A bojkott, és …XXVI. fejezet

A bojkott, és …XXVI. fejezet

Az ötletemet először a feleségemnek, aztán az egyesület vezetőinek, majd a Magyar Hírlap munkatársának mondtam el. Ezt követték a velünk összedolgozó egyesületek vezetői, majd saját szélesebb táborunk. Az ötlet bojkott része már erősen lógott a levegőben, azzal már fenyegetőztünk. Komolyan foglalkoztatott a lehetőség, hogy miután az általunk kezdeményezett népszavazásból kiszorítottak minket, ha úgy adódik, teljesen kihátrálunk.

A polgármester talán úgy gondolta, hogy amit megakadályozni nem tud, annak inkább az élére áll, és mint a legbátrabb hadvezérekhez illik, indította a népszavazás-támadást. De a legbátrabb hadvezérek, mint amilyen például Napóleon is volt, egyszer csak hideg és idegen terepre érkeznek, s ha nincs kivel megütközni, menet közben megfagynak. Legalábbis Kutuzov valahogy úgy győzte le Napóleont, hogy egyszerűen okosabb volt. Ha mi bojkottáljuk a népszavazást – gondoltam -, voltaképp nem lesz a gyárpártiaknak kivel megütközni.

Ebből a szempontból nekünk kedvezően alakultak a dolgok, mert a polgármester olyan lépéseket tett, ami után nem csak a lehetőség nyílt meg a bojkottra, de igazán korrekt megoldás más nem is maradhatott a számunkra. Az ellenfél nem bizonyult jó hadvezérnek.

Azért kellett bojkottálnunk a népszavazást, mert:

  1. a referendumra kitűzött mondat rossz volt,
  2. a mondat antidemokratikus módon, a képviselőtestület átverésével született, és mert
  3. a mi kétkérdéses népszavazás ötletünket, melyben a mi kérdésünk lett volna az egyik, szó nélkül lesöpörték.

 

A bíróságnál ezeket a problémákat nem tudtuk érvényesíteni, de politikai értelemben maradt mozgásterünk.

Dönthettünk volna a részvétel mellett, aztán kitalálhattunk volna megoldásokat a bizonytalan, meg nem bizonytalan szavazók irányába történő kommunikációra, ahogy erre kaptunk is tanácsot és biztatást, hogy tegyünk így. Én azonban nem hittem ezek kivitelezhetőségében, bár igaz, csak elméletből ismertem a nyilvánosság működésének mechanizmusait, hiszen ezeket tanítom is. Ezekből viszont épp azt a következtetést vontam le, hogy a nyilvánosság túlságosan összetett ahhoz, hogy sebészi pontossággal kiszámíthatóan lehessen irányítani. A szaktudásom pontosan arra volt csak jó, hogy tudjam, nem szabad ilyesmivel kísérletezni. Másfelől viszont alkatilag is egy másik úthoz vonzódtam. A szociológusok jobban szeretnek ma már a demokrácia pedagógusaként feltűnni, mint a társadalom manipulatív mérnökeiként.

Részben tehát nevelő célzattal, és egyetértve az egyesület tagjaival azt próbáltuk meg megmutatni, hogy nem kell bemenni a polgármester utcájába. Nem kell az ő játékszabályai szerint ugrálni, ha egyszer azok a játékszabályok nem korrektek. Nem kell elfogadni, és ezzel legitimálni a csalással kierőszakolt mondatot. Voltaképp valóban egy csalásnak köszönhette a mondat a születését, ám a képviselőtestület a felháborodáson túl nem jutott. „Bírósághoz lehet fordulni, ha valami kifogás merül fel” – emlegette a polgármester, és amikor belenéztem a faluirányítást megelőző évtizedeinek történeteibe, azt a megdöbbentő dolgot találtam, hogy konfliktusok esetén a mi Napóleonunk azzal a ravaszsággal operált, hogy egyfelől vitapartnerének javasolta a feljelentést, majd ha ez tényleg megtörtént, átváltott méltatlankodóvá azt híresztelve mindenfelé, hogy „de hiszen ez feljelentett minket”. Például amikor a szomszéd falu polgármestere bírósághoz fordult, akkor a „de hiszen ez beperelt minket” ténymegállapítással a másikat politikailag igyekezett lejáratni. Hasonlóképp járt el a gazdag befektető esetében, vagy a környezetvédőkkel. A technika csak addig működött, amíg az ellenfelei meg nem emberelték magukat.

A bojkott tehát ilyen önmagunk megemberelése volt, másfelől viszont – és ezt mutatták az előzetes kérdőíves kutatásaink -, nagyon nagy hajlandóság mutatkozott a lakosoknál a népszavazáson való részvételre. Ez annál is inkább érdekes volt, mert az országos jogszabály szerint egy helyi népszavazás akkor érvényes, ha a szavazóképes lakosok több mint fele részt vesz, és a statisztikák azt mutatták, hogy a területi elszakadásokat leszámítva az emberek nem mozgósíthatók egy témában ilyen arányban. Nálunk viszont – a kérdőíves kutatásaink szerint – a polgármester hívők 40%-a akart elmenni még a kampány megkezdése előtt egy ilyen népszavazásra, az őt nem szeretőknek pedig 80%-a. A saját kutatásunk az amatőr mintavétel miatt persze torzított, de az eredmény akkor is ijesztő volt. Ezzel az óriási kedvvel szemben a mi bojkottunk… Hát nem csak arról volt szó, hogy annyira nem voltunk karizmatikusak, hogy visszatartsuk a tömeget, de arról is, hogy ezzel sok energiát fojtottunk volna le, s végezetül arról is, hogy a tiltakozni akaró emberek kezébe nem tudtunk fegyvert adni.

Javaslatom szerint a megoldás az lett volna, hogy nem hivatalos aláírásgyűjtést kezdeményezünk, de előzékenyen nem a saját, hanem a szerintünk legitim képviselőtestületi mondatot szerepeltetve. Azt terveztük, hogy az aláíróknak külön tájékoztatót is adunk arról, hogy miért nem ajánljuk a népszavazáson való részvételt. Kiálltunk néhányszor tábláinkkal az utcára, gyűjtöttünk néhány nevet, és osztogattuk a tájékoztatót a bojkotthoz csatlakozóknak.

Azt reméltük, hogy így egyfelől nem veszik teljesen kárba a tiltakozó közösségi akarat (hiszen nem hivatalos formában felmutathatók az ívek), másfelől viszont a távolmaradás garantálásával elérni reméltük, hogy valóban ne legyen érvényes a szavazás, és a döntés visszaszálljon a képviselőtestületre.

Nem mintha jobban bíztunk volna a képviselőtestület döntésében, mint a népében. Csakhogy azt sem akartuk, hogy a nép olyasmiről szavazzon, aminek megalkotása igencsak diktatorikusra sikeredett. A tűzzel játszott a polgármester, és ahelyett, hogy mi elismertük volna zsonglőri képességeit, még inkább a tűzzel játszottunk. Ő azért, mert kivonta a képviselőtestület kezéből a döntést, mert olyan mondatot tűzött ki, amiről azt gondolta, hogy a gyár számára még inkább megfelelő (ezért tűzte be a népszavazás mondatába a „fecskendő” szó mellé még az „ampullát” is), mi meg azért, mert bármilyen elegánsan is tartottuk magunkat, valójában a háborút elveszíthettük akár azért is, mert épp távolmaradását kértük a lakosoknak.

Ami kockázatot felvállaltuk, az nem volt más, minthogy a csatát a polgármester játékszabályai alapján is megnyerhettük volna, ehelyett mi azonban vissza akartuk tartani az embereket a szavazástól. Gondoljunk csak arra, mi van akkor, ha a visszatartásunk ellenére érvényes a népszavazás, de azért veszítünk, mert az emberek egy részét lebeszéltük a részvételről? Ez volt a rémálmom. Ennél csak egy kicsit volt jobb, hogy ugyan nem lesz ügydöntő, de hagyva az emberek azon részét is elmenni, akik ránk hallgatnak, akkor ügydöntő lehetett volna, és megnyertük volna. Megvolt mindennek a kockázata, de az is biztos, hogy a polgármester ilyen harcmodorral mint a miénk még kevéssel találkozhatott, és nekem önmagában az is tetszett – bevallom -, hogy az ő hazárdjátékára én még rátehetek egy lapáttal.

Eddig mindenki – tisztelet a kivételnek – vagy tehetetlennek bizonyult vele szemben, vagy belement az általa kialakított csapdákba. Nekem nagyon is megfelelt az a harcmodor, hogy magát a játékát vonom kétségbe. Ezt tettem, amikor nem voltam hajlandó csöndben maradni a testületi ülésen – mondván, hogy mit játssza nekem itt a jogkövetőt, mit hivatkozik arra, hogy nekem itt nincs jogom beszélni. Egy ilyen képviselőtestületi ülés szünetében külön is odajött, hogy személyesen kérjen meg csak akkor beszéljek, ha szót ad. Megint a kultúráltságra és a szokásos dolgokra hivatkozott. Egy fél mondatot válaszoltam csak rá, és arra kértem, hogy meg ne próbáljon engem még egyszer leültetni, amikor valamihez hozzá szeretnék szólni.

A bojkottal és a nem-hivatalos tiltakozó szavazatgyűjtéssel azt próbáltam elérni, hogy létrejöjjön egy neki nem engedelmeskedő közösség, amely akár nagyobb is mint az övé. Létezhetne egy alternatív város. Létezhet egy olyan közösség, amelyiknek legalitása ugyan nincs, de akik nevében cselekvők legitimebbek nála. Minden azon múlt, mennyi ember is jelenik meg az egyik, illetve a másik oldalon.

Részben sikerünk volt, mert a többi városi szervezetet egy kivételével magunk után rántottunk. Mindazonáltal, a szervezetek többsége nyilvánosan elfogadták a mi bojkottunk jogosságát, de valójában támogatták a NEM-mel szavazást. Nem kétszínűségből, hanem kényszerből. S e téren így ránk is ránk nehezedett a racionális nyomás. Nem előre és megfontoltan enyhítettünk tehát a bojkott-felhíváson. Saját közegünket sem sikerült rendesen megszervezni, és bár elindultak az aláírásgyűjtések, kapacitás és lelkesedés híján ez kimerült. A bojkott magától, anélkül, hogy előre terveztük volna – hiszen mi komolyan gondoltuk – blöffé vált. Az ötlet, ha az lett volna, hogy hirdessünk bojkottot, de egyúttal bírjuk szavazási aktivitásra a tagjainkat zseniális lett volna, de ennyire zseniálisak nem voltunk. Ezzel együtt sokan haragudtak ránk barátaink közül, nem értették mit csinálunk, és még a szavazás előtti napon is volt aki azt kérdezte, hogy akkor most menjen vagy ne menjen? Egész biztos néhány százalékot a saját oldalunkról elbizonytalanítottunk, de ezért a néhány százalékért cserébe megkaptuk az összes bizonytalankodót, legalábbis politikai értelemben.

Végül ugyanis kampányunkban az maradt, hogy a NEM-et két módon tartottuk kifejezhetőnek. Egyfelől, ha valaki nemmel szavaz, másfelől, ha csatlakozik a bojkottunkhoz. Utóbbi esetben a nem hivatalos aláírásgyűjtőnkre is kértük az aláírását. Fordított helyzet is előadódhatott: valaki aláírta az ívünket, aztán meggondolhatta magát, és elment szavazni. Az egyesületünk magja nem szavazott a referendumon, de már a hozzánk lazábban kapcsolódóktól sem kívántuk ezt a legvégén.

Az egész stratégia a részemről arra épült, hogy a szavazáson nem vesz majd részt a társadalom fele, így nem lesz ügydöntő, s hogy ezen belül – bármily szörnyű is ez, de elveszítjük. Viszont a bojkott miatt a képviselőket, az országos médiumok értékelését és a gyár képviselőit elbizonytalanítjuk majd, és nem leszünk majd vesztesnek tekinthetők, hiszen a bojkottunk jogos, s ami a legfontosabb: mondhatjuk azt, hogy aki nem ment el szavazni, az mind velünk van, akik pedig elmennek és igennel szavaznak a polgármester felszólítására, csak a lakosság töredéke. Van amiben jól, és van amiben rosszul okoskodtam, s hogy mit és miért nem találtam el, azt majd a XXXI. fejezetben fogom elmondani.