A nem értelmiségi ellenségeink – XXIII. fejezet

Vajon szociológiai értelemben ki volt az, aki az első lakossági fórum végén, ahol tulajdonképpen átvettük aztán a kezdeményezést azzal vádolt meg minket, hogy mi csupán politikai célokat követünk? A terem karzatán himbálózott, és csak az őslakosok tudták, hogy nem kell félni, nem fog lezuhanni, jól bírja az alkoholt. Vagy ki volt az, aki a mi konferenciánk végén verekedést akart kiprovokálni a göröggel? Kik voltak azok, akik a második gyári fórumon szépen kiöltözve – míg egyesületünk szimpatizánsai odakint tüntettek – benti felszólalásomkor lehurrogtak?

Kik voltak azok, akikre a polgármester egy beszélgetésünk kapcsán fenyegetésképp utalt? Ekkor azt mondtuk, hogy ha lesznek tüntetéseink, meghívjuk zöld barátainkat az országból, mire ezen nagyon felháborodva azt felelte, „mi közük nekik az itteni dolgokhoz? Ne csodálkozzanak, ha megveri őket a falusi ember!”

Később rátaláltunk a haragos falusi emberre, arra az embertípusra, aki ellenségesen tekintett ránk, és akik között akadtak budapesti betelepültek is. Egy ízben például, amikor röplapokat osztogattunk, s a táblánkhoz odajött egy rekedt hangú férfi. A helyi horgászegyesület tagjaként mutatkozott be, és hamar kiderült róla, hogy nem tetszik neki amit csinálunk. Azt kérdeztem tőle, hogy mit szól ahhoz, hogy nem kéne a falu további növekedését támogatni, hiszen így maradhatnak épen a tavaink. Azt gondoltam naivul, hogy a tavak védelme jó érv lehet egy horgász számára.

Bár hamar kiderült, hogy az illető őslakos, és hogy utál engem, mint betelepülőt, de szerinte a bevándorlás jó dolog, és folytatni kell. A gyár is kell. Szociológusként tudhatnám, hogy az ember nem logikus lény, mégis mindig elcsodálkozom ezen. Nem szereti az idegent, de betelepülés-párti. Horgász, de gyárat akar a tava mellé. (A helyi horgászok egyébiránt megakadályozták, hogy a zöldek visszatelepítsék a hínárt, amin az őshonos halfajták lerakhatták volna az ikráikat. Mindezt csak azért, mert ezzel együtt a hínárt evő idegen halfaj állandó halgazdaság általi betelepítését is le kellett volna állítani. Ez legalább látszólag logikusnak tűnik: halat akartak fogni, nem a természetet védeni, s arra már nem gondoltak, hogy hosszabb távon a halak is inkább a hínár által megtisztított vízben érzik jól magukat.)

Ami ezeket az ellentmondásokat összekötötte, az az értelmiségiek, helyi vezetők által megfogalmazott célok. Az egyszerű ember tudomásul veszi, hogy nem rajta múlnak a dolgok, és megpróbálja azokat az érveket hangoztatni, amit a számára tekintélyesek képviselnek. De egyszerű ember és egyszerű ember közt is sok különbség lehet. Természetesen egyéni különbségek, de egzisztenciálisak is.

A „falusi emberek” – aki mint tudjuk a polgármester szerint megveri majd a tüntető nagyvárosi barátainkat – valójában nem a parasztemberek közül kerültek ki. Akik igen csak utálták az őslakosok közül a polgármestert, azok a valódi falusiak voltak, akik a szocializmussal sohasem békéltek meg, s a rendszerváltás után a betelepülés-dömpingben hagyományos életformájuk szétverését látták. A polgármester hívei a földjeiket vesztett, vagy aziránt nem ragaszkodó munkások köréből verbuválódtak inkább.

Paraszt nénik és bácsik már kevesen voltak, viszont a képzetlen vagy alacsonyan képzett munkások – függetlenül attól, hogy az Angyalföldről, Soroksárról jöttek, vagy pedig őslakosok voltak, és Budapestre jártak be segédmunkáskodni, a polgármester őszinte és elkötelezett hívének számítottak.

S egyszer, amikor meghívott vendégként a helyi politikai szervezetükben pár fős érdeklődő csoportosulásukba kerültünk, szemtől-szembe találkoztunk velük. Ahhoz, hogy megérthessük ezeknek az embereknek az őszinteségét és naivitását, s a velünk szembeni gyűlöletét, nem elég arra hivatkozni, hogy az értelmiséggel szembeni proletáröntudat ellenérzésével találkoztunk, hiszen az értelmiségi- és multi-imádat is bennük volt.

Eric Schlosser Megetetett társadalom című könyvében olvastam napjaink amerikai húsipari vállalatainak működését. Ebben a könyvben megismerhetjük a szerző egyik interjúalanyát, Ken Dobbins 45 éves férfi élettörténetét. Ő annyiban volt különleges, hogy nem halt meg a vágóhídüzemben, és hogy minden egyes korházi kezelés után visszament ugyanabba az amerikai üzembe.

Amikor az egyik szakszervezet megpróbálta beszervezni a dolgozókat, Ken Dobbins a szakszervevet-ellenes csoport élharcosaként mutatta meg hűségét. Egy ízben megmentett valakit attól, hogy a húsaprító kalapácsok szétverjék a fejét, és akkor kitüntetést kapott. Dobbins lábtöréstől kezdve hátsérülésen keresztül klórmérgezésig – klóros vízzel fertőtlenítik esténként a vágóhidakat – mindenféle balesetet elszenvedett, amit csak el lehet képzelni. Tizenhat év munka után gyakorlatilag félnyomorékként az üzem mégis lapátra tette. Mivel úgy bocsátották el, hogy nyugdíjat sem akartak neki adni, ezért fellebbezett, s a pereskedés végén kapott 35 ezer dollár végkielégítést, melynek felét kifizette az ügyvédnek.

Jelenleg mesztic feleségével – aki szintén munkanélküli – és két gyerekével él. Már nem szereti a volt munkahelyét.

A történetet azért idéztem itt fel, mert valami hasonló eltökéltség és értelmetlen hűség volt felismerhető a mi proletárjaink között is. Hűség a polgármester iránt, és imádat a még ide sem érkezett multinacionális céggel szemben. Csodálat és hit, a céget megtámogató docensek és kandidátusok iránt.

Ahogy nem értelmiségi ellenségeink közt ültünk, hamar kiderült, hogy nem azért vagyunk ott, hogy elmondjuk mit gondolunk, mint inkább azért, hogy ők mondják el nekünk a véleményüket. Hallgattam hát. Érveik igazából nem voltak, hogy miért is támogatják a vállalat bejövetelét, de látszott, hogy nagyon hisznek benne. Pedig lett volna mit mondanom nekik. Szívesen beszéltem volna a multicégekről úgy, ahogy azt Schlosser láttatja.

Amerikában immár néhány multinacionális cég uralja az egész marhahús-feldolgozó ipart. Schlosser könyvéből kiderül, hogy itt szakszervezetek nincsenek, a gyárakban angolul is alig tudó bevándorlók dolgoznak. De szakszervezetek nincsenek a marhahúsipar legnagyobb felvásárlójánál, a McDonald’s üzletláncnál sem. Ha valahol a dolgozók a világ bármely pontján megpróbálnak tömörülni, az az étterem egyszerűen veszteségességre hivatkozva bezár.

Magyarországon számos távol-keletről jött multinál is hasonlóképp kiszolgáltatottak a dolgozók, s az ember azt gondolná, hogy a melós és a multi között zsigeri ellentét van, csak mert Marx valamikor ezt írta. A mi multicégünk agresszivitása persze messze nem olyan, mint a távol-keletieké, vagy a húsiparé, de szintén a kolonizálás és a profitérdekeltség logikájával működik. (A három-műszakos terveikről már írtam.) A mi multinknál például egy Agnes nevű alkalmazottjuknak ideg- és izomsorvadásért az amerikai bíróság kártérítést ítélt meg, mert bizonyítottnak látta, hogy a gyárban használatos veszélyes kémiai anyagok okozták a betegségét. Amikor a történetet említettük falusi-ember barátainknak, ez nem érdekelte őket. Amikor említjük, hogy a munkahely sem számottevő, és a cég által a városnak fizetett adó sem, az sem. Itt valami miatt az érvek nem számítottak, és hogy miért, azt illett volna megértenünk.

Dolgoztam segédmunkásként, mikor befejeztem a gimnáziumot. Egyáltalán nem volt biztos, hogy a világukból ki tudok törni, mert nem úgy, mint ma, abban az időben még elég magasan voltak az egyetemre való bejutás pontszámai. Segédmunkásként pontosan ilyen emberekkel voltam körülvéve. Ha eredendően, mint Woody Allen Zelig című filmjének hőse, sok tehetségem nincs is ahhoz, hogy belesimuljak a környezetembe, valamikor igazi jövő nélküli segédmunkássá váltam, olyanná, akinek a lelke is barna.

Raklapokon olvasgattam, kocsikísérőként loptam a napot, pincékben pakolgattam reggeltől estig az árút. Megtanultam hogyan kell beszélni Matyi nénivel, aki 8 általánost végzett fél cigány, fél zsidó asszony volt, s akire büntetésből bíztak, mert ő aztán tudott irányítani.

Ha akarok talán még ma is tudok beszélni az alacsony társadalmi státusú emberekkel, mármint úgy, hogy ne érezzenek kívülállónak. Paradox módon a kommunikációs titok épp a lekezelő hangnemben van. Csak az értelmiségi hiszi azt, hogy udvariasan és tisztelettudóan beszélve fogadja őt el a melós. Nem vettem elő a segédmunkás stílust, mert akkor szlenget kell használni, egyszerű elutasító támadásokat – ahol az sem baj, ha a szleng más, mint amit a többiek ismernek. Maradtam a sztenderd és választékos nyelvhasználatnál.

Igazából ezekkel az emberekkel való párbeszéd – és ezt be kellett látnunk – időpocsékolás volt, ha csak arra nem volt jó, hogy elszomorodjak a fizikai önfeladás örök történetén, amit egy kis fontosságtudatért hajlamos eladni a kiszolgáltatott ember. Mert annak magyarázata, hogy a kisember hajlamos eladni az egészségét és hisz a manipuláló vezetőinek nem az, hogy nem látja, hogy manipulálják, vagy hogy nem érti, hogy az egészségét veszik meg, hanem az, hogy legalább vesznek tőle valamit. Mit is érnek ők azzal, hogy mi autonóm emberként tekintünk rájuk? Szarják le az autonómiát, abból nem lehet kimászni a jelentéktelenségből. De ha valaki fontosnak tartja őket, ha valaki rájuk épít, az igen, az méltányolható, azért érdemes a szakszervezet-ellenes mozgalmak mellé állni, vagy a természetvédők ellen fellépni.