Az első akcióktól az események közepére sodródásig – VI. fejezet

Az első akcióktól az események közepére sodródásig – VI. fejezet

Ha gyors elszámolást szeretnék végezni, akkor időrendben először a szórólapozással kezdtük, tiltakozásunk rövid összefoglalóját eljuttattuk az összes lakó postaládájába. A szöveget neten csiszolgattuk, miközben nem is ismertük egymást. Véletlenszerűen állt össze a szöveg, aztán kifizettük a nyomdát és a terjesztést.

 

Az egyik városi politikai szervezet, melynek több képviselője is ült a testületben – köztük az alpolgármester asszony is -, egy tájékoztatót szervezett. Mi azt szerettük volna, ha csak a civil szervezetek vezetői tartanak egymással egy összejövetelt, hogy ezekből kigyűjtsük azokat, akik velünk egyetértenek, de ezt nem tudtuk elérni, a rendezvényen bárki részt vehetett. Nem is lett volna értelme a mi koncepciónknak, mert a civil szervezetek jórésze inkább csak egyszemélyes gittegylet volt. A pártszervezetek közül is akadt amelyik nem végezett semmilyen tevékenységet, pusztán választási időszakban aktivizálódott, némelyek pedig koszorúzási ünnepségek alkalmából folytattak egymással presztízsküzdelmet. Egyik ötletünkben – ami pontosabban nem is a mi, hanem egy másik szervezet alelnökétől származott, csak előzékenyen ránk testálta a társadalom mozgósító lehetőséget – a későbbiekben begyűjtöttük a szervezetek véleményét a gyártelepítésről és más, akkor már fontos jelenségről. A táblázatból kiderült, hogy valóban kevés volt a valóban működő szervezet.

Talán a szórólapozásnak és annak köszönhetően, hogy tárgyaltunk a civil egyesületek összefogásának fontosságáról, a kicsit tevékenyebb politikai szervezet gyűlésén mégis mi voltunk az egyik olyan fél, amelyik lehetőséget kapott a tiltakozó lakosok véleményének artikulációjára. A jelen lévő képviselők is meghallgatták aggályaimat. Mondandóm végén megkértem az embereket, hogy akik a tiltakozásunkkal egyetértenek, azok iratkozzanak fel a listánkra, hogy elérjük őket. Itt kezdtük el a szimpatizánsok begyűjtését, és a kapott email-címekre még aznap este válaszoltunk, hogy kb. milyen témában tegyenek fel kérdést másnap azon a lakossági fórumon, amelyen már a gyár is képviselteti magát. Az általunk kezdeményezett népszavazás leegyszerűsítésének lehetősége is szóba került, vagyis az, hogy ne mi gyűjtsük a népszavazáshoz az aláírásokat, hanem a képviselőtestület legyen a kezdeményező, melyhez nem szükséges előzetes aláírásgyűjtés.

Erre a reakcióm sértődékeny volt. „Abból nem szeretném, ha kiszorítanának”, mondtam, noha ennek az egyesületnek a részéről a jószándék munkált. És hogy mi is volt a gond, arra majd még visszatérek.

Másnap megtartotta a cég és a polgármester a városi fórumot, ahol a lakosság erős kritikával illette a cég letelepedési szándékát, és a polgármester titkolózását.

A nehézséget az okozta, hogy miként lehet megszerezni a mikrofont akkor, amikor több tucat ember a kérdését akarja feltenni. Ebben nekem egyáltalán nem volt gyakorlatom, eddig mindig csak olyan helyen szerepeltem, ahová hívtak. Az előző este az Interneten általunk kiosztott kérdéseket sem hallottam viszont. Az tehát részben halva született ötletnek bizonyult, hogy szervezetté tudjuk tenni a lakosságot. Sokkal nagyobb, és spontánabb volt ez a fórum, semhogy meg lehessen szervezni, de azt már valószínűleg érzékelhették sokan, hogy a szervezés igényével lépünk színre, és ez is valami volt. Ezen a lakossági fórumon nekem is erőszakosnak kellett lennem, hogy egyáltalán a mikrofon hozzám kerüljön.

A fórum kezdetén hátul ültem a feleségem mellett, és kicsit aggódva figyeltem, hogy a nagy hallgatóság voltaképp idősebb emberekből áll. Ez nem tűnt jó jelnek, hiszen a város korfája fiatal volt, és nagyon úgy tűnt, hogy a helyszín a nyugdíjasok kedvenc időtöltésének helyszíne, akik esetleg már régóta megszokták a polgármester irányítását. Másik aggasztó jel az volt, hogy körülöttem is néhány olyan egyszerű ember ült, aki inkább tűnt lecsúszott alkoholistának, mint fiatal értelmiségnek. Ez sem a valódi szociológiai helyzetet reprezentálta. Tőlük sem vártam mást, mint hogy a polgármester gondolkodásnélküli követői lesznek. Ezek a sejtéseim be is igazolódtak, viszont amiben szerencsénk volt, hogy ők egyszerűen kifáradtak a másfél órás monológtól, és elmentek. Már a gyár képviselőit sem hallgatták meg, a vitán pedig még kevesebben maradtak. Hátulról előre ültem a barátaimhoz, s ez volt a szerencsém, mert a hátsó sorokban ülök később is alig jutottak mikrofonhoz. Feleségem például végig nyújtózkodott, de aztán mások tulajdonképp sorban feltették azokat a kérdéseket is, amit ő is szeretett volna.

Néha az első sorokból elégedetlenül be-bekiabáltunk, mert éreztetni kellett a gyár képviselőivel, hogy van indulat, van feszültség. A fórum nekünk túl nagy volt, és nem is mi irányítottuk, hanem a polgármester, de alakuló közösségünk már mutatott némi szervezettséget, a médiában már mint lakossági szerveződés definiáltuk magunkat. A fórumon kifogásoltuk a terület iparterületté nyilvánításának jogszerűtlenségét, a cég kompromisszumképtelenségét, és azt, hogy az engedélyeztetését a magyar hatóságoknál – pusztán arra hivatkozva, hogy a technológiát csak néhány év múlva vezetik be – nem korrekt módon végezték.

A fórum második felében már a gyár és a városvezetés folyamatos kritikáját lehetett hallani. A cég francia származású menedzsere mégis úgy reagált az ellenkezésre, hogy az csak egy kis területen lakók véleménye, s a gyár épületével a házaktól még csak távolabb menni sem hajlandóak, valamint az esetleges népszavazás végeredménye őket nem érdekli, hiszen nekik csak a jogszabályokra kell tekintettel lenniük. Arrogánsak voltak, rosszul kommunikáltak.

Mindent videóra vettünk, feltettük a honlapukra, a sajtó számára összefoglalókat készítettünk. A városban bármerre jártunk azt láttuk, hogy a mi honlapunkat figyelik. Elértük, hogy az események körülöttünk kezdtek kulminálódni, már az információbirtokos nem csupán a polgármester volt, az is érdekessé vált, hogy mi mit derítettünk ki az üzemről, és hogy mi mire készülünk. Fenntartani folyamatosan az irányunkban megnyilatkozó érdeklődést mindaddig feladattá vált, amíg a beruházó el nem vonul. Elkezdtem a munkát a cég kommunikációs hibáinak összegyűjtéséről, és a következő rendezvény megszervezésébe is belevágtunk, amit konferenciának neveztünk. Erről volt egy kis vita köztünk, hogy nem túl nagyzolós kifejezés-e, de én az utóbbi évben fél tucat konferenciát szerveztem, és úgy gondoltam valamit fel kell mutatnunk, és ez jó lesz. Országos embereket hívunk, és ütköztetjük őket a gyár képviselőivel. Olyan vitát szerettem volna, amilyen még nem volt a városban, aminek van tétje, s nem pusztán kinyilatkoztatás.

A polgármestertől a találkozót az ő céggel együtt tartott lakossági fóruma után kértük, s azért, hogy meghívjuk saját rendezvényünkre, hogy elmondjuk a konferenciát kerekasztal beszélgetésre tervezzük, ahol alakuló egyesületünk csak házigazda. Helyszínnek ugyanazt az előadót választottuk. A polgármester meghívásunkra csak annyit mondott, hogy jó, még nem tudja eljön-e. Kifogásolta a fórum hangvételét és stílusunkat, és inkább arról beszélgetett velünk miért is kell a gyár. Ezen a beszélgetésen gyakorlatilag az összes érv elhangzott pro és kontra, ami aztán a későbbi médiaszereplésekben, vitákban unalomig ismételgettünk. Ezen a zárt ajtós beszélgetésen kiderült, hogy nem kell félnem a polgármester kommunikációs képességeitől, amitől pedig mindenki óvott. S valóban, ha később nyilvános vitában vettünk részt nem esett nehezemre felülkerekedni. Rosszabbul általában akkor jöttünk ki, ha valamely média külön készített vele riportot, és külön velünk.