Zsolt Péter elemez – közjó és kapitalizmus

Az alábbi ábrát azért készítettem, hogy új megvilágításba helyezzem a közjó és a kapitalizmus viszonyát. A kapitalizmus lényege csak annyi, hogy a gazdaság nagyobbrészt magántulajdonban van, míg a közjó lényegesen bonyolultabb: lehet egy dilemmában a minél több embernek minél több jó elve, de lehet akár „a jövőben majd mindenkinek így lesz jobb” víziója.

Ha ennyire leegyszerűsítjük a fogalmakat, akkor is lesz aki táblázatunkat azzal kritizálja, hogy a közjó és a kapitalizmus nem tekinthető külön valaminek, mert csak a kapitalizmusban tud kibontakozni a közjó. (Így gondolkodott erről a Közjó és Kapitalizmus Intézet.) Pl. azt mondják azért, mert az emberek közti csere sokkal autonómabb és fejlettebb személyiségeket alakít ki, mint a központba történő kijárások. A közjó a kliens-patrónusi rendszerekben nem tud kibontakozni, mert nem motiváltak az emberek abban, hogy szolgáltatni akarjanak, és mások igényeinek próbáljanak megfelelni.

Megint mások ugyanakkor azt mondhatják a kapitalizmus az erősebb gyengébbik kifosztására sarkall (nagyhal-kishal), következésképp a kapitalizmus mindenképp megöli a közjóra való törekvést. Ezt mondta Marx, és ez a mai bank és multiellenes retorikák nézőpontja is.

A fentiekkel szemben mi viszont azt mondjuk, a közjóra való törekvés egy értékvállalási kérdés. arra pedig lehet törekedni bármilyen gazdasági környezetben. Pl. a feudalizmus sem volt mentes a közjó szolgálatától, legalábbis az arisztokratákat erre nevelték. Igaz arról is meg voltak győződve, hogy a népet nem engedhetik be a közjóról való érdemi vitába, mert felszámolnák saját létalapjukat. (Ezt gondolja Freud is az emberről, szerinte is csak hisszük, hogy racionálisak vagyunk, de valójában ösztöneink és tudatalattink érdekeit követjük, mely tönkretesz minket.)

De mi is az a közjó?

Könnyen lehet, hogy a demokratikus hatékonyság titka egyedül abban rejlik, hogy ezekben a rendszerekben a közjó – bár történnek rá kísérletek itt is – kisajátíthatatlan. Nyitott intézmények és rugalmasság, félelemtől mentes eszmecserék és viták szülik meg azt, amiről épp hisszük, hogy közjó, hogy aztán holnap rájöjjünk a tévedésünkre, és újabb közjót találjunk. A közjó csak a diktatúrákban nincs mozgásban, noha itt hivatkoznak rá minden percben.

A demokráciában a hatalom számonkérése azzal a kérdéssel kezdődik, hogy „ez mennyiben szolgálta a közjót…?” merthogy a hatalom birtoklása vállaltan a közjó szolgálatával legitimálható.

A pc beszéd alapja az, hogy feltételezem, hogy a másik is a közjó érdekében szól. Az olyan érvelések, hogy „Maguk ezt csak azért mondják, mert az Ön és politikus barátai egyéni érdekei ezt diktálják…” a vitázás kereteit szétverő veszekedés jellemzője.

Nem csak én gondolom ezt így, de Paul Ricoeur szerint is a közjó kisajátíthatatlan, épp mint a bölcsek köve. Ld. itt. Szabó Márton pedig 2003-as könyvében azt írja, hogy a civil szervezetek feladata a „köznémák” – tehát akik beszélhetnének, de nem teszik, mert nincs kedvük-idejük – becsatornázása.

Nem kétséges tehát, hogy a közjó körül kell forognunk, csak hát ez nem egy archimédeszi pont, pusztán egy érzület, egy szándék.

Mikor térünk el biztosan a közjótól?

Acemoglu és Robinson „Miért buknak el a nemzetek” könyvének olvasása kapcsán jutottam arra a következtetésre, hogy a szerzőknek igazuk lehet, a bukásra kárhoztatott nemzeteknek nem a természeti erőforrásaikkal van a baj, hanem saját elitjükkel. Lehet egy ország erőforrásokban oly gazdag, mint jó néhány iszlám állam, mindez koránt sem jelenti azt, hogy benne ne legyen nagy a nyomor, hiszen a diktátorok, vagy az uralkodó politikai elit nem tevékenykedik a közjóért. A nép fölött zsarnokoskodnak, megalázzák stb.

A diktátorokat nem érdekli a közösségek felvirágoztatása, mert azzal politikai jogok követelése is járhat – állítják -, azt sem engedik, hogy innovatívak legyenek az emberek, mert ez talán hozhat nekik több pénzt, de veszélybe is sodorhatja a hatalmukat. Nem ösztönzik a változásokat, hanem mindig a stabilitásra és állandóságra törekednek, ezért aztán nem fejlődik sem a köznép, sem az elit. Ahol tehát az emberi jogokat sárban tiporják, az egyéni vállalkozás szabadságát pedig korlátozzák, ott igazából sem a közjót nem szolgálják, sem a kapitalizmus működését nem engedélyezik. (Ennyit mondhatunk tehát az ábránk jobb alsó sarkáról.)

Innen kiindulva már könnyű belátni, hogy van ahol törekedtek a közjóra, pl. az egészségügyi és oktatási állami szolgáltatásokra, de nem engedték a magánérdekek kibontakozását, és a képességek és lehetőségek szerinti gazdagodási különbségeket. Ilyen társadalom volt a létező szocializmus. Ismerve ezt a történelmi kísérletet azt is tudjuk, hogy a közjó állandó hangoztatása végül még oda is vezetett, hogy minden ami közösséginek volt kikiáltva, azt nem kísérte tisztelet és megbecsülés, s ha lehetett meg is próbálták eltulajdonítani. (Ez a mező található táblázatunk jobb felső sarkában.)

A közjó szolgálatának hiánya, de a magántulajdon korlátlan gyarapítási lehetőségei pedig együttesen a vadkapitalizmus állapotát mutatja fel. (Ábránk bal alsó sarka.) Legyenek azok durva rabszolgakereskedelmi üzletek, vagy banki stiklik. A lényeg, hogy az erősebb dönti el kinek van igaza. A közjó hiánya egy vállalt gonoszság, melyre a lemaradástól való félelem rá is kényszerítheti az embereket mindaddig, amíg közösen nem döntenek úgy, hogy megváltoztatják a játékszabályokat. Egy jogállam sokat segíthet a vadkapitalizmus megfékezésében, amennyiben adóztat, és állami szolgáltatásokat épít ki. (Van persze aki azt mondja, hogy a közösség szolgálatának a fejekben kell lennie, és nem az intézményekben, ezért aztán nem az adózott pénzből kell ezeket működtetni, hanem az emberek vagyonukból ajánljanak fel Ld. itt.. A Spencer-i, Hayek-i modellt azonban még az Egyesült Államok is csak megközelítette, és ott is mostanában történik meg az egészségügy átalakítása.)

Mégiscsak a kapitalizmus a közjó szükséges de nem elégséges feltétele?

Ahol kapitalizmus is van, és a közjó keresése is, ott valójában a weberi értelemben vett polgárok találhatók, akik felelősséget éreznek azért a közösségért amelynek munkát adnak, és akiknek szolgáltatásaikat nyújtják. Polgárokat azonban a világ még csak kapitalista környezetben tudott kitermelni, vagy ahogy Weber mondaná, csak a polgárok tudtak eddig jól működő kapitalista társadalmat létrehozni. (Ábra bal felső sarka.)

 

Max Wéber

Ha azt mondtuk, hogy a közjó egy diskurzus által meghatározott, akkor azt is kell mondjuk, hogy ennek a diskurzusnak az optimális feltételeit eddig a kapitalizmus tudta megteremteni, vagyis ha külön dimenzióként is kezeltük a kapitalizmust és a közjót, ezek mégiscsak hatnak egymásra.