműködési erején, és hajlandóságán. Ekkor már úgy tűnt, hogy hatékonyabban működünk, mint a polgármesterféle rendszer, ahol a mi csapatmunkánkkal szemben voltaképp csak két ember állt, a mester és a jegyző, s irányításuk alatt néhány – bár koránt sem lebecsülendő – alattvaló.