Bizottságosdi – XX. fejezet

Csak kivertem valahogy, hogy legyen összehívva az a bizottság. Rettenetesen kimerített a küzdelem, és halk szimpátián kívül magamra maradtam a nonkonform viselkedésemmel. Másnap a 3 tagú népszavazási kérdésekről szóló bizottsági ülésen gyorsan túl akartam lenni, Az én aznapi elképzelésem az volt, hogy azért végzünk gyorsan, mert a képviselő nyilván a testület megbízásával jár el, én azt támogatom, plusz a saját új mondatunk párba állítását kérem, amit persze majd leszavaznak. Ezt jegyzőkönyveztetjük, aztán „csókolom”. Mindegy az, hogy a polgármester embere a Helyi Választási Bizottság elnöke, mit képvisel, én hipp-hopp már mehetek is úszni a gyerekekkel a tóra.

De itt is két váratlan esemény ért, annyira irreális volt, hogy ekkora öngólokat lőjön az ellenfél. Mind a HVB elnöke, mind a megbízott képviselő, nem azt a mondatot kívánta a referendumra, mint amit a képviselőtestület előző nap megszavazott, hanem „véletlenségből” mindketten ugyanazt, mint amit a polgármester akart. Ráadásul a polgármester mondata rossz volt, míg a képviselőtestületé jó.

A bizottság tagjainak elmondtam, hogy ezért alighanem a politikai felelősséget vállalniuk kell majd. Sőt, még azt is megváltoztatták, mely szerint az általunk megfogalmazott mondatok visszakerülnek 24 órán belül a testület elé döntésre. Átalakították a mi bizottságunkat olyan döntéshozó szervvé, ami után a polgármesternek a képviselőtestület felé csak tájékoztatási feladata van. A jegyzőkönyvben jeleztem, hogy ezt a húzást már bíróság útján fogjuk megtámadni, a másik –a polgármester mondatának támogatása kettejük részéről velem szemben – valószínű csak politikai baklövés. A jegyzőkönyvbe mindaz szépen bekerült, amit kértem, ezzel az egyel nem volt gond. Hihetetlen feladott labdákat kaptam másnapra, úgy hogy nem tudtam pontosan, hogy is érezzem magam, felháborodva ettől az arcátlanságtól, vagy örülve annak, hogy a másik fél ekkorát hibázik. Gyorsnak a bizottságosdi nem volt gyors, így csak koraeste tudtam a gyerekekkel lebiciklizni a tóhoz, s hogy a nap már nem sütött, nekik már nem is volt ingerenciájuk a fürdésre. Nekem muszáj volt, mert felnyomták a vérnyomásom.

A bizottságosdi végén még egy meglepetés ért. Mikor már mindent lezártunk, azt mondja nekem a jegyző, hogy szólni fog a miskolci dékánnak – tudni kell, hogy a Miskolci Egyetem a főállásom -, és megkéri, hogy nézzenek utána, miért adhatnának nekem fegyelmit. Őt régi barátság fűzi a dékánhoz, több közös ismerősük is van, és szólni fog, hogy vonjanak felelősségre. Mondtam nem igazán értem, hogy miről beszél, s a HVB-s elnök is tett egy megjegyzést, hogy ezt ő sem, és talán másról kéne társalognunk. A jegyző értetlenségemre még egyszer elismételte, hogy el tudja intézni, hogy fegyelmit kapjak. Ekkor azt kértem, hogy ezt az állítását legyen olyan kedves, és mondja el egy újságírónak is. „Megtenné – kérdeztem -, hogy ugyanezt egy újságírónak is elmondja?”

„Természetesen ez csak egy vicc volt” – mondta a jegyző ekkor, bár senki nem nevetett, ezért aztán el kellett magyaráznia, hogy miért is. Mindezt csak azért mondta, mert én is partvonalon kívülről kiabálok be, és mondom azt, hogy adjanak neki fegyelmit. Azt feleltem, hogy nem egészen partvonalon kívülről, mert annak a bizottságnak, amely most ilyen szépen és nyugodtan összeült – bár elég furcsa eredménnyel -, már korábban össze kellett volna ülnie, és azt elszabotálta.

A jegyző tehát az előző napi képviselőtestületi támadásom hatására mégis kikészült. Vagy talán a polgármesterrel közösen ezt eszelték ki? Előbbi a valószínű, de a lényeg, hogy a jegyző túllépett egy határt, fenyegetőzve zsarolt, aztán viccnek titulálta. Könnyen lehet egyébként, hogy ilyen technikákkal hosszú ideje elboldogultak helyi emberekkel, persze csak olyanokkal, akik zsarolhatók voltak, vagy azokkal, akiket meg lehetett ijeszteni. Aznap rögtön feltettem a sztorit a fórumra, melyet sokan látogattak a honlapunkon, a jegyzőkönyvet pedig kommentár nélkül, hadd dolgozzon magától

Dolgoznia kellett, hiszen a jegyzőkönyv nem mást tartalmazott, mint azt, hogy én az állítólagos civil bajkeverő képviseltem egyedül a képviselőtestület álláspontját, míg a másik két úr bevállalt valami elvtelenséget.

A bizottságosdiban ugyan én voltam kisebbségben, de a másnapi testületi ülésen ebből pankráció kirobbanását reméltem. Csak azért aggódtam, hogy egyszerűen arra való hivatkozással, hogy határozat született, össze sem hívja a polgármester a testületet, ezért a testület jobb belátású tagjait arra kértem, hogy ha kell, ők maguk indítványozzák, hogy az eredeti megállapodás szerint ez megtörténjen.

Nagyon jól alakult a helyzet, hiszen végre immár a bizottság tagjaként törvényesen szót kaphattam, és lehetőségem volt anélkül beszélnem, hogy bekiabálnom kelljen. Olyan beszédet kellett tartanom, ami tovább szítja a testületben valószínűsíthetően megjelent haragot. Olyan beszédet, ami után nekem nem kell ott maradnom, mutatva azt, hogy nem kívánok beleszólni a munkájukba. Kezdtem visszatalálni a saját szerepemhez, ahol nincs szükség anarchistának mutatkozni. Akiknek mondtam, hogy a beszéd után kimegyünk, kételkedtek ennek a helyességében. Eddig azt tapasztaltuk meg ugyanis, hogy ha ott vagyunk, akár hangosan, akár csöndben, csak kikényszerítjük amit akarunk, és a képviselők mintha másként szavaznának, mint nélkülünk.

De itt a helyzet más volt. A saját kérdésünk kivégzését, azt, hogy nem szerepelhet a másik mellett, nem akartam végigasszisztálni, ami viszont ennél is fontosabb volt, hogy a jelenlétem nélkül a polgármester iránt megnyilvánuló harag jobban kibontakozhatott. Most már ne nyomás hatására lépjenek, hanem mert belülről gondolják így. „Bárcsak igaza volna a tudományodnak” – mondta az egyik egyesületi tagunk, amikor az „internalizáció” jelentőségével nyugtatgattam.

És amire végképp nem számítottam, hogy a jegyző helyett az aljegyző volt a polgármester mellett, aki meg sem szólalt. Azt a bizonyos mankót – legalábbis erre az egy napra – könnyebben sikerült kirúgni a főnök hóna alól, mint remélhető lett volna.