Akaratlan kísérlet

Akaratlan kísérlet

Két-három hét után vitték el a zsákokat a másodszori bejelentésre. Közben húsvét volt, meg a GAMESZ több feladatot kell mostanásg ellásson. Ezért alakult ki magától a néhány tanulsággal szolgáló  kísérlet.

A történet azzal kezdődött, hogy találtam 8-10 zsákot az árokban, mely viszonylag jó állapotban tartotta a háztartási szemetet. 2-őt el tudtam helyezni saját és szomszédom kukájában, a többiről felraktam a fenti fényképet és egy posztot, ezt:

“A Garabonciás utcában messziről látszanak ezek a zsákok. (kommunális hulladék) Az árokban találtam őket, kettőt már beletettem a kukámba, hogy elvigyék. Kérem aki tud segítsen, mert már egy hete nem akarnak eltűnni. S ha én csinálom még négy hét lesz.”

És magánlevelet írtam a GAMESZ-nak is, de erről a közösségi médiában nem tettem említést. Azt hittem egyébként, a GAMESZ másnap elviszi, mert elszokta, tehát nem is volt bennem olyan erős a kísérletezési szándék, de tudom ezt úgy sem hiszik el.

Most emelkedjünk felül azon, hogy ki az a vadbarom, aki árokba dobálja a szemetét, miért nem érzi magának az utcát, csak mert másikban lakik (?) települést (csak mert más településen él?), a természetet, a bolygót stb.,  a problémát kellett megoldani.

Hankiss Elemérnél olvastam valamikor már régen, meg nem tudom már mondani melyik könyvében, hogy Bp-en és egy nyugati városban, talán Bécsben  szándékosan az út közepére kihúztak egy kukát (?). Arra voltak kíváncsiak, meddig fogják kerülgetni az autók az akadályt, s mikor száll ki valaki és húzza félre az útból. Nem tudjuk mennyire volt professzionálisan megtervezve a kísérlet, de a végeredményt maguktól is ki fogják találni. Nálunk órákon keresztül dugót okozott, mindenki kerülgette, míg Nyugaton pár percig tartott csak. Nyilván, mert nálunk aki mellé ért és túl volt rajta sz@arta le a többieket, sőt, nálunk, ha kiszállna valaki még két autóval hátrébb, ahol nem látják a jóembert miért száll ki, még jól le is dudálják. Nem kell magyaráznunk ugye, melyik országban jobb élni, ki szereti jobban a városát, a másik embert, és a bolygót is akár.

Bevallom én is kíváncsi voltam rá, hogy most így a koronavírus idején, mikor az emberek felének tengernyi az ideje, mert úgyse csinálhatja a napi pörgést, ellenben sejthető, hogy a hatóságaink dolgozói túlterheltek, ugyan kinek jut eszébe megoldani ezt a kis problémát. Ha mindenki, aki csak kikerülte autójával a zsákokat, vagy csak arra sétált egyet elvitt volna, akkor a zsákok egy nap alatt bőven eltűntek volna. E célból elég látványosan kitettem őket az útra, és ugye ne feledjük, a facebookon fényképet raktam fel róla, a lakosok segítségét kértem és jó példát mutattam.

Két hét után lezártnak tekintettem a kísérletet, bedobtam a szomszéd meg a magam kukájába – nekem is gyalog 5 perc volt – 1-1 zsákot, és újra írtam a GAMESZ-nak, egyébként róluk is lemondva. Az én ütememben még két hétig álltak volna kinn a zsákok, mire teljesen elfogynak, de hát így jártam, gondoltam. Bizton mondhatjuk, hogy az erre járóktól az idők végezetéig kinn maradhattak volna a zsákok, melyek aztán – nem nehéz kitalálni – egy idő után szétszórták volna a szemetüket beterítve a környéket.

Tanulság 1. Célzott üzenetekkel operáljunk, ne így. Úgy általában nem gondolkodik senki proszociálisan, még akkor se, ha ideje mint a tenger, a koronavírus nem tesz minket nyugati állampolgárokká. (A szociálpszichológiai kísérletek tanúsága szerint a segítési hajlandóságot különösképp azzal lehet agyonvágni, ha nincs a kísérleti személyeknek ideje, most azonban nem ez a helyzet). Ha célzottan írtam volna néhány helyi barátomnak, szóltam volna néhány ismerősömnek, többi szomszédomnak, akkor megoldottuk volna.

Tanulság2. Mérhetnek itt az égiek akármilyen csapást ránk, mi mindig meg leszünk győződve arról, hogy ha a feladatot a GAMESZ-nak (államnak, hatóságnak stb.) kell elvégeznie, akkor inkább beledöglünk, de akkor is kivárjuk, míg ők elvégzik. Ha nem, hát szidjuk őket, bármi is a mentő körülmény a számukra.

Tanulság3. A facebook kommunikációtól kevéssé várhatunk cselekvést, ez inkább az észtosztás terepe.