A multi és a polgi – X. fejezet

A polgármester kiábrándult a kisvállalkozókból, akik épp olyanok voltak, mint a lakosok. Követelőztek, könnyen ellene fordultak, akadályozták. Kiábrándult a nagy magyar mecénásból, aki voltaképp rivalizált vele, kiábrándult a szomszéd települések vezetőiből, akiket voltaképp ő maga játszott ki, és amiért azok elégedetlenkedni kezdtek vele, és feljelentették. S ekkor talált rá a multinacionális cégekre.

Nem csak azért volt ez izgalmas, mert velük tárgyalni a fontosságot jelentette, hanem azért is, mert ők nem kívántak beavatkozni a helyi politikába. Amíg én egy pillanatig sem éreztem felemelőnek, hogy a cég projektvezetője személyes találkozót kér tőlem, addig valószínűnek tartom, hogy a polgármestert a puszta tény büszkeséggel töltötte el. Ötvenes évekből származó emlékei az ipari fejlődés iránt annyit változtak, hogy mára azt igényelte, egy gyár ne csak munkahelyet adjon, de kívülről esztétikus környezetet is teremtsen. A városfejlődési irány, a szennyeződés-kibocsátás, meg a kockázat kevéssé érdekelte.

Vonzódott a multikhoz, és grandiózus elképzeléseit bennük látta megtestesíthetőnek. A terepasztal sokkal érdekesebb játéknak bizonyult úgy, hogy ők is felkerültek rá. Egyvalamit nem szeretett csak. Már itt volt egy amerikai multi, és tudta, hogy amikor hozzájuk megy – a város „átmeneti” pénzügyeit áthidalandó – kölcsönt kérni, a multi sokkal szűkmarkúbb, mint a hazai középvállalkozók.

A bejönni kívánt új multinacionális cég tévedésének oka pedig az volt, hogy számára úgy tűnhetett, megtalálta azt a közeget, ahol nem kell számolni az ellenállással. Ezt mondta nekik a polgármester, és miért ne hittek volna a szavának, amikor negyven éve biztosan ült a székében? Alapos arculcsapásra volt szükségük ahhoz, hogy elkezdjenek a helyszínen vizsgálódni. Körülbelül a mi kutatásunkkal egy időben kezdett el egy általuk felkért piackutató cég is mozgolódni, de akkorra már a helyzet igen csak elmérgesedett.

A cég és a polgármester kölcsönösen és akaratlanul becsapták egymást. A multinak biztosíték volt a negyven év, a város csendessége, és a már megjelent iparosodási tendencia. A polgármesternek biztosíték volt a vállalat nagysága, a világban elfoglalt vezető szerepe. Egyik sem volt kíváncsi arra, hogy mi van e mögött a homlokzat mögött.

A homlokzat mögött nálunk egy elfojtott közélet, a polgármesterrel szembeni évtizedes küzdelmek és vereségek álltak. E mellé rakódott a betelepülő lakosok közönye, esetleg boldog tudatlansága. Az újak tudatlanságát és a régi küzdők frusztráltságát azonban egy kisváros életében akár egy olyan maroknyi csoport is megváltoztathatja, mint a miénk. Munkálkodásunk kapcsán épp a polgármesterrel szembenálló reményüket vesztett őslakosok, és a tíz évnél korábban – beleértve az épp ezekben a napokban beköltözőket is – szellemi szövetsége kezdett kialakulni.

A multinacionális cég mögött valójában nem egy emberközpontú és környezetvédő gyár rejlett, hanem egy agresszív kolonizáció. Amikor az tűnt hatékonynak, hogy a város és a lakosok iránt érzett elkötelezettséget kellett hangsúlyozni – „hiszen a mi érdekünk, a jó viszony kialakítása” – akkor azt hangsúlyozták, amikor pedig ez az állítás tarthatatlannak látszott, akkor a jogszabályok mögé bújtak. „Mi betartjuk az önök törvényeit.” Vagyis ez utóbbi esetben az emberek akarata ellenére hivatkoztak a jogra. Végezetül agresszivitásuk megjelent az engedélyek megszerzésének folyamatában is, hiszen úgymond „több lépcsőben” jöttek, s az első lépcső semmilyen hatástanulmányt nem igényelt.

Veszélyes szerekkel való ipari mértékű üzemek megtelepítése sehol sem jár konfliktusok nélkül. A gond a multinacionális cégek esetében az, hogy a környezettudatos magatartás csak akkor volna számukra felvállalható, ha az egész iparág ehhez tartaná magát. A környezetvédelem szempontjai rettenetesen megdrágítják a végterméket, ezért azokból a legkisebb engedmény is horribilis hasznot jelenthet. A nagyok közötti verseny a legritkábban szól arról, hogy melyik vigyáz jobban a környezetre. Gyakorlatilag a multikkal szemben csak a nemzetközi egységes szabályozások hozhatnának megoldást, de a 21. század elején mikor már a multik behálózták a bolygót, a szabályozások nemzetköziségéről még nem beszélhetünk. Gyakorlatilag a 21. századnak ez épp oly kihívása, mint amilyen a 20.-nak a diktatórikus államok voltak.

 

CSB chemical safety board Video: Ethylene Oxide Explosion

 

A polgármester oly annyira akarta a beruházást, hogy benne fel sem merült a veszélyessége, a kockázata. Amikor ezzel szembe kellett néznie, akkor is úgy vélte kezelhető, megoldható. Az ember mindent képes kezelni, s törekedni arra kell, hogy biztonságos legyen, nem pedig arra, hogy ne legyen – vallotta.

A multi, ha ember lett volna az eltökélt haszonkereső céltudatos, a modern fogyasztói társadalmat manipulálni tudó személyiséggel rendelkezett volna. Olyan személyiséggel, amelyik számára a vásárlás, a technológia imádata és az egyén individuális boldoggá tétele elsődleges értékek. A közösséget, a filozófiai gondolatokat a fenntartható fejlődésről, és a hatékonysággal szemben a szemlélődés-semmittevés örömét nem ismerte. Márpedig ez egy olyan város volt, ahová az emberek gyereket szülni, és szemlélődni húzódtak vissza, olyan őslakossággal (is) rendelkezett, amelyik nem követte lélekben a gyors növekedést, és kezdett nosztalgiát érezni a múlt nyugalma iránt.

A polgármester olyan ember volt, aki a hatékonyságot szerette, aki számára a környezetvédelem a majd megoldandó feladatok, és nem az elsődleges szempontok közé tartozott. A multi és a polgármester egyaránt azt a közösséget szerették, amelyik nem fejt ki önálló akaratot, hanem becsatornázható. A multi – mivel orvosi eszközöket gyártott – az „egyén egészségét szolgáljuk” szlogennel építette alkalmazottai körében a cég iránti elköteleződést, de ahogy az gyakorlatilag mindeannyiuknál megfigyelhető „csapatépítő tréningekkel” igyekeztek felszámolni dolgozóik magánéletét, a polgármester pedig a „város érdekében” tevékenykedve gyűrt maga alá kisközösségi ellenkezéseket. Rokonlelkek voltak, mindketten magasabb célokat szolgáltak, s konkrétan a szomszédaim, a baráti közösségeink, a gyerekeink stb. stb. mind-mind átlépendő tényezőkké váltak. A multi istene a pénz volt, a polgármesteré pedig önnön halhatatlan szobra, ahol a talapzaton majd az a felírás szerepelhet: A NAGY VÁROSÉPÍTŐ.

A nagy városfusizás utolsó állomása volt a multik behívása. Az ötvenes évek közösségi önfejlődést megakadályozó technikája volt ebben is érezhető. Az ötvenes években a szocialista rendszer felszámolta a korábbi közösségeket, és azt mondta, hogy egy nagy cél érdekében mindenkinek egyetlen közösségbe kell tartoznia. Bűntudatot ébresztett azokban, akik nem tevékenykedtek kellőképp ezért a nagy célért, akik nem voltak eléggé „közösségiek”, miközben a létező közösségek működése veszélyt jelentett a rendszer számára. A polgármester számára ugyanígy veszélyt jelentettek a magunk fajta autonóm közösségek, s velünk szembe szintén egy nemesebb célt állított. Ebben a dimenzióban mi lettünk az önző individualisták, és az ő célja a nemes, hiszen ő a „város érdekeiért” harcolt. A távoli szocializmus atyáskodó képviselete helyett a távoli város képviselete lépett. Mind abból, mind ebből csak az ember hiányzott, akire pedig szavakkal oly sokat hivatkoztak.

A polgármester tudás-, és ismerethiányának ekkor – úgy nézett ki – a város visszafordíthatatlanul megissza a levét. Neki fogalma sem volt arról, hogy milyen gyakoriak az ipari balesetek, s arról sem, hogy mit jelent, ha egy multi agresszívan terjeszkedik. Nem ismerte és nem foglalkoztatta a hatóságok tehetetlensége, az ellenőrzési nehézségek. Pedig ha egy multicég ne adj isten nem tartja be a kibocsátási kvótákat, maximum pénzbüntetést kap, bezárni jóformán lehetetlen. A polgármester csak azt ismerte mi van akkor, ha neki kiszolgáltatottak mások, de ez esetben a saját bolhává válásával nem foglalkozott.

Az amerikai politika, a kémtechnikák mind eredménytelenek voltak amikor Szaddam Husszein biológiai-fegyverlaboratóriuma után kutattak. S nem tudtak megbizonyosodni arról, hogy nincsenek ilyenek. Csernobilban senki sem tudta, hogy kísérleteznek az erőműben, és így tovább, a példákat lehet sorolni arra, hogy a falak nem átláthatók. A polgármester naiv volt, a saját városa táblájánál nemigen látott tovább, viszont nagyszerűen húzta maga után a népet, mint pásztor a bárányait. Boldog diadalmenetet képzelt ott, ahol mi a butaság és a naivitás menetelése miatt aggódtunk.

Ha egy szót kéne találni, hogy mi az, amiben a polgármester identitása folytonos volt, és amiben összhangra lelt a multi érdekeivel, az a konformitás. Nem nehéz belátni, hogy akinek alapvető gondjai az ötvenes évek óta nem voltak a szocialista rendszerrel, és aki ugyanilyen könnyen szívesen igazodott a fogyasztói társadalmat meghatározó multinacionális cégek igényeihez, az a konformista embertípus. Az, aki egy rendszerhez mindig kitűnő alkatrészként is be tud illeszkedni, mindig boldogan tudott nevetni a tömegben, és soha nem voltak álmatlan éjszakái a jövő miatt.

A multinacionális cég szintén csak egyféle közösséget szeretett, azt, amelynek tagjai őt szolgálják. A polgármester úgy gondolta, hogy a mi városunknak és a multinak az érdekei egybeesnek, annyira biztos volt abban, hogy ezt megértik az emberek, hogy népszavazást akart tartani az ügyben. Talán még bosszantotta is, hogy nem ő, hanem mi találtuk ezt ki, vagy csak szeretett hazárdírozni?