Zsolt Péter elemez – A politikusorvos

 

Legutóbb az orvosi hivatás új kihívásainak bevezetése után eljutottam a rendszerváltás privatizációs problémájáig, ahol az orvosok egy speciálisan új kísértés kihívása elé kerültek, és ez a politikai szerepvállalás.

 

Bekerülni egy önkormányzatba egy orvos számára könnyebb, mint akinek nincsenek kliensei, az önkormányzati pozíció pedig felhasználható arra, hogy a testület jóindulatát a bekerült megszerezhesse. Más esetekben saját érdekei miatt zsarolhatóvá válik, nem azt teszi amiben hisz, ha ez az ára valamilyen jav megszerzésének. Előbbi csak a verseny igazságtalanságáról szól, utóbbi viszont már korrupció.

Egészen durva esetekkel is találkozhattunk a Becton Dickinson veresegyházi letelepedésének idején. Volt olyan orvos, aki szakértőként tartott előadást a gyár lehetséges mellékhatásainak elfogadhatóságáról, hiszen „valamiben úgyis meg kell halni.”

Az orvos nem állhat a szennyeződés kockázatainak elfogadása mellé, nem támogathat még egy nagyteljesítményű adótorony lakosok közé telepítését sem. (Előbbinél az etilén-oxidról tudva levő volt a veszélyesség, utóbbinál az elektroszmog ma még csak feltételezett.)  A hivatás predesztinálja a kliensek védelmére, s így gyakorlatilag nincs választási lehetősége. Ahogy golyót sem röpíthet az ellenség fejébe.

A hivatás a teljes személyiséget átjárja, kibújni belőle, és civilként megnyilvánulni, élni, más gazdasági vállalkozásokat futtatni nagyvállalkozóként nem lehet, pontosabban mindent lehet, csak… A politikai pálya is választható, ha cserébe az orvosiról valaki lemond. A kettő együtt szerepeltetése erkölcsi romlásba vihet, de nem látni, hogy ezeket az összeférhetetlenségeket a szakma kimondaná. Még ott tart, hogy az orvos feladata a társadalmi jó szolgálata, és ez nem ellentétes a politizálással. Valóban,  bizonyos összeférhetetlenségek kiiktathatók, pl. ha nem azon a területen verseng a hatalomért, ahol praxist folytat, ha nem származik személyes haszna a politizálásból, ha bírja mindkettőt energiával stb. De azt hiszem ez épp egy olyan kérdés, amiben a hagyományos lehetőségek beszűkülnek. Gyarapodik a „ha”-k száma, s a professzionális politizálás sem úri huncutság már, hanem kemény munka.

Minden lehetséges, és minden önigazolás elképzelhető. A hálapénz elfogadásának szükségességétől kezdve az önkormányzati praxis képviselőtestületbe kerülésen keresztüli növelésén keresztül, a vacsorákat rendező gyógyszercég termékeinek felírásán át akár még addig is „el lehet menni”, hogy az öncélú emberkísérletekkel majd tudományos eredményekre fognak szert tenni. Még a náci orvosok tudományos rémtettei is lehetségesek voltak, csak a következmények voltak hivatásellenesek.

Olyan képet festettünk az orvosi hivatásról, mintha az mára mérgezetté vált volna, mintha az önszabályozás lemaradt volna és a szakmai etika összezavarodott. Valójában azonban komoly fejlődésen megy át a szakma etikai oldalról is, ezért aztán egy dinamikusan változó területről van szó, amely a jövőben is azzal büszkélkedhet, hogy része a legfontosabb hivatásoknak.