Utolsó beszélgetés a polgármesterrel – XXXIII. fejezet

Fusizott város - második részelniveresen

Bár velünk szemben a polgármester, ha nem is ügydöntő módon, de megnyerte a népszavazást, mi mégis úgy véltük, hogy a gyár nem fog megépülni. Elmentünk hát hozzá, hogy talán utoljára találkozzunk vele.

Megint eszembe jutott, hogy első alkalommal még egyszerű polgárokként léptünk a irodájába, ekkor viszont mint egyenrangú hadvezérek ültünk le tárgyalni, hogy megbeszéljük az addigi csatározást miként értékeljük. Pontosabban nem is a múltról kellett nekünk vele beszélni, s még csak arról sem, hogy mit tennénk, ha a gyár megépülne. A beszélgetés apropóját számunkra az adta, hogy ha nyerünk, ne váljunk bűnbakká. Kellett tenni egy diplomáciai jellegű lépést annak érdekében, hogy arra az esetre is, ha győzünk, megmaradjanak a konszolidált viszonyok. Az volt a véleményünk, hogy hamarosan gazdasági problémák következnek, elfogynak a jelzálogosítható földterületek, megszűnik a hitelképesség, az adósságspirál végéhez közeledve kifizetési problémák elé néz a város az alap feladatok ellátása terén, egyszóval a polgármester a várost gazdasági csődközelbe lavírozta. Ez azonban még hagyján, de a gyár miatt társadalmi feszültséget is generálhat az ellenzők és a támogatók között, mintha legalábbis minden gazdasági problémának is ez volna a kulcsa. Logikusnak látszott, hogy a gazdasági helyzetünk ellehetetlenedésének okaként a gyár távozását fogja megnevezni, és így minket bűnbaknak kiált majd ki.

A védekezéseink három módon nyilvánulhattak meg:

  1. Egyrészt személyesen engem nem zavar egy ilyen vád – mondtam a beszélgetés során -, mert ha azt híreszteli, hogy itt néhány ember miatt – köztük miattam – nem tudott a beruházás megvalósulni, az nekem komoly reklám a városon kívül. Ez csak a presztízsemet növeli.
  2. Valójában a gazdasági bajok bűnbakja szerepét nem fogjuk bevállalni, mert csak annyiért vállalunk felelősséget, ami miattunk esetleg valóban, mint pénzbevétel nem jön be. Azonban az ötmilliárd Ft-os hiányt nem mi halmoztuk fel, és a gyár megépülte sem enyhítene ezen a feszültségen. (Itt nem mentünk bele a részletekbe, mert pusztán csak annyi volt a lényeg, hogy nem mi vagyunk a gazdasági helyzetért a bűnösök, akár hogy is számolunk.)
  3. Harmadrészt pedig – s a találkozást emiatt is kezdeményeztem – a bűnbakkereséssel csak további háborúskodást szítana, tehát inkább ne állítsa, hogy mi vagyunk a város gazdasági helyzetéért a felelősek. A válasz megnyugtató volt: „sohasem hárítom másra a felelősséget” mondta.

Azt hiszem a polgármester valóban jóindulatú ember volt, és különösképp jó szándékú magával a várossal szemben. Megértette, amit mondani akartunk neki, ennek ellenére már azon gondolkodtam, mit mondhatunk majd mi abban az esetben, ha minket nevez meg bűnbaknak? A „városért teszem, amit teszek” állítása csak akkor maradhat igaz, ha nem akar feszültséget szítani.

A fusizást, és a szent cél érdekében történő másokon való átgázolást már láttuk, most pedig hamarosan kiderül él-e a felelősség elhárítás stratégiájával is. Kisstílű, vagy pedig nagyvonalú emberrel lesz-e dolgunk? Ezekre a kérdésekre akkor nem tudtam még válaszolni. S persze ezeknek a töprengéseknek csak akkor lehetett értelme, ha nyerünk. Hogy miért hittünk a győzelemben nem tudom, hiszen tulajdonképpen egyre több fronton vesztésre álltunk.