A „Nagy Fehér Főnök” jogi játéka – XXI. fejezet

A „Nagy Fehér Főnök” jogi játéka – XXI. fejezet

Minden civil mozgolódásba beleszövődik a jogi küzdelem. A mi fehér civilizációnk bámulatra méltóan csűri-csavarja a jogot, és nagyon nagy hangsúlyt fektet rá. Egy antropológus kollégám indiánokról szóló könyvét olvastam az amerikai kolonizációról, s míg más azt hiszem azért olvashatta élvezettel, mert az indián történelemről tudhatott meg részleteket, engem a fehérek gondolkodásmódja kötött le.

 

Korábban azt hittem, hogy a fehérek csak úgy letarolták az indiánokat és kész. De nem, a fehérek úgy tarolták le őket, hogy közben végig jogilag tisztának vallották magukat, és amikor az indiánok ráébredtek arra, hogy a fehérekkel szerződni kell, csak még inkább a markunkba kerültek, mert akkor meg azt nem értették, hogy egy megállapodás miért nem megállapodás. Számukra egy szerződés megsértése bűn volt, és megbocsáthatatlan, míg a fehérek számára a szerződést felül lehetett írni egy újabb szerződéssel, sőt át lehetett értelmezni, és bármikor vitát lehetett róla nyitni, ha a szöveg valahol erre engedményt tett. Vagyis az indiánok szerződéskötése a becsületre, a miénk pedig a becstelenségre épült, ők a szerződés szellemét és szándékát követték, mi a betűjét. Ezért ők gyanútlanul, mi fehérek pedig mindig nagyon ravaszul igyekeztünk megfogalmazni a megállapodásokat. Miután ezeken a történeteken átrágtam magam nem is annyira az ember becstelenségén, mint inkább a civilizációnk jogi fontosságán csodálkoztam el. Miért tesszük mi ezt? Mért nem gyilkoltuk le őket és kész? Miért volt szükség jogi mederbe terelni a népirtást, a kitelepítésüket? Minek szerződgettünk velük, ha úgyis erősebbek voltunk? Hát azért – gondolom, és ezt tanultam meg aztán a városunkban -, mert ez a civilizáció lényege: a nyájasság, a jó modor.

 

A mi elfusizott városunkban is „civilizáció” volt, amíg mi meg nem érkeztünk. A polgármester és a jegyző volt a fehér civilizáció helyi képviselője, míg itt gyakorlatilag mindenki más indiánnak számított. Aztán ezek közül az indiánok közül néhány kitanulta a fehérek jogát, és ketten is eljutottak odáig, hogy feljelentsék a polgármestert. Az egyik egy konzervatív gondolkodású indián volt, aki még egyszer polgármesterjelöltként meg is próbált küzdeni a Nagy Fehér Főnökkel, a másik pedig egy szociáldemokrata gondolkodású, aki a gyár körüli vircsaftban barátaival együtt szintén hasonló lépésre szánta el magát.

Egy másik elismerésre méltó esemény pedig az volt, amikor az egyik őslakos (szintén csak egy rézbőrű), aki már régóta harcban állt a Nagy Fehér Főnökkel – még képviselő is volt egy időben – úgy döntött, hogy a gyár szomszédságában lévő földterületének apropójából a hatóságoknál ügyféli bejelentkezését kéri, és az építéssel szemben mint szomszéd tesz majd kifogást. A gyár azonnal meg kívánta keresni, mert ez az engedélyezési folyamatok eljárásának elhúzódását jelentette a számára. A legbecsületesebbet lépte a Rézbőrű Asszony, amit ekkor lépni lehetett, mert le se ült a mulival tárgyalni.

S miközben néhányan felvették a fehérek harcmodorát, a helyi képviselők továbbra is még megmerevedett állapotban beletörődve hagyták magukat sodorni. “Semmi sem lehetetlen, csak tehetetlen”, éreztem folyamatosan, mert ahogy a polgármester politikai erejétől és nagyságától tehetetlenné vált az ellenzéki közeg egy része, ugyanúgy jogi ügyességét is elismerték a jegyzőnek, és lebénultak tőle. „Miért nem bíznak meg maguk is közösen egy ügyvédet a polgármesterrel szemben” – kérdeztem a Rézbőrű Asszonytól egyszer. Valahogy azonban az indiánoknak mindig kisebbségi érzésük van a fehérekkel szemben, miközben erkölcsileg felsőbbrendűnek érzik magukat. Előbbi alaptalan, utóbbi viszont jogos.

Pedig ahogy a polgármester politikailag nem volt olyan kimagasló zseni, mint Churchill, ugyanúgy a jegyző sem volt egy jogprofesszor. Bárki, aki tulajdonképp bevállalta, hogy nekimegy, végül is legyőzte. A hajdani ellen-polgármester-jelölt ezt meg is tette, és egy perben el is érte a maga igazát. Róla a Nagy Fehér Főnök nekem csak azt mondta:”nagyon vigyázzon vele, mert X. egy veszélyes ember”.

De mások is legyőzték már a polgármestert. Ezek közé tartozott az idetelepülő magyar nagyvállalkozó, aki aztán komoly milliókkal gazdagabban távozott, amit a város fizetett ki, és ide sorolható a szomszéd falu polgármestere, aki a a maga népe számára a pereskedést szintén a győzelem felé vitte .

A jogi ügyeskedés csiki-csukijában sem volt olyan rettenetesen ügyes a vezetés, semhogy bárki – akár jómagam is, noha semmit sem értek a joghoz, és nem is szeretek vele foglalkozni – ne láthattam volna át, hogy bizony bekerítették saját magukat.

A népszavazás kérdését illetően mindenképp azt a megfogalmazást akarták elfogadtatni, amit ők tartottak jónak. Ráadásul, hogy ne legyen erről többet vita, a kívánatos mondatot tájékoztatás gyanánt közölték. A polgármester egyfelől engem nevezett meg kezdeményezőnek, és emiatt vont be abba a bizottságba, amelynek határozatát – miután a bizottság másik két tagja leszavazott – aztán mindenkinek tudomásul kellett venni, másfelől viszont kétségbe vonta, hogy én volnék a kezdeményező, hiszen egyesületünk még nem alakult meg, és magánember csak jó néhány ezer aláírással megtámogatva válhat kezdeményezővé. Szóval, ha a bizottság mondata kényszerítőerejű, akkor kezdeményező vagyok, ha meg arról volt szó, hogy az én különvéleményemet ismertetni kellett volna (két kérdést akartunk), akkor nem vagyok kezdeményező. Ha nem vagyok kezdeményező, akkor a bizottságban nem is foglalhattam volna helyet a helyi törvények szerint, ha meg ez a bizottság csak javaslattevő volt, akkor meg miért is volt kényszerű az általunk megalkotott mondat, és miért nem szavazhatott róla a testület a leges legvégén?

S vajon a jegyző, amikor a testületi ülés határozatot hozott, hogy akkor majd két nap múlva a bizottság álláspontját meghallgatva döntést hoz úgy gondolta, hogy nem hozhat döntést, mert a bizottság állásfoglalása kényszerítő erejű lesz, vajon miért nem szólt akkor közbe, és világosította fel a jelenlévőket. Ebből ugyan egy kiút még akadt, ha visszamenőleg átírják a jegyzőkönyvet, amit még senki sem hitelesített. A jegyző ezt is javasolta. Nem értik ugye? – Hát hogy is értenék, amikor Önök is mind csak indiánok.

A jogi csűrés-csavarás hálójában került a jegyző és a polgármester, addig ügyeskedtek, míg teljesen belebonyolódtak, és ha az egyik érvelésüket fogadták el akkor a másik nem stimmelt, és fordítva. A kérdés csak annyi volt, hogy lesz-e aki 8 napon belül megteszi a szükséges feljelentést, hogy a képviselők összefognak-e, hiszen érezték, hogy megsértették őket. Azt hazudták nekik, hogy ők határozhatják meg, hogy mely mondat kerülhet a referendumra, ekkor meg a szemük közé vágták, hogy ezt a bizottságra átruházták, és ha nem tetszik a helyzet, ami pedig az önkormányzati rendeletnek megfelel – csavart egy nagyot a Nagy Fehér Főnök -, hát forduljanak bírósághoz. Hát nem tették, de mi sem akartunk mindent a véletlenre bízni, a háttérben megléptük amit kellett a képviselők érdekében, épp az ellen a bizottság ellen, melynek tagja voltam.

A bíróság a Nagy Fehér Főnöknek adott igazat, hiszen egy nagy fehér birodalomban élünk, de hogy a helyi rendelettel valami nem stimmel, azt azért szóvá tették, s a problémát a közigazgatási hivatal felé továbbították.