Fusizós városépítő – I fejezet

Fusizós városépítő – I fejezet

A mi polgármesterünk többször visszavásárolta drágábban azokat a területeket, amelyeket korábban eladott, mert „támadt egy jobb ötlete”. A mi polgármesterünk a városfejlesztés egész koncepcióját újra írta, ha kellett. Eredetileg nagy tervei voltak a lakosság növelésének mikéntjéről. Megvásárolta az önkormányzat számára a rendszerváltás idején a kárpótlásként embereknek visszaosztott földterületet, és drágábban eladta a fővárosból kiköltöző betelepülő fiataloknak. A különbözetből közművesített. A város lélekszáma robbanásszerű növekedésnek indult, az ország leggyorsabban növekedő települése lett.

Amikor kiderült, hogy a város egy eladósodási spirálba került, gondolt egyet, és az ipart próbálta becsábítani. Ekkor azonban már elmúlt 60 éves, és szembekerült azokkal a kertvárosi lakosokkal is, akiknek eszében sem volt iparvárost építeni. De őt nem érdekelte, mert világ életében nagy koncepciókat dédelgetett, és nem először ment már a lakosokkal szembe, a minél több embernek minél több jót utilitarista logikájával.

 

Miért is kerültünk adósságspirálba a betelepülés során?

A polgármester egyetlen dologgal nem számolt, nevezetesen, hogy a betelepülőknek az infrastruktúrán kívül – már ezt sem lehetett kigazdálkodni igazából -, intézményeket is biztosítani kell. Nem gondolt arra sem, hogy a település főleg azoknak a fiataloknak lesz vonzó, akik családi házat és gyerekeket szeretnének. A gyerekvállalási kedv ráadásul ragadós lett. A kicsikkel kiköltöző családok mind kedvet kaptak ahhoz, hogy még egy gyereket vállaljanak. Részben a kedvező körülmények miatt, részben pedig mert az ember utánzó természetű, és ha a mellette lévő házban több gyerek van, úgy gondolja ő is bevállalhat még egyet. Statisztikailag egy vagy két gyerekkel volt itt több, mint az ország más területein, ráadásul mindenki ugyanahhoz a korosztályhoz tartozott. Az óvodák, iskolák és egészségügyi intézmények nem győzték, újak kellettek. Pénz legfőképp a telekeladásból származott, de ez volt az igazi csapda, mert minél több telket adtak el, annál több volt az ember, akit el kellett látni közművel és intézménnyel. Ráadásul az önkormányzat nagyobb mennyiségű beépíthető földterület eladására is rákényszerült, mert így több pénzhez jutott.

Találtunk olyan hivatalos dokumentumot, amelyben a megyei főépítész ugyan így kifogásolja az erőltetett ütemű fejlődést, és a visszafogást javasolja, de a folyamat kontrollálhatatlanná és önjáróvá vált. Véleményezés 1. oldal; Véleményezés 2. oldal

Az építési vállalkozók akkor is építettek, amikor a csapda már világos volt. Komoly kereskedői és vállalkozói kapacitás jött létre, mely építkezni is kívánt. Az lett volna jó, ha építkeznek, csak nem költözik a házakba senki, és egy üres kísértetváros jön létre. Azt talán anyagilag kezelni lehetett volna, de az emberek egyéb szükségleteik miatt katasztrófát jelentettek. Nem csak az intézmények jelentettek ilyen megoldhatatlan szükséglet kielégítést, de a víztisztító kapacitáshiánya is. Az emberek esténként kénytelenek voltak azt a bűzt elviselni, amit saját maguk termeltek, mert a szennyvíztisztítóból minden este kicsorgott a fekália. Ki is alakultak aztán üresen álló negyedek is, mert a felépült sorházakba nem jöttek vásárló újak. A város vonzereje kezdett csökkenni.

Az új elképzelés szerint az ipar hozhat olyan bevételt, amely kihúzza a rendszert a csávából. A polgármester mindenféle iparral próbálkozott. Ahol egy kis területet ki tudott csípni a lakónegyed-építési őrületből, azt felajánlotta bármelyik üzemnek, bármilyen kedvezménnyel, csak hogy valami iparűzési adóbevételhez jusson. Igazából nem tudom mennyire érdekelte a munkahelyteremtés, de az érvek között jól hangzott, hogy az üzemek befogadása során munkahely is létrejön. Először az őslakosok tiltakozásával került szembe. Azt az őslakosok még csak tudomásul vették, hogy annyi idegen áramlik be, de hogy területeiket el is pusztítsák, megmérgezzék, elszennyezzék, a természetet tönkretegyék, vagy csak a gólyáikat elüldözzék, már nem. (A gólyák például azért mentek el, mert lápos területük szemétteleppé vált.)

A város növekedésének, a lakosok beengedésének paradox módon nem az volt az oka, hogy az őslakosok szerették az idegeneket, hanem az, hogy ennek a bejövetelnek nem voltak képes megálljt parancsolni. A régi lakosság erőtlensége, közösségének hiánya tette nyitottá. Földjeikhez nem ragaszkodtak, hiszen a nagyváros közelsége miatt már ők maguk is csak aludni jártak haza, ezért is tudta megszerezni a rendszerváltás idején az önkormányzat ezeket a területeket. Akik közelebb voltak a tűzhöz, és tudták, hogy a földek majd építési területté válnak, azok ráadásul meg is gazdagodtak a folyamatból. Ők lettek a legnagyobb propagálói a beáramlók befogadásának. Kialakult egy „mi örülünk a beköltözőknek” hangulat a propaganda hatására azok körében is, akik tulajdonképp nem is tudták, hogy nekik ez miért is jó, és hogy miért is kell örülni. Kialakult egy érdekközösség a vállalkozók, a bankok, a jogászok, az önkormányzat között, akik viszont tudták, hogy mi ebből a hasznuk.

A polgármester „hasznát” is fellelhetjük ebben: a városalkotás-fusizás örömét. Ő nem az írásbeli fusizást élvezte, mint a magamfajták, hanem a tevékenykedés mámorát. Elvégre nem mindenkinek adatik az meg, hogy várost építhet. S minél több lett a lakos, annál több ember irányítójává, életének befolyásolójává vált. Annál fontosabb személlyé lett maga is. Hát innen a mámor, amit a Gyűrűk urából meseszerűen is ismerünk.