A szereposztás, és a távlati politizálás feltételei – XVII. fejezet

Nem szőttem bele ebbe a beszámolóba személyiségeket, mert a polgármesteren és magamon kívül a valódi szereplők miatt nem szívesen keverek mást ide, pedig a történetünk sava-borsát a különbözőbb karakterek adnák. Amint egy közös cselekvés formálódik, úgy a csapaton belül is szerepelosztások jönnek létre, és az egyes szerepekhez is egyéni módon viszonyulnak az emberek, és aztán a szerepek és személyiségek viszonya teremti meg a sajátos hangulatot. Ahhoz, hogy karaktereket érzékeljünk, nem szabad túlságosan jól ismernünk, akit leírunk. A polgármesternek ezer arcát, ezer megközelítésben mutatom be, s nem törekszem arra, hogy egyetlen tulajdonságára fókuszálva (pl. mulatságos) karakterként ábrázoljam. A többiek jellemzését viszont amennyire tehetem kerülöm, s talán a magam bemutatásával is az elbeszélői pozíció „bölcs” arctalanságába kerülve, karakter nélkül maradok.

Hiába mondom magamról, hogy nem vonzódok a hordószónoki szerepekhez, még csak nem is tartom magam jó szónoknak, ebből nem derül ki milyen benyomást is tehettem másokra. Magam sem tudom. Csak annyit sejtek, hogy mivel se forradalmat, se anarchiát, se hatalmat vagy népszerűséget nem akartam, ezért ezek hiányában a fellépésem lelkesítő hatása sem lehetett elsöprő. Hordószónoki szerepléseimet nem, a polgármesterrel való médiavitákat viszont szerettem. Úgy gondolom véletlen megtaláltam azt a vele szemben alkalmazható kicsit tisztelettudó, de kicsit évődő stílust, amivel nem tudott mit kezdeni.

Négyszemközt viszont már nem kedélyeskedtem vele, négyszemközt nem titkoltam, hogy nincs értelme egymást semmiről sem győzködnünk.

Térjünk azonban vissza mégis egy kísérlet erejéig a karakterek bemutatásához. Ha csak a gyár képviselőit nézzük, öltönyös „két tojás-igazgatót” látunk, akik egyformán megfontoltan beszéltek angolul. A harmadik személy egy angolul jobban beszélő, de kevésbé udvarias, viszont céltudatos kopasz férfi – az előbbi „két tojás” beosztottja -, akinél sosem lehetett tudni érti-e amit mondani akarunk, vagy csak úgy tesz, mintha nem értené. Sosem értette például, hogy mi is a problémánk, „mikor a gyár annyira biztonságos”.

A szereposztás ismertetésébe még saját barátaimat vehetem bele, akik közül a látszólag kezelhetetlen és hirtelenharagú, fenyegető és durva megfogalmazásokra hajlamos, valójában közöttünk a legszellemesebb és a leginkább csapatjátékosnak bizonyult. Érdekes kettősége volt ez a személyiségének.

Másik tagunk viszont sokkal jobban szerepelt és nyilatkozott, mint én. Mondatai akár rögtön leírhatók lettek volna, és mivel az elektronikus média származását tekintve az írott beszédre épül, ez nem kis erény. Viszont pechünkre ő meg lámpalázas természetű volt, hiányzott a rutinja, és hiába mutatott jól a képernyőn, hiába voltak a mondatai tökéletesek, stúdióbeszélgetésbe már nem küldhettük. Ő is nagyszerű csapatjátékosnak bizonyult, és jobban is jártunk volna, ha ő ad nyilatkozatokat többször, és nem én.

Harmadik barátunk esténként már mindig az alvásszükségletére gondolt, és a következő napi munkája idegesítette, látszólag nem volt türelme hozzánk, és csak félig volt jelen, de bárkit meglephetett volna, hogy otthonról emailben milyen remek távlati koncepciói vannak. Őt az eljárások foglalkoztatták leginkább, ami valóban a legfontosabb hadállásunk volt, s ami szociológiai ismereteim szerint a magyarok leggyengébb pontja. Vagyis vele valóban hiánypótló szereplőt nyertünk, de ő találta ki például, hogy meg kellene rendeznünk az agglomeráció napját.

S végezetül volt köztünk olyan, aki nem pusztán a honlap-szerkesztéshez értett, de ahhoz is, hogy miképp kell megjeleníteni, és miként kell a szövegeket összeállítani. Nagy munkabírással rendelkezett, és egyszerre voltak olyan képességei, amit a szerkesztőségekben több ember együttmunkálkodásából áll össze.

Szerencsénk volt tehát, de bármilyen más véletlenül összeálló csoportban is különböző alkatú és képességű emberek jönnek össze, tehát a csoport mindig fel tudja venni a harcot a hatalom birtokosával, aki a mi esetünkben ráadásul el is szakadt közegétől. A képviselőtestületi üléseken mindig olyan érzésem volt, hogy nem együttes munka zajlik, hanem olyan iszapbirkózás, ahol a végén a testület alulmarad. Az információbirtokos polgármester kellemetlenkedő kérdésekre válaszolt – akár minden másodikból botrányt lehetne volna csinálni -, s mégis ment a szekér, a végén azt tették, amit a polgármester akart.

De ez így nyilván igazságtalan általánosítás. Az előzőkhöz hasonlóan haladhatnánk tovább a képviselők karakterét felvázolva, vagy a két-három jelentősebb civil szervezet tagjainak, vezetőinek karaktereit bemutatva. S most, ha objektív képet szeretnék felrajzolni, és nem csak a mi nézőpontunkból írni a történetet, hosszan el kéne időznöm ezeknek az embereknek, és az ügyben kifejtett tevékenységeiknek az ismertetésében, és elismerésében. Hiszen nem annyira arról szól ez a történet, hogy mindent mi csináltunk – ez egyáltalán nem volna igaz -, de talán arról igen, hogy a különböző tevékenységeket, amelyeket a városban képviselők, civilek és egyének a polgármesterrel szemben kifejtettek, a gyárral szembeni küzdelem idejére sikeresen összefogtuk, és hogy a folyamat elejére sodródtunk.

Úgy ismertük meg politikai barátainkat, hogy a küzdelem során kiderült kik gondolkodnak hasonlóan mint mi, kik lehetnek a szövetségeseink. Az ismerkedésben nem csak passzívan várakoztunk, hanem például a képviselőket egyenként kerestük fel, és készítettünk velük interjút, hogy megtudjuk, mi a gyárról a véleményük.

Az interjúkkal egy kis szisztematikus helyzetismeretre tettünk szert, kirajzolódtak az erőviszonyok, és az is, hogy hosszabb távon – s akár más témában is – melyiküktől mit várhatunk.

Ami a hosszabb távú lehetőségeket illeti, a következőt gondoltam. Talán, ha nagyon agilisak vagyunk politikailag is jó eredményeket tudunk elérni, hiszen miközben küzdünk a gyár ellen, kibontakoznak előttünk a város alapvető problémái, melyekre a mi szakértői-baráti kapcsolataink segítségével akár jobb megoldásokat is találhatunk. Előrehozott választásoktól kezdve a sikeres választási szereplésekig úgy tűnt, hogy felépíthető volna egy új városirányítás.

A kérdés csupán az volt, hogy a mi kis gyárral szemben edződő csapatunk miként dönt majd a politizálásról. Ez nem dőlt el. De amúgy pedig a politizálás sikere nem is a mi szándékainktól függ.

A hosszú távú politizálás feltételeként az őslakosok jelentős erőinek támogatására, s a velük való együttműködés kialakítása van szükség, tehát a mi szándékainknál jóval lényegesebb, hogy ők akarnak e velünk együtt hatalommegszerző akciókat tervezni. Az őslakosok helyi kapcsolatainak hálózata nélkül egy kisvárosban nem érdemes politizálni. Rövid győzelmek után nélkülük kifulladásunk történne meg, s azt sem értenénk milyen falakba ütközünk.

Gyerekkorom egy éve sejlett fel, mikor is édesanyám úgy döntött otthagyja Budapestet és egy kis falut választott otthonául. Nekem ebben a kis faluban meg kellett verekednem azért, hogy befogadjanak, olyan barátokat kellett szereznem, akik bicskájukat vették elő, hogy megvédjenek. Egy falu, egy kisváros másként működik, mint egy nagy, a kisvárosban való politizálás épp olyan, mint gyerekkorban egy fiúközösségben kivívni valamilyen szerepet.

Amúgy van egy előnye az ilyen nem nagyvárosi, nem nagypolitikai körülmények közti érvényesülésnek: tartósabbak. Ha például nekem bujkálnom kéne valamilyen oknál fogva a világ elől, ne Budapesten keressenek, hanem abban a bizonyos faluban, ahol tizenhárom-tizennégy évesen mindössze egy évet töltöttem.