Tavaly nyáron közmunkáztam

Ez a tavalyi fénykép immár maga a bizonyíték. (Elöl vagyok én, hátul a láthatósági mellényben két közmunkás társam, valamint a háza előtti szakaszon a munkába becsatlakozó lakos, és a fiam.)

Az akkor publikálásra szánt cikket az Élet és Irodalom közölte volna, de miután a megjelenés 3 hét után is csúszott, a cikket visszakértem. (Pontosabban elkezdődött a szokásos húzzunk belőle…) A főszerkesztő akkor azokkal a szavakkal fogadta el, hogy „van az írásban élet”, de valami mindig fontosabb politikai elemzés hétről-hétre csúsztatta. Én meg úgy éreztem egy év múlva jobb helye lesz ennek az írásnak a maga teljes terjedelmében ezen a honlapon. A közlés aktualitását a mostani útszéli helyzet adta.

A közmunkaprogramokat éri néhány kritika, például, hogy csak a középosztály szegényekkel szembeni haragját csillapítja, de a populizmuson kívül más értelme nincs. Ezzel a kritikával nem értek egyet, ami azonban nem jelenti azt, hogy a rendszer teljesen tökéletes volna.

Lehetőség van arra is, hogy az ember a szabálysértését váltsa ki közmunkával. Egy ilyen eljárásmenetben vettem részt, s noha senki előtt nem titkoltam, hogy szociológus vagyok, mint azt látni fogják, nem kivételeztek velem. Kíváncsi voltam milyen belülről az a világ amelynek majdani köztisztviselőit egyébként oktatom, s arra is, hogy milyen a lelkülete a Pest megyei településnek, ahol egyébiránt élek, s amely jól példázza az agglomeráció felsőközéposztályának mindennapjait. Mindkét kérdésemre válaszokat találtam, noha – ha megengednek egy módszertani bevezető mondatot – nem adtam ki magam másnak, mint ami vagyok, úgy értem nem öltöztem be melósnak, beöltöztetett ugyanis maga a rendszer.

Kezdeném talán azzal, hogyha egy szabálysértését közmunkával kiváltani akaró polgártársunkkal ki akarnak szúrni, akkor kitudnak. Talán több szinten is, mint amit magam megtapasztalhattam, éspedig azért, mert ha valaki aláírja azt a papírt, hogy a büntetést közmunkával akarja kiváltani, attól kezdve bekerül egy gépezetbe, és bárhol nem teljesít viszik a börtönbe, s marad számára az elzárás. A pontos eljárásmenetet nem írnám le, valóban a korrekt szigorúság a találó jelző rá, de nem azt tartom feladatomnak, hogy itt magát az eljárásmenetet, a gödöllői ügyintézőt, vagy településem vezetőit dicsérjem – a helyi Gameszról is csak a legjobbakat tudom mondani egyébként -, de a méltatást majd máskor. Inkább a problémákat emelem ki.

Az eljárásmenet szigorúsága ellenére is tény, hogy egy orvosi igazolással még lehet halasztásra szert tenni, és az is igaz, hogy a hivatalnoknak igazodnia kell a közmunka megkezdésének időpontjához, e tekintetben még egyeztet a leendő közmunkással, és még az is igaz, hogy a papír aláírása előtt kapunk egy figyelmeztetést, hogy vigyázzunk, mert az orvosi munkavállalási alkalmassági beszerzése nincs ingyen. A hivatalnokok igyekeznek emberségesen eljárni, és a törvényi keretek adnak is erre némi lehetőséget, a többit meg saját tapasztalataik alapján alakították ki.

Esetemben a szabálysértés annyi volt, hogy mobiltelefont használtam autóvezetés közben. Ez első alkalommal 15 e Ft-os bírság (második alkalommal már nem lehet kevesebb 30 e Ft-nál), s a csekk mellé a rendőr adott egy tájékoztatást a közmunka lehetőségéről. Itt kaptam kedvet a résztvevő megfigyeléshez. S bár a kijelölt munkahely nem lehet a lakóhelytől tömegközlekedéssel se messze, ahol intézik az ember ügyét – munkaügyi központ – az nem feltétlen van a sarkon. Ha mindent összeadnék, a két beutazást Gödöllőre, plusz a helyi egészségügyi központban a munka alkalmassági megszerzését, akkor paradox módon többet kellett volna fizetnem, mint maga a büntetés. A veresegyházi egészségügyi központban 12 e Ft-ért adják ki a papírt, és ebben semmilyen kedvezményt nem tudnak adni, mindenkinek ennyi, a közmunkára készülőnek is. Ha ehhez hozzáadjuk a kétszeri munkaügyi központba történő utazást, már meghaladnák a költségek a 15 e Ft-ot, és a papírok beszerzése is a sorban állásokkal másfél-két nap volt. S akkor még nem tett az ember egyetlen kapavágást sem. Pestiesen szólván ez így óriási szívás lett volna.

Két helyen is meglepetést okoztam, egyrészt az egészségügyi központban, mert nem nagyon találkoztak még ilyen delikvenssel, de az új jogszabályokról már hallottak, és sejtették, hogy hamarosan egyre több közmunkavállaló megjelenik majd náluk, és meglepetést okoztam a munkaügyi központban is, ahol mondták, hogy ekkora egészségügyi alkalmassági összegről még nem halottak. Általában 6 ezer forint, de van ahol 2-ért is megcsinálják. Nekem szerencsém volt, hiszen ingyen kikértem a munkahelyemről, s az új állásom miatt ez még friss is volt. Az alkalmassági azonban – s ennek még lesz jelentősége – irodai munkára szólt.

A településünkön minden országos ár feletti, nem csak az egészségügy. Ennek a fizetőképes kereslet, meg a helyi pazarló vezetés az oka. Egyesületünkben matematikus barátom épp e sorok írásakor számolgatja, hogy ha a város magánvállalkozásoknak nem adna kamatmentes kölcsönt, akkor azzal megtakarítana-e annyit, hogy a lakosoknak kb. évi 30 e Ft-al kevesebb díjat kellene fizetnie az önkormányzatnak. A sejtése ez, míg az egyesületünk reménye az, hogy megtaláljuk azt a kommunikációs formát, amellyel rá tudjuk ébreszteni a lakosokat, hogy miként is függ össze saját pénztárcájuk a település vezetésének politikájával. A fő problémája ugyanis a magyar társadalomnak és így a mi kisvárosunknak is az, hogy a különböző szintek között nem épül ki a racionális és a morális kapcsolat. Sajnos jogosan nevet a szemünkbe a polgármester, hogy az embereket nem érdekli milyen mértékben van eladósodva Veresegyház. A közmunkázásomról szóló beszámolóm más vonatkozásában is ki fogom mutatni ezt a szintek közötti szakadékot, de térjünk vissza még a 12 ezer forintos váratlan egészségügyi papírszerzési kötelezettségre.

A törvényalkotók erre a problémára aligha gondolhattak. Nyilván orvosolni lehetne úgy, ha az egészségügyi alkalmasság kiállításának költségeit is az állam vállalná át, vagy éppenséggel az is ledolgozható volna közmunkával, hadd tudja meg a polgár, hogy mi mindenért kell fizetni, és hogy nincs ingyen ebéd. Mindent összevetve persze szép lassan belefutunk abba a problémába is, hogyha annyi mindent adna az állam, akkor a végén egy közmunkás nem is biztos, hogy pénzt termelne, könnyen lehet, hogy inkább vinné. Ez lehet már az egészségügyi támogatás nélkül is így van.

A költségekhez tartozik, hogy el kell látni a közmunkást szerszámmal, ami aztán elhasználódik, ne adj isten akár el is veszhet, mert pl. az alkalmi közmunkás végképp nem tartja fontosnak, hogy vigyázzon rá. El kell látni továbbá védőfelszereléssel, sapkával, láthatósági mellénnyel, és ki kell vinni a terepre, ami pedig autót igényelhet – mint az esetemben is – azaz benzinköltséget. Ezeket már az önkormányzat állja, s amiben – mint tudjuk – a legnehezebb a dolga, hogy a közmunkás értelmi képességeinek megfelelő munkát találjon, amiben nem tesz kárt sem magában, sem a közvagyonban. (A munkahelyén az ember még egy égőt sem cserélhet ki, itt meg odatesznek minket az országút szélére, ami mégiscsak veszélyesebb.) Az önkormányzat nem akar balesetet, ezért a közmunkás lehet számára egy logisztikai nyűg.

Közmunkát persze irodai munkával is ki lehet váltani, s esetemben úgy is nézett ki, hogy ez az út lesz, ezt mondta a gödöllői munkaügyi központos, erre predesztinált az egészségügyi papírom, ugyanakkor a település politikájában jártas lakótársaim azt jósolták, hogy abban biztos lehetek, hogy nem engednek a papírok közelébe, a végén ugyanis még belenéznék valamelyikbe. Amikor bizonyos papírokat egyesületünk jogszerűen az elmúlt években kikért, gyakran támadt valamilyen nehézség, ha más nem, időhúzás, hiányos adat átadás, fénymásolás horror fénymásolási díjak lebegtetése. (Utóbbi gond már nincs, mert le is fotózhatók a dolgok, de Lebek jegyző úr még nagy fénymásolási díjakat akart kérni.)

Térjünk át a közmunkázás kapcsolati vetületeire, melyeket a jogalkotó igyekezett enyhíteni, de teljesen kiküszöbölni nem tudta. Azzal, hogy a munkaügyi központ jelöl ki már egy erős korlát van atekintetben, hogy a helyi közéletbe beágyazott ember maga irányíthassa saját közmunkázását. S ez szerintem helyes. Nem írnám ki a jelenlegi képviselő nevét, mert magam nem jártam a dolog után, de választások idején az a hír járta, hogy az egyik képviselőjelölt a büntetés kifizetése helyett közmunkát választotta, majd kijelentette, hogy ő már elég sok parlagfűszedést szervezett és végzett az elmúlt időszakban – ami igaz is – így hát nyugodtan aláírhatják neki, hogy teljesítette a közmunkát. A választási időszakban politikusok körül felfokozottabban áramlanak az információk, ám ez az információ nem igazán ártott a jelöltnek, s mivel a polgármester által létrehozott egyesület színeiben indult, be is jutott.

Noha az esetemben is fel lehetett volna mutatni faültetéstől kezdve tájház bontás-építésig több társadalmi munkát, hasonló lehetőség már csak azért sem adódhatott, mert a településen egyesületünk épp valamiféle társadalmi kontroll szerepet játszik. Mi, akik a bratyizást a helyi nepotizmust és klientizmust folyamatosan szóvá tesszük nem élvezhetjük ennek előnyeit, mert akkor vizet prédikálnánk és bort innánk.

Így történhetett, hogy első nap néhány zsákkal és lapáttal a város tábláján kívül találtam magam, az év egyik legmelegebb napján. Egyedül voltam a tűző napon, és a feladatom az volt, hogy a járdaszegélykövek közül egyenként kihúzogassam a gyomot. Itt valóban távol kerültem a város zajától és irataitól. Két óránként megjelent a „kápóm”, megnézte, hogy élek-e még, és kicsit cseszegetett is, hogy milyen lassan haladok. Egy idő után megelégeltem a stílusát, és felajánlottam neki egy üveg sört, ha kibírja a napon velem egy órán keresztül.

Nem állítom, hogy a munka teljesen értelmetlen volt, de majdnem. Ide a városon kívüli gyárba (GE) Budapestről többnyire autóval járnak a dolgozók, az ő esztétikai élményüket elégítheti ki, ha az út menti járdaszegély kövei közt nem zöldell a gyom. A nap során a buszmegállóban mindössze egy nő szállt le, megkérdezte tőlem merre van a gyár, mondtam, hogy kb. 10 perc gyaloglás a bekötőúton, majd egy óra múlva visszajött, és soká várt a buszra. Rajta kívül egész nap még egy társaságom akadt, aki sajnálkozva meg is jegyezte, hogy nekem ilyenkor is dolgoznom kell. Épp a buszmegállóban növő gyomokat szedtem a forró szegélykövek közül, miközben ő behúzódva az árnyékba várakozott. Kb. négy zsákot termeltem, kettőt a gyomoknak, kettőt a szemétnek, mire jött a kápóm, megint cseszegetett, hogy többet is dolgozhattam volna. 13-14 óra közt már valóban nem csináltam semmit, csak az árnyékban üldögéltem, a körülmények embertelenné váltak, és magam is kimerültem.

Az, hogy egyedül dolgoztattak a városon kívül lehetett akár jóindulatú hozzáállás is, amit az is bizonyít, hogy visszaérve a központba rögtön elfogadták másnapra történő javaslatom. Értelmesebb munkát találtam, ami közelebb volt a valóban élő városhoz, plusz két embert is kértem magam mellé, hogy legyen a munkának látszatja. Csak volt kápóm poénkodott még a harmadik befejező napom végén, hogy biztos azért kértem a lakóhelyemhez közel magam, hogy otthon lógathassam a lábam. (Erre még vissza kell térnem amikor a kommunikációs keretezős játékairól írok, ami szintén elég meghatározó egy ilyen miliőben.)

Javaslatomra felszedtünk még az egyik utcában egy kidobott ágybetétet és némi sittet, megnyírtam az út fölé hajló bokrokat és fákat, hogy az autók a szélre tudjanak húzódni, ha egymással szembe jönnek, és hosszú kitartó munkával két közmunkás társammal – akik állandó munkaerők voltak – felszedegettük az úttestre mosódó földet, ami mióta megépítették ezt az utat nem történt meg, és már tekintélyes méretekben foglalta el a gyom az útszegélyt.

S itt térhetünk ki egy másik magyar sajátosságra, a közterületeink elhanyagolására. Közmunka ugyanis rengeteg van, ahogy házimunka is mindig adódik. Mindig újratermelődnek problémák, ám ha a lakosok rendberaknák/rakatnák maguk a házuk előtti területeket, nem lenne állandóan reménytelen helyzetben az önkormányzat. A település, amelyről most szó van inkább jómódú, mint átlagos, több a felsőfokú végzettségű, mint másutt, több a gyerekes fiatal, élete erejében-teljében lévő lakos, mint az egy átlagos település számára legszebb álmaikban is elképzelhető. Mi erősek vagyunk. S ha történetesen a lakosok maguknak éreznék az utat is – s volt egy ház amely előtt gyorsan haladtunk, mert rendbe volt tartva, tehát van kivétel – akkor nekünk itt nem lett volna feladatunk. A társadalmi cél az, hogy miképp lehetne elérni, hogy az emberek ne csak a kerítéseken belül érezzék sajátjuknak a területet, ne csak házuk előtt tegyenek rendet, de ha szükséges a túloldalt is.

Tartok tőle, hogy ez az utca az én következő szabálysértésemig magától nem fog újra sorra kerülni, engem meg nem sűrűn büntet meg a rendőr. Vagyis a lakók vagy megpróbálják szinten tartani, vagy néhány év alatt – egyébként annak következményeként, hogy a járdaszegély fölé tornyosul a föld, és nem építettek mellé árkot – újra tönkremegy.

Lakik itt nem messze egy jó példával elől járó, aki még a távolabbi erdősávot is rendben tartja, legalábbis azt a szakaszt, amelyikre közvetlenül rálát. A házaspár közül a férfi francia, a nő magyar, házuk is francia stílusú, kovácsoltvas a kerítés, rendkívül elegáns. Még akkor ismerkedtem meg velük, amikor a lakónegyedünk mellé akartak telepíteni egy veszélyes gázokkal dolgozó (etilén-oxid) üzemet. A multinacionális cég európai központja épp Franciaországban volt, a házaspár azért találta meg a mi településünket, mert a civilizációtól távoli, természeti értékekben még gazdag és érintetlen helynek tartották, aztán tessék, utánuk jött a végekre hazájukból a multicég. Ennek az amerikai vállalatnak az elüldözéséről már sokat írtam, amely megmozgatta itt a helyi közéletet, most csak egyetlen ok miatt, a kommunikációs milliő miatt emlegetném újra.

Történt ugyanis a multicég és a képviselőtestület jobb belátásra való lakossági kényszerítése idején, hogy az egyik letelepedést ellenző és környezetvédelmi szaktudással is rendelkező képviselőt a cég meghívta Franciaországba egy gyárlátogatásra, a többi képviselővel együtt. (Egyébként a későbbiekben meghívott engem is, amit azzal hárítottam el, hogy miután a településünk helyett egy ipari parkot találnak, és még az után is hívnak, szíves örömest megyek.) A képviselő józanul azért utasította vissza, mert egy gyárlátogatás semmit sem árul el az út, a zaj, a levegő igénybevételéről, és a veszélyeztetés mértékéről, következésképp sok értelme nincs Franciaországba utazni. Ám működik az ilyen kis településeken valami amit nevezhetünk politikai jellegű pletykának, elegánsabbak keretezésnek-tálalásnak (framing). A polgármester ugyanis azt terjesztette a képviselőről, hogy miként mondhat véleményt a készülő gyár hatásáról, hisz még arra se volt hajlandó, hogy megtekintse.

Nekem se kegyelmeznének. Nincs kizárva, hogy amennyiben politikailag veszélyessé válnék – ami persze nem fog megtörténni – akkor hamarosan azt hallhatnám, hogy közmunkázásom legjellemzőbb vonása, hogy lakóhelyemtől néhány utcára történt, ami nyilvánvaló kényelmi szempontjaimat szolgálta. Az emberek többsége ezzel egyet is értene, hiszen tényleg ez igaz, és senkit sem fog érdekelni, hogy valójában irodai munkával kellett volna töltenem az időt. Igen jól működne ez a pletyka, míg teljesen hatástalan maradt az, amelyik a képviselő közmunka elblicceléséről szólt. Azért ez az ellentmondás már mégiscsak szociológusi gondolatok után kiállt, még ha fikciósan magam is kreáltam. És itt már nem az én kis falumról, hanem általános magyar lélektani helyzetről van szó, két értékrend közül az egyik dominanciájáról.

Az egyik értékrend szerint ahhoz kell igazodni, aki magas teljesítményt nyújt. Erre példa a francia házaspár, aki nem csak a portálját, de még a háza előtti kiserdő szakaszt is rendben tartja, illetve megfizetnek valakit, aki rendszeresen fűkaszával rendet tart. (Amúgy önkormányzati terület, tehát a többi lakó joggal várja, hogy ezt az önkormányzat végezze el, és irogatnak is – egyesületünk továbbítgatja is a – panaszos leveleket, hiszen a gyom embermagasságúvá válik néha, a parlagfű is terjed.) Ez a teljesítmény is példaértékű, bár láthatóan nem igen talál követőkre. A másik értékrendszer viszont azt becsüli, aki kapcsolatai révén még azt is meg tudja oldani, hogy kibújjon a közmunka vállalási – ő választotta pedig – kötelességei alól. Ha itt Magyarországon meg kell ítélni valakit, hogy alkalmas-e képviselőnek akkor alkalmasságát kapcsolati tőkéje igazolja, nem pedig teljesítménye. Nem a franciát választják meg képviselőnek, hanem a polgármester kegyeltjét, akiről amúgy tudni lehet milyen. A teljesítmény lehet kívánatos és fontos, de figyelmetlenségből el is hanyagolhatjuk, a kapcsolati tőke azonban mindig pontosan orientál minket, attól nem tekintünk, el azt bizony mindig észrevesszük.

Lapozzunk! Kikkel is találkozhatunk a szabálysértési közmunkaprogramban? Itt két különböző dologról van szó. Az állandóan közmunkásként foglalkoztatottak egy redisztribúciós láncolat legalsó grádicsán foglalnak helyet. Nem arról van szó, hogy ők nem volnának intelligensek, akikkel együtt tevékenykedhettem bátran mondhatom sokkal intelligensebbek voltak, mint azok, akik az ágybetétet kihajították az erdőszélre. Ők sohasem tennének ilyesmit a környezetükkel, és saját közösségük integrált emberei is, míg a szemetelő – bár nem tudjuk ki volt – valószínűleg épp olyan felsőközéposztályi betelepülő, mint jómagam. Két társam őslakos mivolta sem feltétlen véletlen.

Társaimmal kicsit közösen mérgelődtünk is azon, hogy milyen értelmetlenül nagyra duzzadt ez a város. De amikor azt említettem, hogy polgármesterrel való vitám során említettem neki, hogy rosszul értelmezi a fejlődést, a fejlődés nem pusztán növekedés, mert a hízás is növekedés, mégse fejlődés, akkor már kérték, hogy hagyjuk ezt a témát. Kezdtünk volna olyan irányba menni, ahol munkaadójukat kritizálnák egy idegen előtt, s ráadásul az idegen – azaz én – velük szemben nincs is kiszolgáltatva a polgármesternek.

Tapintatosan hagytam a témát, és inkább tovább lapátoltunk. A harmadik nap már valószínű mindenki tisztában volt azzal is, hogy én vagyok az a figura, aki a mérges gázokkal dolgozó gyár elleni küzdelem vezetésében szerepet játszott, s akivel a választások idején a polgármester egy nyílt vitában leült beszélgetni a település fejlesztéséről, a vezetés hibáiról. (A vitára egyébként az önkormányzati alkalmazottaknak nem volt szabad eljönnie, ami döbbenetes volt a számomra, de hát ezt néhány önkormányzati dolgozó maga mondta, és talán nem hazudtak. Ez is a kis magyar politikai valóság része.) Aktív résztvevő megfigyelésem tehát nem ezzel a közmunkázással kezdődött, de most is olyasmit tanultam, ami e nélkül nem ment volna. Például azt, hogy a főállású közmunkások az őslakosok közül verbuválódhatnak. A környező településekről tudok olyan példát, ahol a magasabban képzett és tartós munkanélküli egy megüresedett önkormányzati állást nem kapott meg, míg egy alacsonyabban képzett jól menő helyi vállalkozó lánya igen.

A különbség itt is az őslakosság-betelpültek közötti szociológiai különbség. Szolidaritásra betelepülők nem számíthatnak, ugyanakkor a betelepülők hozzák magukkal Pestről azt a közömbösséget is, ami a szomszédra való odafigyelést jelentené, tehát ők egymással sem szolidárisak. Politikai értelemben sem jön létre a betelepülők érdekszövetsége – pl. hogy ne iparosítsák el a települést – míg az őslakosság bár valójában nem tetszik esetleg nekik az amit a városvezetés művel (iparosítás, lakosságfelduzzasztás stb.), nyílt szembenállásra csak nagyon kevesen mernek vállalkozni, hiszen azzal megszűnne – és akik vállalkoznak azokon látom is, hogy megszűnik – a hatalomtól való pozítív függés. Márpedig ezek a kapcsolati tőkék, mint láttuk sokkal értékesebbek mint a teljesítmény. A teljesítményt nem lehet semmire se beváltani, a kapcsolatot viszont igen. A legalacsonyabb pontja ennek az, hogy az ember kap egy közmunkás állást, a legmagasabb, hogy részt vehet az ingatlanbizniszekben, hozzájuthat önkormányzati megrendelésekhez, önkormányzati fedezethez kölcsönfelvételhez – és ahogy már másodjára írom mert olyan fantasztikus  – akár önkormányzat által adott kölcsönökhöz is. (Igaz, hogy Veresegyházon aki ilyen kölcsönöket kapott építkezéseihez, az nem helyi ember volt.)

A közmunkát vállalók alkalmi csoportját a gödöllői munkaügyi központban láthattam. Itt gyülekeztünk ugyanis mi, mint szabálysértők, akik úgy döntöttünk inkább ledolgoznánk a büntetésünk. Valójában két kategóriát alkottunk. Az én kategóriám a tanár volt, s találkoztam, egy másik tanárral, aki szintén nyári szabadságából és alacsony fizetéséből kifolyólag egy teljesen racionális döntésnek tarthatta, hogy így teljesíti a penzumot, a másik pedig az etnikai kategória, mert volt rajtunk kívül 4-5 cigány származású férfi is (pontosan nem tudom a számukat, mert családostul és barátokkal voltak jelen). Egyikük igen megvárakoztatott, mert három papírt is ki kellett neki tölteni, mert három szabálysértést is egyszerre akart letudnia. Nevettünk rajta, mert ő volt a csúcs, kb. 75 ezer forintot kell majd ledolgoznia. Irigyeltek viszont engem a 15 ezer forintért, amit én három nap alatt tudhatok majd le. Egy másik cigány fiatalembernek pedig mázlija volt, hogy megjelent – ezt ott tudhatta meg -, mert már korábban meg kellett volna, és épp készítették elő az elzárását. Nem direkt csinálta, csak nem tartotta észben, márpedig – mint korábban írtam – a rendszer nagyfokú fegyelmezettséget követel, ha elindítottuk, nem lehet belőle kilépni, és azt mondani, „no én inkább mégis befizetem a büntetést”. Ő igen jól öltözött, sportos márkás ruhában volt, nem úgy tűnt, mint akinek anyagi problémái volnának.

Ismerjük azokat a történeteket, amelyek arról szólnak, hogy Borsod megyében miként kellett értelmetlen munkákat megfelelő szerszámok nélkül elvégeznie a romáknak, tudjuk azt is, hogy közmunka elvégzésétől tesznek függővé segélyezéseket, ám romák csoportjainak kellett pánikszerűen átmenni a másik településre közmunkáért könyörögniük, hogy megkapják az igazolásukat, mert a saját településük polgármestere ezt nem biztosította a számukra. Magam is megtapasztaltam, hogy szabálysértés után közmunkásnak lenni rendkívül kiszolgáltatott állapot, s ha valaki a helyi hatalom kegyeltje, akkor akár semmit sem kell csinálni – elég dicső múltját felemlegetni -, ha viszont valakit nem szeretnek attól félhet, hogy nem igazolják le neki a munkáját, így elesik a segélyektől, vagy mehet akár a börtönbe.

Írásomban azt is felvetettem, hogy a közmunkaprogram koránt sem biztos, hogy gazdasági értelemben hasznos, az értelmetlen feladatok pedig egész biztos demoralizálnak. Minél értelmesebb valaki, annál kevésbé lehet számára értelmetlen munkát adni úgy, hogy attól ne sérüljön mentálhigiénésen. Lehet a munka kegyetlen és embertelen is, bár látszólag megkapjuk az ásványvizet meg a sapkát, és cseszegethetnek minket úgy, ami bántja az önérzetünk. Ugyanakkor mégis azt gondolom, a közmunkaprogramban több a jó, mint a rossz. Gyerekeim is láthatták, hogy dolgozik apa, és hogy ezt egyáltalán nem tartja kellemetlennek vagy kínosnak, anélkül, hogy mondtam volna nekik, beálltak kicsit lapátolni. A gyerekek szeretik utánozni a felnőtteket. Romagyerekek is utánozzák a szüleiket, ha sohasem látják őket a közösségért tevékenykedni, miért is alakulna ki bennük ez az értékrend?

S most már utoljára, tényleg csak utoljára egy másik helyi élményemet is hadd írjam meg, ami azért lazán, de ide kapcsolható. Bár rendkívül jó lakossági demográfiai állománnyal rendelkezünk, azért itt is előfordulnak szélsőséges esetek. Néhány utcával odébb lakó szomszédom összeveszésének az volt az eredménye, hogy az egyikük hátulról megszúrta a másikat. Véletlen én voltam elérhető, s hívtam a helyi orvost, szerencsétlenkedtem a vérben fürdő barátom körül, jött a mentőhelikopter stb. Mivel a késszúrás nem volt életellenes, ezért a bíróság 150 e Ft-ra ítélte az elkövetőt. Kívántunk volna itt mi jó sokan börtönt is neki, de ezt nem igen merjük a szemébe mondani, mert tartunk tőle. A mihez tartás végett az elkövető nem roma volt, hanem Erdélyből telepedett át, s talán itt is vannak kulturális minták a macsóságra meg a bicskahasználatra. Bár talán a macsóság ez esetben nem is jó kifejezés, mert az elkövető elég alattomosan viselkedett. Barátom a nézeteltérést ököllel intézte volna el, ha épp úgy adódik, ő nem asszociál a késhasználatra, neki ilyen mintái nincsenek, ezért is fordított gyanútlanul hátat.

A Föld Napján amikor a városban szemétszedési akció volt épp a késelő portája előtt vitt az utam. Ő megint éles polémiába keveredett, az utcából többen is odajöttek csillapítani. Késelőnk elmondta, hogy mennyire bánja már ami történt, és hogy többször volt templomban is meg imádkozott, de azért az mégiscsak felháborító, hogy… Letettem a zsákom, és azt mondtam neki, hogy nem érdekel a szövegelése meg a papolása a bűnbánatról, és hogy nem vagyok hajlandó meghallgatni. Itt van a zsák, szedjen szemetet ő is. Nem szedett. Miközben lapátoltam jutott eszembe a története, hogy a bíró miért is nem ítél Magyarországon közmunkára valakit, mennyivel jobban járna a közösség, mint az imádkozásával, meg a bűnbánatával? – Mert hogy még a késelések mögött is sok esetben közösségi integrációs problémák húzódnak, az egészen bizonyos.

 

Zsolt Péter

Szociológus

Veresegyház, 2012. augusztus