Zsolt Péter elemez – Gyarmati sors

Amikor Veresegyházra költöztünk a családunkkal, és az akkori BD építése miatt konfliktusba kerültünk a városvezetéssel – ma ez akkugyár volna -, akkor találkoztam először azzal, milyen az, ha valaki a lakosokat társasjátékként kezeli, és érdekei szerint kijátsza őket.

Pásztor Béla technikáit és városvezetését meg kellett ismernünk ahhoz, hogy hatékonyan fel tudjunk lépni vele szembe. Sok energiát öltem abba, hogy megértsem a motivációit, a technikáit, a pszichológiáját, és ezért talán jobban érteni vélek ma már országos folyamatokat és úgy általában is az illiberalizmust.

Ezek közé a technikák közé tartozott a helyi oligarchák etetése, és azoknak a kiszorítása, ellehetetlenítése, akik viszont nem adták be a derekukat. Ez a törekvés szép lassan olyan eseményekhez vezetett, mint Somody Imre (pharmavit) kiszorítása, vagy egy Gábor Csaba nevű cégvezetővel egészen a bűncselekményekig való játszadozás. (Ennek mai kárvallott lakóiról több műsor készült az RTL-en.) A városvezetés lényegéhez tartozott még a teljes eladósítás. Olyan pénzügyi intézetek felkeresése és megtalálása (egy miskolci illetőségű), mely – kárukra egyébként – hajlamos volt belemenni a kétes kölcsönadásokba.

Saját oligarcha rendszer kiépítése, riválisok ellehetetlenítése, település eladósítás.

No, igen, az eladósítás következményei sosem az eladósítón csattannak, a közösség fizeti a kamatokat, a büntetéseket, és/vagy a jövő lesz elzálogosítva.

Egy helytörténettel foglalkozó történész mondta nekem, hogy Veresegyház fő problémája, hogy egyházi birtok volt, ezért az itt lakók teljes mértékben hozzá vannak szokva ahhoz, hogy kifosztják őket, és hogy ezzel szemben semmit sem tudnak tenni. Személyesen is megtapasztaltam a kiszolgáltatottságnak ezt a furcsa pszichológiáját. Nem kevesen haragudtak ránk azért, mert meg akartuk akadályozni annak az üzemnek a letelepedését, melynek csak a természeti környezetünk kellett, de munkát az itteni szakképzetleneknek nem adott volna. Ez olyan, mintha ma azért utálná valaki a civileket, mert meg akarja menteni a helyieket az akkugyáraktól. Ma a polgármesterek – ha csak nem a kormányzat kiszolgáltatottai – a társadalom oldalán vannak, Pásztor Béla viszont kicsiben modellezte a mai fideszstratégiát. (Hozzunk be veszélyes üzemeket, telepítsünk be embereket, s ebből a pilótajátékból a saját hatalmunkat fenn tudjuk tartani.)   

Ha nagyobb perspektívából igyekszünk vizsgálni a kifoszthatóság témát, akkor ennek tényleg története van. A hőn szeretett Mátyás királyunk bevétele pont annyi volt, mint az angol királyé, csakhogy ezt míg az angolok az ipar adóztatásból szedték be, nálunk a parasztok erősebb sanyargatásából származott. Nagyobb volt nálunk a kizsákmányolás, mint az Elbától nyugatra. (ld. még Szűcs Jenő). Mátyás innovációja ugyan annyi volt, hogy szabad vándorlást biztosított a jobbágyoknak, és az ő területén nem kellett a földesuraknak adózni. Mivel kevés volt akkor az ember, és megindultak a királyi birtokok felé a parasztok, hogy legalább a kettős adóztatást elkerüljék, hát sejthetjük, hogy a földesurak kellőképp utálták emiatt Mátyást, és egyáltalán nem tartották igazságosnak.

A szocializmus időszakában mindenféle impexek jöttek létre, melyek mai tudásunk szerint kilapátolták a pénzt az országból, cserébe a külföldi partnerek tisztáramosva visszacsorgattak a nomenklatúra kedvezményezett tagjainak, akik ebből villákat építettek és nyugati termékeket vásároltak. (ld. Borvendég Zsuzsa kutatásait). Azt mondhatjuk, hogy legalább nem volt annyira szem előtt ez a tevékenység, nem volt gátlástalan, nem készített a média a vadászatokról beszámolót, mint ahogy Semjén Zsolt háziszarvas lelövéséről, Rogán Antal helikopterezéséről, vagy Balásy Gyula lamborginis szomorkodásáról.

Az ország mindig küzdött az idegen uralom elleni kifosztással szemben is. A Habsburgok alatt perifériális, félperifériális, beszállítók voltunk és egészen a kiegyezésig katonai erővel is uralkodtak rajtunk. A Habsburgok ugyanakkor, ha politikai szabadságjogot nem is adtak, de gazdaságilag igyekeztek a fejlődést nem akadályozni, épp a saját érdekükben. Ez gyarmattartóknál rendszerint megfigyelhető magatartás. A gyarmattartók ugyan bizonyos mértékben kifosztják a gyarmataikat, de arra vigyáznak, hogy ne tegyék teljesen tönkre (Acemoglu és Robinson).

A vesztes két világháború és a jóvátételek szintén arra szocializáltak bennünket, hogy tudomásul vegyük, nem vagyunk egyenlő partnerek. Az orosz fennhatóság és a KGST rendszere felfogható orosz gyarmati sorként. Gazdaságilag a szovjetek azért arra vigyáztak, hogy ne menjünk tönkre, de nem véletlen nem tudott ez a blokk a trabantnál jobb minőséget előállítani. (Kornai János) Az örökös szolgasors szocializálta a magyar társadalmat arra, hogy tudomásul vegye, hogy tehetetlen a kifosztásával szemben, és hogy épp milyen életszínvonalon él, az nem tőle, hanem gyarmattartóinak jóindulatától függ. Ez a gyarmattartó a rendszerváltás után saját politikai elitje lett.