Irónia, dráma, tragédia, szappanopera – XXVII. fejezet

Nézzük csak még egyszer a város ellenálló szervezeteinek szereplőit. Eltekintve most az egyéni nagyon nagy különbségektől, és színes palettától, velünk együtt három tömörülés arculata rajzolódott ki. Az egyik a képviselői többséget magába foglaló politikai ellenzék. Voltaképp ők kapták a legtöbb kritikát a honlapunk fórumán, hiszen ők voltak a felelősségre vonható politikusok, bár a számonkérések sora néha igazságtalan volt. Hiába nem szerették a polgármestert, de beletörődtek az erejébe, és kicsit erőtlenül csak a kritikák megfogalmazásáig jutottak. Tisztán és árnyaltan látták a polgármestert, sokkal világosabban, mint a lakosok döntő többsége. Tisztán látták saját szerepüket is, de éveken keresztül maximum a kérdések megfogalmazásáig jutottak el.

Tekintve, hogy mindenféle politikai párt és egy egyesület is volt mögöttük, ütőképességük hiánya épp a sokféleségükből, és a képviselők pártjukról, egyesületükről való leválásából fakadt. A kiszámíthatatlan önállóság nem erény akkor, amikor csak együttes fellépéssel lehet eredményt elérni, s főképp számunkra váltak emiatt tervezhetetlenné a képviselőtestületi döntések. Eredményeket velük főleg csak akkor tudtunk felmutatni, amikor a fentebb említett tényeket nem feledve, egyenként kerestük fel őket, mint pl. a franciaországi kiutazásról való lebeszélésben.

A második szervezet a tiltakozást is megjelenítette, és nagyon sok energiát fordítottak a szalonképesség megtartására. Jó kapcsolatot tudtak így fenntartani mindenkivel, és igen eredményesen, hosszútávra dolgoztak. Ennek ellenére a polgármester embereinek rágalmai a lejáratásban szintén sokat rombolt rajtuk. Arra voltak képesek, hogy nem radikális módon, csak szépen kifinomultan megakadályozzanak bizonyos dolgokat, betegyék a lábukat egy-egy komolyabb ügybe. Elérték már korábban, hogy kiásták a polgármester döntéseinek hatására eldugott több tonnányi szennyvíziszapot, ami megmérgezhette volna a tavaink. Szóvá tette képviselőjük a törvénytelenségeket, és úgy, hogy én sosem láttam felháborodva, vagy a hangját felemelve.

S végül volt a mi alakuló egyesületünk, ami frontálisan nekiment az egész építménynek, gépezetnek. Ahogy Churchill az egyik szerepében zseni volt, míg a másikban kártékony, úgy a mi viselkedésünk is csak utólag nyert értelmet. Ilyenek voltunk és kész, de hogy ez egy Don Quijote szerep, egy drámai szerep, vagy egy klasszikus görög tragédia szerepe, azt részben a körülmények határozták meg, és végül is nem rajtunk múlt.

A mi végső arculatunk azonban – véleményem szerint az Önök előzetes tippjével szemben – nem elsősorban a polgármester határozta meg, hanem épp a másik két baráti szervezet. Ha mindenki ellenünk fordul – például azzal, hogy legitimálják a polgármester népszavazási mondatát, de mi sok embert magunkkal rántunk, akkor a sorsunkat követjük. Ez a sors akár a görög tragédiákra emlékeztető lehet, hiszen ha miattunk veszik a választás, megköveznek minket volt híveink, akik hallgattak ránk. És mi mégis hősként azt tettük, ami ránk mérettetett.

Ha mi ugyanígy ragaszkodunk az elveinkhez, távol akarjuk tartani az embereket a becsapós népszavazástól, de gyakorlatilag senki sem hallgat ránk, azaz nem csak a baráti egyesületek, de a lakosság sem, akkor mi vicces bolondos figurákká válunk, és mint Don Quijote a szélmalmot rohamozzuk.

Ha viszont cselekvésünk, és bukásunk nem törvényszerű, de ugyanakkor nem is nevetségesen irreális, akkor egy modern drámai szerepbe kerülünk. Ebben nyilván valamit el kell veszítenünk – talán épp az etikai tisztaságunk – de ugyanakkor a demokratikus nevelőszándékból is megvalósul valami.

Amikor ezeken okoskodtam, voltaképp a legmélyebb ponton voltunk, de már el kellett kezdeni felkapaszkodni a lejtőn, el kellett kezdeni cselekedni, megszervezni a bojkottot, kitalálni a feladatokat. Újra reménykedni abban, hogy hátha a jogi és a közigazgatási téren is valami fogást találhatunk.

Miközben előttünk a legkülönbözőbb drámai szerepek nyíltak meg – köztük persze olyanok is, amibe egy mai normális ember nem szívesen keveredik azért bele -, a polgármester körül fogytak az irodalmi lehetőségek. Egyre inkább maradt számára a lecsupaszított cél, a gyár megépítésének fontossága. Ő a saját maga művének összeomlása ellen küzdött, ami azt jelentette, hogy az eddig felhalmozott hibák, a gazdasági és a politikai bűnökben való eladósodás kezdték kimeríteni az összes tartalékát. Nyers vélemények fogalmazódtak meg körülötte, mint „az ország legjobb polgármestere, aki tudja mit csinál”, vagy a „komcsi”, „öreg”, „nem szeretem mert hazudik”, „korrekt”, „nem korrekt”, „a település érdekét nézi”, „nem a település érdekét szolgálja”, „megalomán”, „bízom benne”, „már nem bízom benne”, „nem demokratikus”, „felelőtlen” stb. A negatívból több volt, és jóval színesebbek is voltak.

Mintha az óráink kezdtek volna másként járni. A miénk együtt ketyegett a várossal, az övé viszont megállt, vagy sietett, ritmustalanná vált, vagy csak más történetet írt. Egy történet végén tartott, mi meg egy történet elején. A város rendkívül fiatal volt, és próbálta kitalálni magát, a polgármester viszont már nem találgatott. A fő művet akarta látni.

Ráadásul a viselkedése inkább emlékeztetett egy meghibásodott gépre, mint az emberi érzékenységre, s egy gépnek nincs sorsa, drámája, vagy kinevethető arca, egy gép csak dolgozik, csak teszi, amire programozták. S mintha a programírók már be is települtek volna, már itt lettek volna köztünk, mintha a gyár elkészületlen falai ellenére már adták volna ki az utasításokat.

Végezetül a szappanopera jelleg. A szappanoperák egyik jellemző tulajdonsága, hogy minden szereplője rettenetesen akar valamit. Ez a valóságban nincs így, inkább sodródunk, semmint elvakultan küzdenénk céljainkért. Néhány ember ugyan nagyon komolyan megküzd körülöttünk a boldogságért vagy a boldogtalanságért, de ez a ritkább.

A polgármester, és mi viszont nagyon akartunk valamit. A szappanoperák másik jellemzője, hogy a szereplők között akadnak olyanok, akik mindenre hajlandók, s ráadásul nagy manipulátorok is. Értékek helyett a célracionális viselkedés jellemzi őket, és ettől válnak szörnyeteggé.

A kérdés tehát az, hogy szappanoperába, drámába, vagy klasszikus tragédiába kerülünk-e majd. S hogy vajon melyikbe is, arra nem próbálok meg válaszolni, de aki a történetet végigkíséri talán maga is eldöntheti.