Előszó

Előszó

Alapjába véve nem tudományos könyvek megírására születtem, hanem történetek elmesélésére. Viszont a történeteimre – legalábbis ahogy megírtam őket – nem voltak kíváncsiak az emberek, vagy hát pontosan ezt sem tudhatjuk, hiszen nem jutott el hozzájuk. Többen vagyunk ilyen elveszett mesélők, mint gondolnák. Valamikor minden törzsnek legalább egy-két tagja foglalkozott azzal, hogy saját eseményeik krónikásaként – vállalva a kockázatot, hogy lehurrogják – a tűz körül meséljen. Egy tűz köré pedig 50 ember fér max.

Ma millió emberre, vagy talán tízmillióra jut egy-egy mesélő. A számok ilyen változása miatt nem nehéz kitalálni tehát, hogy a nagy versenyben nagyobb a véletlen szerepe is, kiből is lehet krónikás.

Valamiből ugyanakkor a magamfajtáknak is meg kell élniük, ezért vagyok szociológus, és oktató. Az előadásaimat – legalábbis eddig – szerették a hallgatóim, sikereim voltak velük. Hát hogyne szerették volna, amikor alapvetően mesélő voltam. S ha már szociológusként is meg kellett tanulnom gondolkodni, nem átallom azt sem elárulni, hogy a mi civilizációnkat ellepték a szociológusok, és persze mindenfajta más tudományterületet űzők. A XVIII. században még úgy ahogy át lehetett látni, hogy a nyugati félteken milyen témában ki mit csinál, miről ír, gondolkodik. A XX. században már boldog boldogtalan tudományos munkát végzett, mert hisz a társadalmi jólét megengedhetővé tette, hogy ne mással foglalkozzon az emberiség. Évtizedről-évtizedre exponenciálisan nőtt a tudományos írások száma. Oktatói tevékenységem alatt is, a diákok megszaporodásával elkezdett ömleni a tudomány, amelyek aztán az iskolák könyvtáraiban szakdolgozatként olvasatlanul hevernek. Rájuk is mostoha sors vár, mint a krónikásokra, mert közöttük akad értékes, de írója még sem fog érvényesülni velük soha.

Mint tudományos írások szerzője is azt hiszem eddig sikeres voltam, pedig az úgynevezett „fusizós” típusba tartozom. Ezek közül is rengetegen vannak, akik még ráadásul izzadságszagúak is, hiszen ahogy az előbb mondtam, a tudomány területén dolgozóknak se szeri se száma, ugyanakkor ahhoz, hogy itt is maradhassanak, publikálniuk is kell. Nem nehéz kitalálni, hogy messze nem lehet annyi tudós, kreatív felfedező, és egyúttal tudományterületének mániákus megszállottja, mint ahányan úgy tesznek, mintha azok volnának, miközben számos tudományos pályára való tehetség mondjuk üzletkötéssel foglalkozik.

Egy elmélet szerint a kiemelkedő tudományos tehetségek tulajdonképp nem is teljesen normálisak. Tehetségükért emberi kapcsolatteremtésük gyengeségével kell fizetniük – mondjuk ez ellent mond az előző „üzletkötős” állításomnak, de hát mindegy, most ez megengedhető, nem tudományos írás készül.

Visszatérve arra, hogy mit is értek magamra nézvést fusizó tudóson, azt szeretném ezzel mondani, hogy írásaim technikája volt ilyen jellegű. Az esetek többségében tényleg volt egy kiváló ötletem, egy koncepcióm, egy vízióm. S mindig ehhez kerestem a tudományon belül az igazoló, és cáfoló érveket. Anélkül azonban – bevallom -, hogy kezdetben a választott gondolatkörben nagyon alaposan elmélyültem volna. Írás közben, menet közben, évek során tanultam bele abba, amibe egy nem fusizós úgy fog bele, hogy előbb elolvas mindent. Így elképzelhető – majd tanult kollégáim, ha egyáltalán figyelemre méltatják munkásságom – kimutatják, hogy számos felületességen rajtakapható vagyok.

Tehát írástechnikám filozófiája az volt, hogy a kijelölt útra rá kell lépni, és nem kell vacakolni. Menet közben szereztem be a témához az információkat. A magamfajta fusizó tulajdonképp élvezi amit csinál, élvezi az írást, mert nagy lépésekkel halad a gondolatokkal előre. Inkább a csiszolástól, és az újraírástól várja a tudományos minőséget. Az előzetes anyaggyűjtést nem viszi túlzásba, megérzéseire hallgat, dönt egy gondolat mellett, és aztán belülről ír. A hivatkozásokat utólag szúrogatja bele a szövegbe, melyek csak igazolják, hogy komoly kutatómunka van a háttérben. Hát ez szélhámosság – mondhatnák joggal, és igazuk van, a fusizók szélhámosok is valahol.

Tudományos értelemben dilettánsnak az számít, aki semmit nem tud arról a területről, amiben dolgozik. A „fusizó” minősítés nem a dilettantizmusra utal, hanem a munkamódszerre. Egy kőműves is lehet fusizós, ha mindent menet közben talál ki, és semmit sem fixál le előre. Egy házon is, ha nem egységes, érződhet, hogy lakói fusizós módon hozták létre. Az átgondoltság, az egységesség pedig nem feltétlenül pénz, mint inkább hozzáállás kérdése. A tudományos kutatásban nem csak az állítást, és az újnak számító koncepciót kell előre átgondolni, de a részleteket is. Minden egyes mondat mögött ismerethalmaznak kell lennie. Ha ez nincs, ott kering a blöff szele, amelyet majd egy ügyesen elhelyezett hivatkozással lehet eltakarni. Évek során azonban az összefusizott írást is profivá lehet tenni, mert az írás részleteit ki lehet húzni, fel lehet tölteni tartalommal, el lehet mélyülni a részletekben, meg lehet változtatni az eredeti gondolatot. Egyik példaképem – egy ír származású médiaszociológus – gyakorlatilag egész életében ugyanazt a könyvét írta. Minden kiadása kicsit átalakult a korábbihoz képest, és nekem is van egy olyan könyvem, ami a hatodik kiadásra nyerte el számomra is megnyugtató formáját.

Az alábbi oldalakon nem a tudományról szeretnék beszélni – megteszik azt helyettem az izgalmas tudományszociológiai írások -, hanem arról, hogy milyen lesz egy város akkor, ha elsőszámú vezetője negyvenvalahány év fusizását végezheti el rajta. Történetem barátaim és az én kalandom ebben a fusizásban formálódó városban. S mire talán írásom végére érek maga a város egyúttal le is rázza magáról a múltat. Ha és egyáltalán képesek leszünk erre, mert szemben a fusizó könyvírással a várost nem lehet olyan könnyen átépíteni, mint ahogy az írásban a bekezdéseket a szövegből kihúzzuk és átpakoljuk.