Közmeghallgatásunk erkölcstelenségéről
Az erkölcstelenségnek vannak árnyalatai, az egyik a gazembereké. Ilyen III. Richard, kiből nem véletlen lett drámai figura. De van – had nevezzük így – politikusi erkölcstelenségi kategória, melyben a politikus egy olyan érvrendszerrel önti le tetteit, melyet aztán ő maga is elhisz. (III. Richard ld. képünk tudta magáról, hogy gonosz, politikusaink viszont jónak tartják magukat, bár ugyanolyan amorális cselekedeteket hajtanak végre a hatalom megtartása-megszerzése érdekében.)
Feldolgozták már ezt filmben is, és méghozzá nem is politikus esetében, hanem katonai körökben, az Egy becsületbeli ügyben. (Ld. a monológot itt.) Az önmagától és saját módszereitől megrészegedő ezredes átlépi a törvényeket, de átlépi a közösségi normákat is – amikor kiszedik belőle azonnal le is tartoztatható -, mert felsőbbrendűnek tartja önmagát és céljait. Már nem látja maga sem milyen ártalmas, nem képes felfogni. Tudja viszont, hogy az emberek nem értenék meg a mozgatórugóit, és ezért nem mondhatja meg nekik.
Egy bérlakás-építési programban az emberek nem értenék meg, hogy milyen bonyolult viszony alakult ki az építtetővel, és miért kell őt mindig kihúzni a bajból, ezáltal milyen haszon várható tőle. De azt el lehet mondani, hogy minden településnek bérlakásokat kéne építeni, mert ez szolgálja azok érdekeit, akiknek nem telik többre. Az nem mondható el, hogy egy vezetőnek olyan projektek kellenek, melyben sok pénz mozog, mert ebből lehet csak gazdálkodni, pakolgatni, ezzel lehet „játszani”, mert ezt az emberek nem értenék meg, és jogilag meg törvénytelen volna, de azt, hogy 20-30 év alatt a bérleti díjból kifizetik a beruházás árát, és ezután az épület már pénzt hoz, azt igen. Egy jó politikus teszi amit helyesnek lát, és elmondja a közönségnek, amit ők megérthetnek. Valóban így van ez?
A leges legfelháborítóbb megnyilvánulás azonban, amit egy erkölcsi kérdésekkel foglalkozó filozófus saját tételeinek kifrodításának érzett volna, az a szegényebbek segítése témában került a felszínre. John Rawls szerint a piacon létrejövő egyenlőltenség kötelezettséget ró a gazdagokra a legszegényebbekkel szemben. Ezeket a gondolatokat azonban a polgármester nem átallotta annak a kérdésnek a kapcsán elővezetni, mikor azt kérték rajta számon, hogy miért vesz fel 200 millió Ft kölcsönt, ha aztán abból 50 milliót jótékonykodásra, a környező településeknek ad, és ebből is 40-et egyetlen egynek, ahol a fia a polgármester. (Az apa fiú kapcsolatra már a kérdező utalni sem akart, egyrészt mert majd mindenki tudhatta a terembe, másrészt, mert már kérdésnek is kínos.)
Miként értékelné a jelenséget egy közgazdász? Egy közgazdász puha költségvetési korlátként elemezné, és kimutatná ennek negatív következményeit. Ha ugyanis egy fiú mindig túlköltekezik, de nem kell aggódnia, mert apja mindig kifizeti az adósságait, akkor felelőtlen, beszámíthatatlan infantilis fiú marad. (A puha költségvetési korlát alapján működő gazdaság pedig kiiktatja a versenyt, fontosabbá teszi a kapcsolatokat mint a teljesítményt, és végül minőségben lezüllik, nem látja el a szükségleteket, felüti a fejét a hiány.)
Egy korrupcióval foglalkozó a közösség vagyonának elosztását pedig a szerint vizsgálná, hogy az ajándék milyen szempontok alapján, milyen céllal, és hová kerül, várnak-e érte pl. viszontszolgáltatást. A közmeghallgatáson a kérdező azt említette, hogy miért nem Ukrajna legrászorultabb elesettjeinek megy a támogatás, miért a szomszéd településnek? A kérdés persze populista volt, de jól ráirányította a figyelmet arra, hogy mi a probléma. A probléma az érdekvezérelt adakozás.
A vádra azonban a polgármester azt felelte, hogy 1. szoktak a külföldieknek is adakozni, azok a testvértelepülések 2. ha valakinek többje van, annak kötelessége segíteni azt, akinek kevesebbje van, márpedig veresegyházi emberek költöztek a környékre az olcsóbb házakba, s ők tulajdonképpen a mieink, tehát ezért kell támogatnunk őket.
Egy korrupciókutató azonban nem menne el amellett, hogy miként lettek kidolgozva a támogatás szempontjai, ki javasolta a támogatandót, és az mennyire felelt meg az előzetesen mindenki által igazságosnak tartott szempontrendszernek, s nem utolsó sorban átgondolták-e az összeférhetetlenségi körülményeket. „A szomszéd településen a fiam a polgármester” épp egy ilyen összeférhetetlenségi körülmény.
Vagyis miközben erkölcsileg tudjuk, hogy a polgármesterünk a fia politikai elismertségét akarja segíteni a saját településén felvett hitelpénzből – azaz voltaképp nincs is miből segíteni -, mégis egy olyan beszédet kell végighallgatni, melyben a polgármester kioktatja a jelenlévőket az erkölcsileg helyes filozófiai tézisekről. (Feltehetően egyébként a filozófiai tézisekről is félművelten, de ez most mellékes, hiszen nem is hivatkozott rájuk.)
A morális félrenevelés kérdése így szól: Megtehetem én azt, hogy gátlástalanul fosztogatom a rám bízott vagyont, hovatovább erkölcstelen hatalmi célokat szolgálok és korrupt viselkedést valósítok meg amennyiben lukat tudok dumálni a hallgatóság gyomrába az adakozás fontosságáról?
És higgyék el, hogy a teremben nem csak primitív emberek ültek, akik nem láttak át a szitán. Vannak olyanok is, akik most tanultak valamit a machiavellizmus újabb fejezetéből.
Hát ezért állítjuk azt, hogy ez a közmeghallgatás erkölcsileg igen rombolóra sikeredett a közösség számára. Sajnos nem akadt egy azaz egyetlen igaz ember sem, aki ott helyére tette volna a dolgokat.