Értelmiségi ellenségeink – XXII. fejezet

Értelmiségi ellenségeink – XXII. fejezet

Értelmiségi ellenségeink két táborra voltak oszthatók, egyrészt azokra, akik moralizáltak, ironizáltak, azaz a megmondó emberekre, másrészt a szakértelmiségiekre, akik szakmájuk sáncai mögül küldték nyilaikat. Nagyon jól körvonalazódott minden hadrafogható értelmiségi ellenségünk a helyi lap második megjelent számában.

Nem az a lényeges a mi sorainkban, hogy ki miért háborodott fel írásaikon, hogy „hogy süllyedhetnek kellemes és értelmes emberek ilyen mélyre”. Sokkal fontosabb volt tudomásul venni, – és ezt saját kutatásainkból láttuk -, hogy a helyi sajtó a szomszédok után a legfontosabb információforrása volt a lakosoknak, ez után következtek a szórólapjaink, s csak ezután a mi legerősebb fegyverünk, az Internet.

Egy elfusizott városban minden amatőr, amatőr módon működött a helyi lap is, és a lapba író értelmiségieknek sem igen kellett tartani attól, hogy olvasóik viszontválaszokat láthatnak, nyilvánossági kontrollt kapnak. Egyikük például, egy közgazdász egyetemi docens épp a gyár építési területének közelében, egy sarokra tőlem lakott. Mivel a lakosok körülötte mind ellenezték az üzemet, ezért légüres térben, begubózva élt, s több szempontból is utált minket. Tekintélyelvű volt, mi meg tekintélyrombolók, felsőbbrendű moralitást tulajdonított magának, minket meg bajkeverőknek tartott, úgy gondolta magáról, hogy nagyszerűen ír, stílusa ironikus és szellemes, de valójában az irónia és a tekintélyelvűség keveréke két olyan íz, amelyet stílusban nem lehet harmonikusan összeilleszteni. Ráadásul az illető a pénzügyi bizottság külsős tagja is volt, vagyis valószínűleg nem arról kellett volna élcelődnie a lapban, hogy én milyen messiás szerepet játszok – ez egyébként már csak azért sem volt igaz, mert mi csapatban hoztuk meg a döntéseink -, hanem arról, hogy miért is van ötmilliárd Ft-os adóssága a városnak.

Magának a lehetséges gyárnak néhány év múlva befolyó adója gyakorlatilag a város adósságkamatjának harmadát is alig tették volna ki. Három ilyen hatalmas, a termékeivel a világot beborító multinacionális cégre lett volna szükség ahhoz, hogy a törlesztésből a kamatok fizetve legyenek, és akkor még semmi sem került volna törlesztésre az alapkölcsönből, nem léptünk volna egy fikarcnyit sem előrébb. A baj tehát óriási volt, de a közgazdász azzal foglalkozott, hogy tőlem, mint messiástól kell megmenteni a várost. Mindezt meglehetősen ellenszenves stílusban tette, úgy hogy inkább szórakoztatónak éreztem, mintsem bosszantónak. Pedig hát ismerve a helyi sajtó hatását aggodalommal kellett volna, hogy eltöltsön.

A másik állandóan megnyilatkozó értelmiségi az egyik állatorvos volt, akinek civil körében – a rossznyelvek szerint – állandóan barátainak unalmas előadásait kellett hallgatnia a közönségnek. De ezt csak a rossznyelvek mondták, mások elismerték, hogy sznobizmusának van jó oldala is, és néhány érdekes előadót is vendégül látott már. Mivel ez a kör önkéntes alapon működött, és amolyan nyugdíjas szabadegyetemmé kezdett válni, fogyatkozni is kezdett a hallgatóság. Az összejárás, az együttlét, a közügyek megbeszélése valamiféle városi polgárosodás alapjai lehettek volna, de oly mértékben összefonódott tevékenysége a polgármesternek való hízelgéssel, hogy ez ellentmondóvá tette a szerepet. A polgárság öntudatos függetlensége nem fér össze azzal az önfeladással, amibe a gyár körüli véleményformálásban végül elkötelezte magát. Sznobnak és önimádónak tartották őt, és bár a sznob emberek, ha közösségépítésre adják a fejüket igen csak jó eredményeket tudnak elérni, kultúrát, tudomány, művészetet hoznak magukkal, a polgármesterre épült mindez, és ahogy a mamut rádűlni készült a polgármesterre, úgy ő volt az első akit maga alá temetett. Nem véletlen hát, hogy ellenségesen tekintett ránk. Írásában úgy jelentem meg, mint a nagy manipulátor, aki csak a gyakorlatba átülteti mindazt, amit elméletben tud, aki „tudja, hogy mi a következő lépés, hiszen egyszerre átgondolta, tanítványainak évről évre oktatja”. Remek, ha lehet még remekebb, mint az előző ellenség, hiszen szemben az előző értelmiségivel, aki álmessiást kiáltott, ő tudóst kiáltott, és már-már magasabb piedesztálra helyezett, mint ahol a 40 éve regnáló polgármester volt. Ilyen gyorsan feljutni a csúcsra, csak ellenségei segítségével tud az ember.

Az ellenséges szakértők között akadt kémikus is. A lapban egy budapesti műszaki egyetem oktatója – aki látogatást tett a külföldi gyárban – magyarázta el, hogy havária esetén az üzem káros hatásai nem terjednek túl a kerítésen. Tekintve, hogy az etilén-oxid hétszer robbanásveszélyesebb, mint a TNT, s tekintettel az egyéb gázok tárolására is, ez a kijelentés ellentmond a józanésznek, de mindig található szakértő, aki bármit megmagyaráz, és egy multinacionális cég szakértői általában nagyobb erőt képviselnek, mint a helyiek által toborzottak, ezért szakkönyvek általában azt ajánlják, hogy ilyen vitába ne szálljanak be a lakosok. Nekünk szerencsénk volt, mert akadt barátaink között több szakterület képviselője is, aki alaposabban hozzá tudott szólni a technológiához. Én magam óvakodtam azonban ebbe a csapdába besétálni.

Még ebben a sorban találhattuk az egészségügyi szakértőt, aki a helyi korház igazgatónője volt, és akit a polgármester nem kis csatározásokkal tudott beültetni a pozícióba, már abban az időben, amikor én is a városban laktam. Kiszolgáltatottsága abban is megragadható volt, hogy az intézmény költségvetése az önkormányzattól függött, és gyakorlatilag egy rosszhelyzetben lévő város finanszírozott egy rosszhelyzetben lévő egészségügyi központot. A lapban való megnyilatkozásából kiderült, hogy az etilén-oxid az életünk részéhez tartozik.

Mindenkit más háborított fel a lapot nézegetve, az egészségügyi dolgozók – így pl. a feleségem is – azon hüledeztek, hogy egy prevenciós szakember miként zenghet ódát egy rákkeltő anyag mellett, én médiaszociológusként pedig magán a lap szerkezetén, amatőr voltán méltatlankodtam. A szerkesztője ugyan eljátszotta előttünk, hogy ő a mi barátunk, de inkább kívántam magamnak három olyan ellenséget, akik naggyá tettek, mint egy ilyen barátot, aki azt remélte megértem, hogy a szöveggel szemben a képanyaggal milyen fantasztikusan kiegyensúlyozta a lapját. Az igazság az, hogy a képek semmit sem egyensúlyoztak ki, mert aláírás nélkül csak mi tudtuk, hogy azok mit jelentenek, hogy azok mind a polgármesterrel szembeni események, és nem pedig a vele való szimpátia képei.

S végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem Mata Harit. Mata Hari az első világháborúban kémkedett a németeknek, és aztán a franciák végezték ki. A mi Mata Harink ugyan nem volt szexbomba, nem táncolt igézően, és engem sem csábított el – hogy is illene egy összefusizott városba egy ilyen szereplő -, a híres kémnőhöz hasonlóan azonban romantikus alkat volt. Ő szállította – mivel a polgármester nem használt Internetet – a város vezérének az elektronikus szupersztrádán megjelenő anyagokat. Nagyon elszántan dolgozott azért is, hogy leüljön velem beszélgetni, és intenzív értelmiségi jellegű emailjeivel fel is keltette az érdeklődésem. Egy éjszakába nyúló beszélgetés végén, autómmal vittem haza. Ezen az estén értékes ajándékokkal lettem gazdagabb, amellett, hogy sokat megtudtam a városról, a környező falvakkal való viszonyról, kaptam még egy polgármesterről összeállított emlékkönyvet is.

A mi Mata Harink távol tartotta magát a véleménynyilvánítástól, elismerte, hogy mi sem a város ellenségei vagyunk, azt állította, nem tudja kell-e a gyár. Őt is – akárcsak a jegyzőt -, a polgármester segítette ki, így került hozzánk a szomszéd faluból. Értelmiségi függetlensége és kívülállása nagyon is kétséges volt, amit aztán ő maga is bizonyított. A kiélesedett küzdelemben Mata Hari sem maradhatott háttérben, voltaképp „be kellett áldozni”. Történt, hogy a helyi lap nyílt levelében – mely levelet ellenünkben írtak – értelmiségi ellenségeink névsorában az ő neve is 8 másik mellett megjelent. Ebben a levélben egyébként minden igaz volt, kivéve az, hogy mi erősítenénk a betelepülők és az őslakosok közti ellentétet.

Épp ellentétes munkát végeztünk, és összehoztuk a társaságot.