A multi viselkedése – XIII. fejezet

Először könnyed menetnek tűnt számukra a terjeszkedés. Itt volt a helyszínen egy másik multinacionális cég, amely mellé kívántak letelepedni. Nem volt más feladat, mint hogy ne verjék nagydobra a technológiájuk veszélyesebb részét, és ebben az is segítségükre volt, hogy ők maguk is először a veszélyes technológia nélkül akarták megkezdeni a gyártást. A fertőtlenítő eljárást – amely a rákkeltő etilé-oxiddal történik – csak ezek után fejlesztették volna ki. Így a hatóságok felé úgy léptek fel, mint olyan üzem, amelyik környezetre nem veszélyes technológiája miatt hatástanulmány elkészítése nélkül is megkaphatja az engedélyt. A gyártás során felhasznált egyéb tárolt gázaikat is igyekeztek a könnyebb engedélyezési feltételek határértéke alatt tartani.

A gazdasági minisztériummal sikeres lobbitevékenységet folytattak, és még azt is elérték, hogy innen egy levél kérje a környezetvédelmi minisztériumot, hogy ne sokat vacakoljanak, menjen könnyen az engedélyezés. (Az ilyesmit minisztériumi alkalmazottak legjobb esetben is csak szóban, telefonon szoktak közölni egymással, de ügyfélként bejelentkezve, és átolvasva az iratokat ilyen levélke is a szemünk elé került.) Ment is a multinak az első körben minden, mint a karikacsapás, és már majdnem a kezükben tarthatták az engedélyeket.

 

 

Először a helyi környezetvédő egyesület aggályoskodásával találták szembe magukat, amely jogi úton meg is akasztotta az eljárást, de a multi továbbra is a hatóságok szimpátiáját élvezte. A környezetvédelmi aggályoskodókat egy szem képviselőjükkel partikulárisnak tartották, sőt azt jósolták nekik, hogy elsodorja majd őket a népharag. Maga a természetvédő egyesület is először csak a város víztisztítójának állapotát sérelmezte, és egy jobb üzletet akart kicsikarni a lakosság számára. Javaslatuk legfőbb pontja úgy szólt, hogy ha rendbe hozzák az évek óta engedély nélkül működő víztisztítót, akkor elállnak a fellebbezéstől, mert a többi vonatkozásában tulajdonképpen választ kaptak a kérdéseikre.

Az ilyen jellegű ellenállások nem ismeretlenek a multik számára, mert mindig akadnak zöld szervezetek, és mert mindig akadnak olyan képviselők, akik a cégek megjelenése feltételeként, nagyobb bevételeket szeretnének a településüknek. Minden multi közgazdászai azon aggódnak, hogy a letelepedési helyül kiválasztott terület birtokosai ne követeljenek irreálisan sokat. Az alkukban mindig ott van az útépítés, vagy a különböző támogatások, esetleg a lakók ingatlanjainak kivásárlása, vagy épp egy víztisztító, szóval a költségvetésükben erre előre elkülönítenek egy összeget, s tudják, hogy a tárgyalások során meddig engedhetnek.

Most azonban a város nem követelt, a zöldek lesodorhatónak tűntek, a polgármester éppen hogy infrastruktúrafejlesztést ajánlott, csak hogy letelepedjenek: utat, víztisztítót – amit már több mint tíz éve nem tudott rendbe tenni – mindent, csak jöjjenek. Miért is foglalkozott volna a cég menedzsmentje a lakókkal, a természetvédelmi szempontokkal és a városfejlődés károsan változó irányával, ha a város törvényes képviselőinek jelentős része ezt nem tette? A cég menedzserei így maguk is elhitték, hogy már puszta jelenlétükkel is ők tesznek ebben a szegény országban szívességet. Az előzetes tárgyalások a hivatalokkal és a polgármesterrel olyan megnyugtatóak voltak, hogy úgy tűnt, bőven elegendő egy laza propagandaanyag lefordítása. Rendes képviseletet sem hoztak létre az országban, s ezért gyakorlatilag elérhetetlenekké váltak az újságírók számára.

Még az első általunk már tiltakozással felajzott lakossági fórumon sem értették, hogy baj van. Voltaképp az történt, hogy a városban egymásra találtak a helyi elégedetlenkedők, és a zöldszervezet. A zöldszervezet ekkorra újra áttanulmányozva a beruházást úgy ítélte meg, hogy nincs olyan üzlet, ami megérné a befogadást, s mi helyi tiltakozók pedig egyesületté igyekeztünk alakulni, melynek képviselőjeként azt az álláspontot közvetítettem, hogy egy ilyen üzem letelepedése még egész Magyarországon sem volna kívánatos, nem hogy pont a mi kertjeinkben. (Később ebből a kommunikációból visszavettünk, mert úgy gondoltuk, végül is az ország számára nem feltétlenül hátrányos egy ilyen gyár, csak a megfelelő helyet kell megkeresni hozzá, aminek leginkább egy ipari park, s nem pedig egy kertvárosi lakóövezet felelhetne meg.)

Az első általunk is meglátogatott lakossági fórumon agresszív és aggódó kérdésekkel kellett szembenéznie a beruházónak. Arra a kérdésre, hogy ha lesz népszavazás, az eredményét megvárják-e azt felelték, hogy nem, hiszen nekik csak a hatósági engedélyekre kell odafigyelniük. Ez a megjegyzés viszont aláásta a korábbi propagandát, mely szerint ők a jó viszony kialakításának élharcosai a cégek között.

Arra a kérdésre, hogy miért nem nyújtották be a veszélyes technológiára vonatkozó leírásukat is a hatóságainkhoz, azt felelték, hogy majd akkor fogják, ha azt a részleget is beindítják. Pedig jogosnak tűnt, hogy a lakóövezettől való megfelelő távolság kialakításához épp az ő érdekük, hogy ne keljen majd átépíteni a gyárat a későbbiekben. Arra a kérdésre, hogy miért nem mennek pár száz méterrel távolabb, mikor volna hely, szintén nem adtak választ. Nem mennek a házaktól távolabb és kész, miért is tennék? A vita hevében kiderült, hogy a polgármester azért nem beszélt a fertőtlenítő gázról, mert a titoktartási szerződés erre kötelezte. „Milyen titoktartási szerződés???” – tettük fel a kérdést.

 

 

A gyár magabiztosan és arrogánsan viselkedett, semmilyen kompromisszumos megoldást nem látott indokoltnak, még a legenyhébb kérdés érdemi átgondolását is elhárította. Aztán igen lassan megértették – hiszen egy mamuttól nem várhatók gyors irányváltások -, hogy baj van.

Néhány héttel később nyaralásom közben értek utol. Beszélni akartak velem, lehetőleg négy vagy hatszemközt. „Engedélyezték”(?), hogy a beszélgetés tartalmát akaratom szerint hozzam nyilvánosságra. Először emailben küldtek üzenetet, de mivel nem voltam itthon, nem is tudtam erről, és nem is reagáltam. Aztán telefonon megtaláltak, de én nem akartam azonnal megszakítani a nyaralást, és ahhoz sem járultam hozzá, hogy ők jöjjenek a helyszínre.

Pusztán csak azért, mert nem akartam négyszemközt találkozni velük, hiszen ez a részünkről egy közösségi akció volt, nem pedig egyéni, így a helyzet azt kívánta, hogy ha tárgyalunk is, ezt ne egyedül tegyem.

A találkozó nyélbe üthető a projektvezető elutazási napján lett volt, így azt az ajánlatot kaptam, hogy a repülőtéren a repülőgépre várakozás ideje alatt beszélgessünk. Tehát az ajánlatuk az volt, ha jól értettem, hogy lehetőleg egyedül menjek, kísérjem ki a helyi kisfőnököt a reptérre, a beszélgetés tartalmát „megengedik”, hogy nyilvánossá tegyem. Tán még zsebkendőmmel is integethetek a menedzsernek a végén, mikor felszáll a gép. A gáláns ajánlatot visszautasítottam, javasoltam, hogy legyen majd egy másik időpont, amikor jobban ráérünk mindannyian, de nem bírtam megállni, hogy ne közöljem mi is a problémám: sebaj – mondtam -, írtam már egy anyagot az ő kommunikációs hibáikról, majd legfeljebb ezt is hozzáteszem. Öt perc múlva újabb telefon, hogy sikerült egy későbbi gépre áttenni a jegyet, és akkor mégiscsak találkozhatnánk a mi városunkban.

A találkozónak egyébként semmi értelme sem volt, nyugodtan elutazhatott volna Mr X, hiszen mi nem voltunk kíváncsiak a technológiára, ő meg ezt szerette volna megnyugtatásunkra ismertetni. „Ha érdekli, elmondom mibe csöppentek”- mondtam. Kicsit érdekelte. Szociológiáról, elszakadó városvezetésről, politikai változás valószínűségéről mondtam neki három mondatot. Ő meg végül azt említette, hogy legyünk a cégükkel feerek, mert nem vagyunk azok. Ennek részleteibe azonban hiba lett volna elmerülni: „most mellőzzük azt a vitát, hogy melyikünk mennyire feer”- mondtam.. Mellőztük.

Nem kis energiát fektettek abba, hogy újabb utazást szervezve megmutassák a francia gyárukat, és ebben a polgármester is bedobta magát, hiszen a korábban az utazást megtagadó zöld képviselőt igyekezett politikailag lejáratni. Az új utazásra – melyre egyébként személyes meghívót is kaptam, nem csak a zöld képviselő, de magam sem akartam elmenni, sőt, mindent bedobtunk annak érdekében, hogy a képviselők is visszautasítsák ezt a látogatást. Mindegyiküknek levelet írtunk, s volt olyan képviselő, akitől felháborodott választ kaptunk mondván, hogy mit képzelünk mi róla, hogy hagyná magát korrumpálni: „ha nem írjuk a körlevelet – írta – ő akkor sem ment volna el erre a kirádulásra”.

A gyár és a polgármester közös projektje, hogy tegyünk egy külföldi látogatást, érezzük jól magunkat, és váljunk ezután nyugodttá, kudarcba fulladt, mert csak néhányan utaztak. Ezért aztán nem maradt más számukra, mint egy új, alaposabban előkészített lakossági fórumtól várni a támogatás megszerzését. Ezen a második nagy fórumukon vetítés volt, szakember is volt, cégvezetés is volt, udvariasság is volt. A népszavazás eredményét már tiszteletben kívánták tartani, és várták.

Az itteni felszólalásomkor már nem névtelen szereplőként jelentem meg, nem kellett küzdeni a mikrofonért, nem utcai harcos szerepben voltam – bár a póló amit viseltem a gyárellenes tiltakozó póló volt. Ekkorra már történt egy angol nyelvű levélváltás köztem és a gyár európai központi vezetése közt, mondhatni levelező barátaivá váltam az épp jelenlévő asztalnál ülőknek. Volt egy személyes nem repülőtéri találkozóm is a szintén asztalnál ülők egyikével, aki most a két vezető mellett háttérbehúzódott. S ott volt velem szemben a polgármester is, aki ekkorra már szintén nem valami lepöckölhető nagyvárosi ficsúrként tekintett rám, bár úgy tűnt, hogy ezt még nem minden híve tudja. Vagyis várakozó és udvarias figyelem kísérte az asztalnál ülők részéről rövid felszólalásom. Nem így a közönség, mely egy része baráti együttérzéséről tanúsított, másik részük viszont a polgármester által mozgósított teljes csapat lévén, nyílt ellenségességgel tekintett minden levegővételemre.

A beruházók menedzsmentjét csapdahelyzetbe igyekeztem terelni. Arra utaltam, hogy a népszavazás feltételeként a képviselőtestület hatástanulmányt akar, s mint tudják ezt már meg is szavazta. A népszavazás pedig –mondtam – igen közel van, és ha a népszavazás feltételeként tekintünk a hatástanulmányra, akkor két megoldás van. Vagy nagyon felgyorsítják a hatástanulmány elkészítését, vagy pedig kitolják a népszavazást későbbre. Azt kellett kérnem, hogy sajnos e tekintetben nem számíthatunk a polgármesterünk jogkövető magatartására, ezért szégyenszemre kénytelenek vagyunk tőlük várni, hogy figyeljenek oda erre a sorrendre. A polgármester csak mosolygott.

A cégtől olyan választ kaptam, amit magam is ismertem, például, hogy nem a képviselőtestület a hatástanulmány lehetséges jogi megrendelője. Persze ilyen hatósági elrendelés nélkül is készülhet… Azt is mondták, hogy a hatástanulmány egy olyan komoly szakmai anyag, amit az átlagember amúgy sem képes értelmezni. (Nem mondtam, hogy az átlagembernek kell majd értelmeznie…) Azt is mondták, hogy újfent meghívnak gyáruk meglátogatásra, meg hogy délelőtt elautóztak arra, ahol lakom. (Mintha legalábbis ez a tiltakozás az én egyszemélyes bulim volna, és volna értelme megnézni, hogy hol is lakom…) Még azt is mondta a két igazgató közül az egyik, hogy megérti, ha valaki zöldövezetben felépíti a házát, és egyszer csak egy gyár akar ott letelepedni. Megérti, hogy ez kellemetlen lehet. (Ezt azért volt jó hallani, mert a polgármester soha senkivel szemben sem értette meg, hogy az ilyen panasz jogos volna, szerinte a közösség érdekében az egyénnek le kell mondania az ilyen jellegű elvárásairól.)

Kemény nap volt. Éspedig azért, mert míg mi az új városi épület nagytermében tisztelettudóan vitatkoztunk a forrongó és egymással szembeálló hallgatóság szemeláttára, az utcán odakint egy tüntetés zajlott. A tüntetés rendőrségi bejelentője és felelőse én voltam. Ezért aztán hol a teremben, hol pedig az utcán odakint kellett lennem, mert hogy ugye a tüntetést nem akartuk behozni a terembe.

Magáról a tüntetésünkről még szeretnék egy későbbi fejezetben írni, itt inkább arról szólnék, hogy mit is remélhettünk magától a cégtől. Azt ugyan nem, hogy jobban oda fog figyelni a városvezetés huncutságaira, és megoldja a demokratikus hiányosságainkat, mint ahogy ezt kicsit viccesen kértem tőlük. Abban viszont reménykedhettünk, hogy ők előbb elégelik meg a helyzetet, és maguktól elmennek, mintsem a polgármesterünk belátná a tévedését, s amit mondtak is igen korrekt, bár nehezen hihető volt. Kijelentették, hogy akkor is elmennek, ha túl erősnek érzik a lakossági ellenállást, azaz talán ha a népszavazás nagyon kiegyenlített sem érdemes maradniuk. Aztán tovább meséltek rózsaszín terveikről. Elmondták, hogy három műszakban folyna a munka, hogy igazából már nem is akarják a fertőtlenítő eljárást, de legalábbis megfontolás tárgyává teszik azt is. A multi viselkedése elegáns volt és gáláns, ahogy az egy amerikai rámenős cég francia kommunikációjától el is várható.