Zsolt Péter elemez – A maffia-hálózat motorja

A Keresztapa című filmnek van egy olyan jelenete, amikor az egyik gengszter azt kérdezi Al Pacinotól, hogy alakíthat-e saját családot. Most rendelkeznek még annyi tartalékkal – így a kérvényező -, hogy ezt megtehetnék, de holnap talán már nem lesz mód rá, mert fokozatosan gyengülnek. A szövegösszefüggésből kiderül, hogy nem házasságra gondol a gengszter, hanem arra, hogy leválik, és saját hálózatot hoz létre. A nemleges választ erős méltatlankodás követi, majd a kérvényező kérdően az öreg Keresztapához (Marlon Brandohoz) fordul, aki azt kérdezi, hogy „szeretsz-e engem?” Erre alázatos és heves igenlés következik. „Na, akkor – mondja Marlon Brando Al Pacinora mutatva – mindenben tedd azt, amit ő kér tőled.” Al Pacino pedig röviden megindokolja, hogy mivel bandaháború lesz, nem alkalmas az időpont a leválásra, majd ha legyőzték a rivális családokat – értsd meggyilkolták a vezetőiket -, azután lehet szó róla.

Ismerjük a maffiahálózat szerkezetét, ez egy roppant egyszerű alá-fölé rendelődő hierarchikus struktúra. De ezen kívül még valamit megmutat a film, ami pontosan olyan fontos, mint a struktúra, és ami nélkül nem működhetne a rendszer. A fenti jelenetben azt is láthatjuk, hogy Al Pacino még nem a maga jogán ura a hálózatnak, hanem egy érzelmi láncreakción keresztül. Az utolsó jelenetben azonban már óriási a változás. Az Al Pacino által játszott gengszter amerikai felesége épp megkönnyebbül, mert Al azzal a felszólítással, hogy most az egyszer hajlamos a feleségét beavatni az üzleti ügyeibe nyugodtan a szemébe hazudik, és kijelenti, hogy nem igazak azok a vádak, hogy ő egy gyilkos volna. A feleség újra szeretni tudja a férjét, elhagyja a szobát, és még visszapillantva tanúja ahogy az érkező barátok kezet csókolnak az új főnöknek. A jelenet azzal végződik, hogy az üdvözlő férfiak, akik kézcsókja valójában felér egy hűségeskűvel diszkréten becsukják az ajtót. Al Pacino mostantól az új Keresztapa.

A vezető szerep átruházása tehát nem megy automatikusan. Ugyan engedelmeskedhetnek, de csak viták kereszttüzében, és csak a Keresztapa jelenlétében csendesedik el a testvéri rivalizálás. A rendszer mindaddig döcög, míg a valódi tekintély meg nem születik. A maffia hálózatnak ez az érzelmileg megtámogatott legitimációja adja az igazi erejét, de hogy miből születik a vezető annak csak az útját látjuk, de badarság volna megpróbálni megfogalmazni. Annyi világos, hogy nagy szerepe van az emóciónak, a tagok tényleg szeretik egymást, a vezetőért tényleg mindent megtesznek, s ha nem, akkor árulók és az életükkel fizethetnek.

Az „üzleti ügyek”, melybe a nők nem szabad, hogy belelássanak, nem szabad róluk az asztalnál beszélgetni, és nem szabad a nőknek arról kérdezgetni eufémizmus. Valójában ezzel a szóval takargatják a bűncselekményeket, a bandaháborút, az agressziót. Történetesen a nők és a gyerekek szerepe, a nőkhöz való viszony, a hűtlenség kezelései stb. is a maffiakultúra fontos elemét képezik. Megcsalni például a feleséget a családon belül, nos ez sem tűrhető. (Bár a Keresztapa című film inkább a nőverésből származó következményeket mutatja be, és nem a férfi hűség megkövetelését.)

A hálózat nem pusztán egy felrajzolható struktúra, sőt állításunkat még erősebben úgy kell megfogalmaznunk, hogy magából a struktúrából nem sokra következtethetünk, ha nem látunk bele az azt működtető szabályokba és érzelmekbe. A maffia valóban a családi-rokoni érzelmi kötelékekhez hasonlítható a legjobban: férfiak ölelik át egymást, tisztelik a családfőt, szenvednek egymás elvesztése miatt stb., ugyanakkor nem vérszerinti rokonok is bekerülhetnek a „családba”, és a családalapítás, mint fentebb írtuk, nem más, mint egy saját hálózatkiépítés, melynek során mint a törzsi társadalmakban is ismert, egy bizonyos létszám fölé emelkedés automatikus leszakadással, osztódással jár.

Ami a hierarchikus struktúrát jelenti, nélkülözhetetlen velejárója ennek a „családnak”, de nem minden hierarchikus struktúra eredményez maffia rendszert. Ez a pofonegyszerű állítás nagyon fontos szempontot kell adjon mindenféle hálózati rendszer elemzéséhez. Egy szigorúan formális és hierarchikus rendszer lehet egy olyan katonaság, melyben semmi lehetőség sincs a maffia családoknál megfigyelhető érzelmességre, mint például az amerikai kadét akadémiában, ahol egyetlen szabály van, a hazugság tiltása. De hierarchikus szervezetként működik a katolikus egyház is, vagy a demokráciákban a közigazgatás.

A hálózatelméleti kutatások mindmáig nem sokat foglalkoztak a hálózatokat feltöltő értéktartalmakkal, és megfigyelhető témaválasztásaik alapján egy enyhébb torzítást is, nevezetesen, hogy magában a hálózatosodásban – talán az olyan betegségek terjedését leszámítva, mint a nemibetegségek vagy az elhízás – a pozitívumokat látták meg. Így születtek az olyan megállapítások, hogy minél inkább csomóponti helyzetbe kerül valaki, és minél több kapcsolatra tesz szert, az annál jobb, vagy hogy a gyenge kötések azért jók, mert sokkal több lehetőséget hoznak be, mint az erősek. Pedig ki kell jelenteni, hogy az, hogy mi jó vagy mi rossz, az nem a szerkezettől függ.

Számomra komoly problémát jelentett, hogy a korrupciónak például pontosan ugyan azok a hálózatos rajzolatai, mint mondjuk a boldogságkutatásnak. Ez esetben pedig az a kérdés, hogy mégis mi választja el őket egymástól?

Nos, ezen az egyszerű kérdésen nagyon sokat töprengtem, vagy pontosabban szólva elakadtam. Mitől lesz tehát egy hálózat közigazgatási szempontból jó? A maffiallámról szóló Orbán-rendszer minősítések eleve elmennek amellett a tény mellett, hogy a maffiacsaládok érdekegyeztetései, alkujai, fenyegetései és megállapodásai egyáltalán nem jellemző az autokratikus irányításra, melyekben politikai manipulációk végeredményeként nincs is valódi egyeztetés. (Ezért is például rossz analógia az Orbán-rendszer maffiallám elnevezése, mert a maffia családoknál igen is fejlett az egyeztetési kultúra.) Önmagában a korrekt tárgyalások és kompromisszumok még sem teszik jobbá a maffia alapon szerveződő társadalmakat az autokratikus illiberális rendszereknél.

Egy teljesen más dimenzió az, ami a kettőt megkülönbözteti egymástól, amiképp a korrupciót is meg lehet különböztetni a korrekt közigazgatástól, noha nem a hálózati szerkezetük adja ezt a megkülönböztetési lehetőséget. A maffia voltaképp elszívja a védelmi pénzek behajtásával a pénzt onnan, ahol az megtermelődik. A korrupciós szerveződések szintén a közösség erőforrásait magánérdekek érvényesítésére fordítják. Hiányzik belőlük a közösség iránti lojalitás, elköteleződés, szolgáltatói beállítódás.

A sok kapcsolatot létrehozó kölcsönösségen alapuló hálózatok tehát attól függően lesznek jók vagy rosszak, hogy etikai szabályaik vállalhatóak-e a közösség egésze előtt, azaz rendelkeznek-e integritással, vagy pedig olyan normákat követnek, amelyek csak befelé szigorúak, de kifelé vállalhatatlanok. A kapcsolatok lehetnek felfűtve érzelmekkel és roppant erős szabályokkal, melyek áthágása élet-halál kérdés, míg a fejlett közigazgatás inkább racionális síkon levezetett morális szabályokból áll, és megsértésük sem jár olyan szigorú retorziókkal. A struktúrák, a kapcsolódások, a szerkezet – mellyel itt nem foglalkoztunk – azonban – és ezt akartuk kihangsúlyozni – minderről még nem árul el semmit.