A média – XVIII. fejezet

Nagy dolog a média figyelmét felkelteni valami iránt, elérni, hogy tudósítson valamiről, de ennél is sokkal nagyobb dolog azt elérni, hogy folyamatos érdeklődést mutasson. Utóbbi a sztorivá tevés művészete.

Nem állítom, hogy ez nekünk maradéktalanul sikerült, mégis a médiafront volt talán a legjobban menedzselt frontvonalunk. Köszönhettük ezt annak is, hogy a másik fél – és itt a multira is gondolok – roppant gyengén szerepelt. A multi azt tervezte, hogy akkor kezd kampányba, amikor a hatósági engedélyek birtokába az építkezés elkezdődik. Nem tudott mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy egy „könnyűgyalogság” támadásba indult ellene. Lassan reagált, csak dübörögni tud – ahogy a környezetvédő alelnök barátunk fogalmazott -, mi meg nyilaztuk őket rendesen. Logónkra is pólónkra is, egy mamutot tettünk, amit ősember-pálcikarajz emberek nyilaztak. Mi lettünk – ahogy a gyerekek neveztek minket – a „STOP MAMUTOSOK”.

A polgármester kiváló szónok volt, főleg nyugodtsága és tekintélye tette őt kellemes médiaszereplővé. Összességében a régi kapcsolatokból és hírnévből származó médiaelőnye velünk szemben azonban apadni kezdett. Mintha a lóversenyen a mi lovunk lett volna jobb, és ez szükségképp azt eredményezte, hogy vezetni kezdünk. Ráadásul a muli ebben a polgármester és köztünk lévő médiaküzdelemben kivárásra kezdett játszani, azaz gyakorlatilag magára hagyta a polgármestert.

A mai mediatizált világ jellemzőiből a polgármester és néhány hű harcostársa semmit sem értett. Rövid nyilatkozatokra és mondatokra rávenni a riportereknek őt sohasem sikerült. S a fölényünk nem csak abból adódott, hogy nekem médiaszociológus szakmám van, hogy tartottam már intézményeknek is médiaszereplésről, kapcsolattartásról stb. kurzust, és hogy nyilván valamit ebből az egyesületen belül is át tudtam adni, hanem hogy mi igyekeztünk komolyan venni a médiaszerepléseket, a sajtóanyag előkészítéseket, vagy a kapcsolatkereséseket.

  1. Mi kerestük a médiát,
  2. a polgi nem tért ki ha keresték,
  3. a multi meg akkor is általában kihátrált, amikor várták a megszólalását.

Minden atavisztikussága ellenére, a polgármester őstehetségnek számított a nyilvánosság előtt. Tekintélyes megjelenése, kellemes hangszíne, kiegyensúlyozott konzisztens testbeszéde meggyőzővé tette őt minden olyan műsorban, amelyben egyedül beszélhetett, de néha még a Tv stúdióban is.

Több televíziótársaság, és rádió jött a a városunkba is, leforgatták a tervezett gyár helyszínét, és ezekben az interjúkban a polgármester ugyanazokat a szempontokat választékosan, meggyőzően mondta el. A már említett gulyáspartin fedeztük fel ennek ellenszerét, bár már addig is tettem kísérleteket. Például amikor egy rádióműsorban azt kértem a stúdióban, hogy ne utólag keressék meg a polgármestert, hanem próbálják meg most elérni, és bekapcsolni. De a közvetlen ütköztetésnél is egyszerűbbnek bizonyult, ha az általa emlegetett szempontok cáfolatával mi is saját magunk unalmas ismétléseibe fogunk.

A média számára létezik a sztorikerekítési kényszer, és a mi történetünk két sztorivá alakulhatott. Vagy egy fejlődést akadályozó hőzöngő, csak anarchista zöldmozgalom történetévé, vagy egy egyéni érdekeiért kiálló, és közösségi értékeket is felvállaló társaság hősies küzdelmévé. Nem kétséges, hogy ebből a két sztoriból melyiknek volt nagyobb esélye a kivirágzásra: a miénk indult előnnyel.

Mit kezdhettünk azonban azzal az imidzsel, mely szerint évtizedek óta ő képviselte a sikeres városvezetőt, a példaértékű menedzsert, a rábízott vagyon gondos gazdáját, és a saját közössége előtt álló népszerű városatyát? Egy ilyen imidzsnek nem lehetett azonnal nekimenni, de nem is az volt a cél, hogy ezt leromboljuk. Voltak a városban olyan politikai ellenfelei, akik szerették volna, ha végre kiderül, hogy meztelen a király, de minket ez a kérdés nem foglalkoztatott, másfelől meg jól látszott, hogy a médiában nem az ő lejáratása irányából kell támadnunk.

Sikerült felmutatni egy vele szemben a képviselőtestület által adott fegyelmit, amit azzal vívott ki, hogy szokásához híven nem tartotta be a testületi határozatot, és óriási kötbéres előszerződést akart kötni a multival, mondván: mit számit az összeg a papíron, amikor úgyis fel fog épülni az üzem. Civilként kívülről mi is hangosan bíráltuk az előszerződést, és a titkosítását. (A későbbiekben mind a környezetvédő egyesület, mind ettől külön a mi egyesületünk a papírok nyilvánosság elöli eltitkolása miatt bírósághoz fordultunk.) Valójában a polgármester a nagy kötbérrel nem pusztán a multinak akart megnyugtató biztosítékot adni, hanem a városvezetést is kényszerhelyzetbe kívánta hozni, mint általában. A fegyelmi a nyilvánosságban jól kommunikálható volt, és alaposan megtépázta a „tökéletes, és negyven éve szeretett vezető” imázsát.

Támadnunk kellett őt egy idő után azért is, mert a felépülő üzemről a biztonságot, a veszélytelenséget hirdette, azt, hogy rengeteg munkahelyet biztosít az itt lakóknak, hogy nagy bevételt hoz a városnak, és hogy az üzem végtemékeként kapott melegvíz fűteni fogja az otthonainkat. Ezekből az állításokból nagy jóindulattal csak az üzem biztonságos voltát lehetett elfogadni, mert hogy konkrétan ezzel a vállalattal még nem történt robbanásos baleset a világban. Támadni kellett ezeknek az állításoknak a tarthatatlanságát, és vele párhuzamosan őt magát is, aztán később támadni kellett a jogkövető magatartásának hiányát.

A média velünk sodródott ebben, lassan kopni kezdett a vezér hajdani fénye, elfogadták, hogy a sztori nem pusztán a betelepülők tiltakozása egy üzem ellen, hanem egy hosszú ideje regnáló polgármester régbevált taktikáinak problémás volta is, posztkommunista városvezetési túlélőnek kezdtek el tekinteni rá, s nem hősies közössége érdekeit védeni tudó legitim vezetőnek. Lényeges azonban, hogy mi soha és sehol nem minősítettük őt „posztkommunista városvezetőnek”, interjúadásaimban is mindig a cselekvéseiről beszéltem, a minősítő megjegyzéseket ezek alapján néhány újságíró fogalmazta meg a saját maga számára.

A mi megítélésünk is javult. Kezdetben az újságírók leveleinket visszadobták, aztán besoroltak minket a sok hasonló, ám elbukó civil kezdeményezések közé, amely maximum egy alkalmi napi hírt ér meg. Aztán kezdtek úgy ránk nézni, mint egy jó érdekérvényesítő képességgel rendelkező közösségre, akiknek tagjai a pr-t, a szociálpszichológiai folyamatokat és a közösségszervezést is jól ismerik.

Először nem is én és a kommunikáció szakmában másik profi barátunk hozta a legtöbb médiaérdeklődést, egyszerűen azért nem, mert személyes ismerettségeinket nem mozgósítottuk. Például számomra ismeretlen újságíróknak írtam helyzetleírást. A lakosok, és egyesületünk tagjainak spontán médiakapcsolatai azonban tőlünk függetlenül kezdtek beindulni, és aztán az ismeretlenül küldött leveleink közül is volt amelyikre válasz érkezett.

A puszta körlevelek, eseményeinkre történő meghívás, email kezdeti sikerei azonban el is apadtak. Második hullámban viszont már nem akartuk hagyni, hogy ne figyeljenek ránk. Ekkor már személyesebb médiakapcsolatainknál is hivatkozhattunk arra, hogy korábban volt már médiavisszhang. Azt hiszem sok újságírót ismerek, de azért is megvártam, míg a történet nélkülem elindul, hogy épp újságíró ismerőseim előtt ne blamáljam magam. (És nem szerepeltünk mindenhol, ahol tehettük volna, így például Friderikusz műsorába azt hiszem bejuthattunk volna.)

Egyedül lehet valaki akármekkora médiaszociológus, vagy közéleti figura, ha nem csapatmunka áll mögötte, ha nem kollektív érdekeket képvisel, ezekkel a kapcsolataival többet árt magának mint segít. De nem csak a média tekintetében igaz az, hogy egyedül kevés az ember, bármennyire is jó valaki valamilyen területen, akár jogi, közigazgatási, csapatszervezési, kreativitásbeli stb. területről legyen szó, egy ember kevés. A másik véglet az, ha mindenki mindent csinál, mert ez meg az amatőrség biztos jele. Mi közelebb álltunk az amatőrséghez, mint a profi csapathoz, viszont a média felé mindig azt próbáltam sugallni, hogy ez nem így van. A polgármester tulajdonképpen – mondtam – egyedül van egy profi módon működő csapattal, azaz velünk szemben. A polgármester a múlt, aki az Internetet nem is használja, mi pedig a jelen vagyunk.

Sok munkát fektettünk abba, hogy a médiában megjelenjünk. Nem adták ingyen népszerűségünket a nyilvánosságban, sok levelet újságíróknak és szerkesztőknek név szerint hiába küldtünk el. Azt, hogy fél éven keresztül heti rendszerességgel meg tudtunk jelenni valamelyik országos csatornán vagy lapban, még ellenségeink is elismerték.

Mit számít – mondta a polgármester – hogy milyen országos médiaerejük van a gyár ellenzőinek. A dolgok itt a városban dőlnek el.

Eredeti terveinknek megfelelően tudtuk emelni azt is, hogy egyre nagyobb nézettségű és/vagy presztízsű médiában jelenjünk meg. A feladat az volt, hogy a kábeltelevízióktól eljussunk a népszavazási finisben az országos televíziókig. Ez nagyjából sikerült, s bár egy olyan nagy nézettségű show-műsorban kerültünk a legvégén, amelyben magamat nem szívesen láttam volna viszont, de a feladatot komolyan vettem. A stúdióba menő barátaink közül, volt akivel kisebb kommunikációs tréninget tartottunk, másnál pedig leosztásra kerültek a témakörök, ki miről nyilatkozik, adja át a mikrofont, ha a kérdés olyan, amire ő készült fel.

Először a közülünk az egyesület titkárára, a legösszeszedettebben nyilatkozóra szerettem volna bízni a főszerepet, de aztán a legbátrabbra lett átruházva a feladat. A titkárunk személyiségéhez a békés érvelés illett, és örültem volna, ha ő szerepel, mert a helyi lakosok felé is meggyőző lett volna. Amikor viszont erről le kellett mondani, egyúttal a koncepciót is át kellett alakítani. Ekkor arra gondoltam, hogy ne a helyieket, hanem az országos közvéleményt nyerjük meg magunknak, és mivel bátor tagunk személyiségéhez amúgy is a felháborodás illett, azt kértem tőle, hogy ez látszódjon is rajta. Remekül szerepelt, és még a végén egy kis mosoly is volt az arcán. Az egész stábunk dinamikus volt és alapos, míg a másik oldalt csak a betegeskedő polgármester egyedül harcolt. Valójában gyerekké vált ebben a felállásban, mert belevágtak a szavába – s épp a riporter –, s nem hivatkozhatott kultúráltságra.

A médiaszerepléseinket a honlapunkra begyűjtöttük, és onnan megnézhetővé is tettük. Országos médiumokban tehát jók voltunk, de olyan érzésem volt, hogy fontosabb volna a helyi sajtó. Két kistréségi, egy városi lap, és egy körzeti – bár budapesti lefedettségű – rádióadó volt a térségben. A helyi sajtót kellett volna, hogy leginkább elragadja a sztori szele, amely – szemben velünk – nagyszerűen be volt ágyazódva a közösségbe. Mi lázadók mindannyian idegenül mozogtunk sokáig, nem tudtuk ki a fontos ember, melyik képviselő milyen, ki milyen küzdelmet folytat stb. A helyi sajtó munkatársai ismerték az erőviszonyokat

Ráadásul azzal is kell számolni, hogy a helyi lapok – Budapesten pl. a kerületek ingyen lapjai – többnyire önkormányzati tulajdonban vannak, és ezért nem igazán jó orgánumok a magunkfajtáknak. Kicsit szerencsésebbek voltunk ezen a téren is, bár én még így is összevesztem a városi lap szerkesztőjével. Nem azt akartam, hogy szeressen, csak hogy ne hallgasson el olyan eseményt, amely velünk történt, de még ezt sem sikerült elérnem, pedig a helyi lap szerkesztője azt mondta, hogy ő tulajdonképpen butaságnak tartja a gyár letelepítését. Hát ennyi ügyeskedés számomra túl sok volt, és nem is igazán tudtam becsültni. A másik három szereplővel – egy rádió, két kistérségi újságíró – viszont jó kapcsolatba kerültem.

Végezetül itt is meg kell említenem, hogy honlapot üzemeltetve magunk is felcsaptunk botcsinálta újságírónak, és barátaim végigkérdezték a képviselőket, hogy mit szólnak a gyár megépüléséhez. A kapcsolatfelvétel azért is jó volt, mert ezen az úton nem csak mi ismertük meg őket, de ők is minket. Néhány interjút feltettünk később a honlapra. Más esetekben pedig akárkivel is tárgyaltunk, mindig felvettük magnóra, végezetül pedig dokumentáltuk a saját szerepléseink és rendezvényeink anyagát is, és hála a digitalizált új világnak, a feltett anyagainkat a YouTube-on keresztül más médiumok is, ha akarták átvették (pl. NOL.hu).

Vége az első résznek